Magyar Ipar, 1909. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1909-07-04 / 27. szám
való orvoslása a Szövetség elsőrendű feladatát kell, hogy képezze. Már ez a halvány körvonalazása a Szövetség programmjának is a mellett bizonyít, hogy szélesebb alapokra kell fektetni az Iparpártoló Szövetség szervezetét. Erős irodai apparátus, megfelelő személyzet és az egész organizácziónak gyökeres kiépítése nélkül csak fél munkát végezhetünk és mivel ezt nem akarjuk, ismételve tisztelettel ajánljuk az Iparegyesülettel való, előbb említett kapcsolat létesítését, ami agilissá, erőssé és munkabíróvá fogja tenni az Országos Iparpártoló Szövetséget. Sugár Ottó: A kisiparos. A ma kisiparosának helyzete valóban kétségbeejtő. Küzd a nagyipari termeléssel, mely a modern termelési eszközöknek birtokában megfelelő tőkével rendelkezik, és játszi könnyedséggel szerezheti meg magának mindazokat az előfeltételeket, amelyekre neki, tömegczikkeink előállítására szüksége lehet. Az államtól a nagyipar a legmeszszebbmenő kedvezményeket élvezi, ingyen telket, adómentességet, szubvenciót kap, majd meg kartellekbe egyesül, hogy leküzdve, illetőleg lenyűgözve az egymással való verseny lehetőségét, szabadon határozhassa meg, kénye-kedvére eresztve, a neki tetsző feltételeket, árakat. A kisiparos ellenben csak jelszavakat kap. Igaz, hogy ezek hangzatosak, mert ma minden második ember széles e hazában, kisiparost ment és akciózik a kisipar felsegélyezésére ; nem tettekkel ugyan, de annál több egyszerű bővített mondatban. Ezt a szegény páriát sújtja a betegsegélyző, a balesetbiztosítási törvény. Adó szempontjából pedig a kisiparos jövedelme a legnagyobb könnyedséggel megállapítható lévén, ezen eddig bevasalták azokat a tényleges tíz százalékokat, amelyekről maga az ország nagyeszű pénzügyminisztere Wekerle Sándor is azt mondotta az új adótörvénytervezet indokolásában, hogy „ez a 10°o nem volt fenntartható, mert immorális és a valóságban keresztül nem vihető.“ De bezzeg a kisiparoson — jövedelmét könnyen megállapíthatták — könyörtelenül bevasalták eddig is és bizonyára ezentúl is „a fenn nem tartható, mert immorális“ magas adókulcs alapján megállapított adót. Ez a kisiparos minden számba vehető tőke nélkül dolgozik, mert amit megkeresett magának legénysorban, ami kis pénzecskéje volt, azt felemésztette az első berendezés, az etablírozás előköltségei stb. Ez a kis ember már most, beülve kis üzemének műhelyébe, munka után szaladgál. Ádáz versenyt kell kifejtenie, hogy megkapja egyáltalán a munkaalkalmat, ha már felhajszolta magának azt. De még csak most kezdődik meg igazán a Golgothája. Elmegy a kereskedőhöz, aki legjobb esetben is fele hitelt ad, a fél vételár összegét azonban készpénzben követeli. Míg megfelelő koma, rokon stb. barát felhajszolásával szerez magának kis váltócskájára kezeseket, míg az informáczió a hitelegyletbe való ki- meg beiratkozásainak processzusain keresztül esik, addig nem dolgozhatik, hány munkanapot — amely tulajdonképen egyedüli tőkéje szegénynek — kell elvesztenie. Most azután — képzelhető, mily feltételek mellett — végre megkapja kis pénzecskéjét, fut a kereskedőjéhez, átveszi szintén rövid lejáratú váltójával fedezett áruját, munkához fog. Alig állít be néhány segédet, ezek követelésekkel jelennek meg. Majd ezt, majd azt kérik. A szegény mester alatt ég a talaj, a munkát szállítania kell, különben — írja a rendelő ajánlott levélben — nem reflektál reá, majd más „megbízhatóbb helyről“ szerzi be szükségletét. A szegény megijed az ajánlott levéltől, közli segédeivel a nagy bajt. Nosza több se kell. Ezek most, hogy látják, hogy a mesternek szállítania kell, ha törik, ha szakad, mint a védtelen prédára lecsapnak: „adj munkabéremelést, uzsonnaidőt, túlórát háromszorosan megfizetve stb. stb., vagy itt hagyunk, az Istennek sem dolgozunk.“ Persze, — mondják — a mester meggazdagszik a mi zsírunkon, „munkáltat“ — ez a kedvencz jelzőjük — és majd ők ne élvezzék a munka hasznát ? Szegény mester hajnali ötkor kel, ott ebédel egy darab kenyérből, a munkaasztala mellett, neki se déli, se uzsonnaideje és ott robotol még a sötét éjszakában is, csakhogy valamiképen mindjárt első munkájánál baj ne legyen, elkészíthesse pontos időre, tőle telhetőleg jól a munkát, hogy máskor is kaphasson belőle. Jön az adóelőírás, közben pedig a posta meghozza a betegsegélyző és balesetbiztosító hivatalok fizetési felszólítását, hogy nyolc napon belül fizesse be, mert különben ... Jelentkezik a gázos, a villamos, kell anyag, hozzávaló, az egyik munkás előleget kér, a másik meg szabadságot ma délutánra, így megy ez tovább, szünet nélküli, lázas munka közepette. A munka elkészült, a mester kocsira rakja és kezdi az elszállítást. Bekopogtat, megvárakoztatás után, mely megint egy elveszett fél nap, magának is, segédjeinek is, jelentkezik az átvevő. Hja barátom, ez így nem jó, azt úgy kellett volna csinálnia, ha nem tudja, miért is nem kérdezte . . . stb. stb., a kifogások ezrei kéznél vannak, egy-kettőre. Vagy azt mondják, csinálja meg ezt, vagy azt, vagy pedig a rendelő felajánlja bár az átvételt, de csak bizonyos engedmények mellett. Szegény, hiába szabódik, a nehéz izzadságcseppek kiülnek arczán, homlokán, a rendelő nem tágít, minden jóindulat hijján, vagy, vagy. A szövetkezeti váltó lejár, a kereskedőé is esdékes. A munkás nem sokat teketóriázik, itt a fertály is, az adó is szorongatja, mihez is fogjon elébb. Neki ül hát és elvégezi, mert nem tud magán segíteni, a munkát, úgy, ahogy a rendelő ezt újból kívánja. Akármilyen igaza is legyen szegénynek, nem segíthet magán, mert jól tudja, ha perrel próbálja igazát kivédeni. Ítéletnapig kell várnia, míg végez és akkor is fél a prókátortól és az esélyektől.