Györgyi Kálmán szerk: Magyar Iparművészet 29. évfolyam 1926
1-2. szám - Kozma Lajos: A magyar tradícióról
Magyar Iparművészet, 1926. A MAGYAR TRADÍCIÓRÓL ÍRTA KOZMA LAJOS rról, amit magyar tradíciónak gondolok, igen különböző és sokféle vélekedést hallottam már. Sokan csak a népművészetben látják meg a magyar vonást, vannak, akik régi építészeti emlékeinkben is éreznek magyaros jelleget, sőt beszélnek magyar reneszánszról, magyar-román stílusról, magyar bárokról. Ennek a cikknek az a célja, hogy ebben a kérdésben egy kis világosságot gyújtson. Mi is az, ami magyar vonatkozású, magyaros jellegű a letűnt korok iparművészetében? De hát népművészet és kézművesség között ki tud pontos határt húzni? Pásztorfaragás, hímzések, kalotaszegi régi fejfák, templomtornyok, templommennyezetek, régi kályhák, kancsók, céhjelvények, ládák, ékszerek, mézeskalácsminták, kékfestő „módli"-k: mind egy egységes képpel néznek ránk s akárki csinálta őket, névtelen „népművész" vagy ismert kézműves: mindből a mi magyarságunk ereje és zamata csendül. De bár a jáki templomot, a Vajda-Hunyad várát, a lőcsei városházat, a Thurzóházat, megannyi magyar úr kastélyát, kúriáját jobbára idegenből jött művészek alkották, mégis leragyog róluk az a provinciális ízesség, mely csak a négy folyó és háromhalom országában ilyen ízű: magyar. És hiába lesz Mátyás királyból, Rákócziból oláh vagy szlovák vignetta alatt, utcával, szoborral, térrel dokumentált megszállott nemzeti hős, azok a magyar művészi emlékek, melyek odaát vannak, mégis magyarok maradnak. Ez a művészet magyar és ennek a művészetnek az arca ragyog ránk már ezer év óta. É verőn jöttem a Gangesz partjairól, hol álmodoztam déli Szívem egy nagy harangvirág, s finom remegések (Ady) t az erőm-Keletről jött és nyugatra néz. Valahonnan, messze keleti pusztaságokról jött és behódolt a nyugati kultúrának. Vannak olyan túlzó soviniszta magyarok, akik Szent István kereszténységével keltezik a magyarság pusztulását, és a rovásírást szeretnék ma is meghonosítani, hogy minél jobban elszigetelődjünk a népek óceánjában. De ez a mai izoláló és individualista korra jellemző csak. Tény az, hogy nem ártott meg a kultúra a magyar fajnak, sőt erejét bizonyítja csak, hogy be tudta olvasztani magába az idegen bevándorlott mestereket is. Biztos, hogy kialakult díszítő készséget hozott magával napkeletről a magyar. Ifját, nyeregkápáját, jármát, szekere lőcsét, hasát maga faragta, szőtteseit, hímes varrottasait asszonyai mintázták. Biztos, hogy szőnyegeivel, díszes fegyverével a rokon gazdag népek kultúráját is magával vitte mindenhová és éppúgy be tudta olvasztani saját nyelve, mint később a nyugati tanulságokat. Erejét, temperamentumát hirdetik ezek a beolvadások, mert csak ott lehet szó asszimilációról, ahol van mihez. Talán sehol sem érezni annyira két különböző kultúrának, a keleti és nyugati kultúrának olyan érdekes találkozását, mint az orosznál és a magyarnál. S talán az orosznál, ennél a hatalmasabb, egységesebb népnél még tökéletesebb eredményeket ért el; náluk az architektúrájukban is erősen kidomborodik ez a kettősség, amit mi főleg a népművészetünkben olyan erősen érezhetünk. Küzdve, vándorolva, messze keletről az Iszter partjáig magunkkal hoztuk a nomád és kultúrnépek művészetéből, ami belénkolvasztva értékké, talán még nagyobb értékké vált és kitártuk mellünket a nyugati szélnek, új mezők illatának. Győztünk és megmaradtunk, vérezve verekedtünk, gyarapodtunk, nyelvünk pallérozódott s művészetünk bármely nyugati népével egy szintre emelkedett. Lassan fejlődve értünk idáig, s a mi kelet-nyugati kereszteződésünk előtt ki tudja milyen állomások ragyognak ki a ködből? Mindig megértettük a kor uralkodó ízlését. Megcsináltuk a nyírbátori templom padjain a reneszánsz meleg, kiegyenlített egyen-