Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 46. évfolyam 1943
A színpadkép szerepe a mai színpadon
A SZÍNPADKÉP SZEREPE A MAI SZÍNPADON. A színpadkép, illetve a díszlet minden korban mint egy érzékeny szeizmográf mutatja a különböző korok színpadi stílusát. Manapság sok cikkben és színházi vitában hibáztatják a külső díszt a színpadon, s kapcsolatba hozzák a színpad állítólagos válságával. Sokszor a film hatásának tulajdonítják ezt a sokat hangoztatott válságot, elfeledve a közönség ízlésváltozását, vizuális fejlettségét és türelmetlenségét. A mai ember a rádió révén a legjobb zenében válogathat pillanatok alatt. Túlfűtött idegrendszerével képtelen a színházban hosszabb szüneteket nyugodtan kivárni, megkívánja a gyors képváltozást, ez pedig csak a modern színpadtechnikával oldható meg. Az új színműirodalom is sokszor megszédül a technikai lehetőségektől, úgyhogy gyakran húsz képre tagolja mondanivalóját. A régi, szabályos háromfelvonásos dráma ma olyan ritka, mint az a modern színház, melynek nincsen forgószínpada, vagy ehhez hasonló technikai berendezése. A túlzott technika viszont elkényeztette az embereket és rászoktatta őket arra, hogy ne elégedjenek meg a színpadkép egyszerű, művészi hatásával. Minduntalan csodát várnak a tervezőművésztől, sőt sokszor már lehetetlent is kívánnak és e helyett szükségképen többnyire csak rosszul sikerült kísérleteket kapnak. A vetített díszlet, amely például annak idején éppen csak segédeszköz volt, ma anyagi okok miatt is vezető helyet foglal el a színpadművészetben, jóllehet rossz, üvegképszerű hatásával megbontotta a színpadkép harmonikus világát. A mai színpadon dúl a harc a színpad két formáló művésze: a mindenható rendező és a tervező között. Kinek van igaza? A rendező legtöbbször csak dramaturgiai, vagy a játék szempontjából látja a teret, míg a tervező viszont, sajnos, csak a képszerűségben keresi az igazat. Ezért marad a rendező és a tervező közötti harc meddő mindaddig, amíg az igazi író nem szabja meg határozottan mondanivalójával a színpadképet, melynek eredményeképen az említett végrehajtó művészek a harmonikus együttműködésre vannak kényszerítve. Az ideális színpadművész, nevezzük rendező-tervezőnek, sajnos, igen ritka, hiszen kétféle tudással kell rendelkeznie: a játékkifejezéssel, azaz akaratátvitellel a színészekre és festő, illetve építészképességgel. Ebből születne meg talán az a tökéletes színpadművész, aki teljes szépségében tudná megszólaltatni az író művét a színpadon. Sajnos, sok rendező nem ért a díszletművészethez, a legtöbb tervező pedig csak dekoráló marad s ezért munkájukat többnyire a színházi produkció sínyli meg. Ma három stílusirány küzd a színpadon. Az egyik a nagy formákat kereső, úgy játékban, mint képben a naturalizmust erősen szimbolizáló, majdnem meiningeni élethűséget kereső német irány (Gmüvidgens—Traugott Müller), a második a teljesen csak hangulatot adó amerikai színház (Joe Melziner vagy Norman Bell Gedds), a harmadik pedig a francia színpad, Jouvet és Dillin rendezőkkel az élen, akik bevonják munkájukba a francia festőket és inkább egy könnyed szimbolizáló és szatirikus színpaddal keresik igazukat. A többi európai színpad itt is, ott is próbálkozik az előbbiek eredményeit felhasználni, de legtöbbször belevész az üzleti szempontok által vezetett színház kötöttségeibe. Nem meri vállalni az úttörő sorsot, nem mer biztos, kitaposott utak helyett új és egyéni világot teremteni a végső cél, az igazi művészet érdekében. A kritika is hibás ebben, mert bírálataiban megelégszik a „korhű" vagy „ízléses" jelzővel és sem az erényeket nem emeli ki, sem a hibákat nem világítja meg őszintén. A világ mai átalakulásában talán épp az érzékeny és minden részére fokozottan reagáló színházművészet vajúdása a legnehezebb. Sok festő és építész csak kereseti lehetőséget lát a díszlettervezésben. Ezért van annyi kontár, mint talán semmi más művészeti ágban, viszont, ami a kereseti lehetőséget illeti, a többi színházi foglalkozáshoz viszonyítva a legkisebb. Sokkal több tervezőművészt csábítana a színpadi munka, ha ismerné ennek törvényeit és lehetőségeit. A színház is jól járna, mert a komoly tehetségek nemesítenék az ízlést. A tervezőnek a legizgalmasabb feladata az opera. Két művészet találkozik itt: a zene és a színpadművészet. A zenét követni formában, színben, ritmusát kifejezni térben: mindig a legszebb munka. Ide sorolhatjuk a balettet is, melyben az emberi test mozgása összefogja és összeköti a kettőt. Ezért volt mindig olyan sok jó balettdíszlet és kosztüm, mivel a legtöbb tervező itt találta meg munkaterét a legtökéletesebben. Eddig legtermékenyebben az orosz balett tervezői hatottak. Stílust, iskolát csináltak. Nyomait még ma is felfedezhetjük a világ majdnem összes tervezőinek munkáján. A múlt világháború után, anyagi okok miatt, az úgynevezett stílusszínpad sok mindent leegyszerűsített. A mai szimbolizáló színpad, bár már erősen naturalista, még mindig ennek hatása alatt áll és félő, hogy vissza fog térni ez a ridegség és túlzott egyszerűség a nagy anyaghiány miatt. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a díszlettervezéshez elég a kor vagy környezet ismerete. A napszaka a színpadon sokszor egy képben is gyakran változik, hajnaltól egészen a sötét éjtszakáig kell sokszor a hangulatot megadni. Itt még nehezebb a tervező feladata, mert ha a nappalnak fény- és árnyékhatását megoldotta, meg kell még találnia az éjnek ellenkező dekorativitását. Ebben természetesen nagy szerepet kap a modern világítási technika, mely döntő hatással van a ma díszletművészetére. A világítás technikájának fejlődésével sokat nyert a színház, ha nem is belső értékben, mert lényeges szempont, hogy a nézőtéren lévő, sokszor több mint ezer embernek vizuális élményt is kell nyújtani. Sokszor éppen a hangulatvilágítást rójják fel hibául, mert velejárólag a színpad többi része sötét. A közönség egy része tudniillik megszokta a könnyebb fajsúlyú produkt