A magyar irodalom története 3. (Budapest, 1978)

IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC KORÁBAN (Az 1820-as évektől 1849-ig) - A ROMANTIKÁTÓL A KRITIKAI REALIZMUSIG ÉS A NÉPIESSÉGIG (1841-1849) - A POLGÁROSULÓ ÉRZELMEK LÍRÁJÁTÓL A LÍRAI REALIZMUSIG - 94. Kisebb költők Petőfi korában - A szabadságharc kisebb költői

uniója. Erdélyből (1846) és Erdélyi hangok Petőfihez (1847) című versei már kiforrott demokratikus világnézetet mutatnak s jelzik, hogy mint Med­­gyes Lajos, ő is Petőfit tartotta eszményének, akiben a szegény nép, a kuny­hók költőjét ünnepelte. A forradalom alatt Mentovichot a „pórkunyhó szal­­mafödelé”-nek is kijáró szabadság ihlette meg (A fölkelt nép . . . , Mily dicső. . .) Verssel köszöntötte a forradalmat, hirdette a világszabadság eszméjét (A Seine partján). A lelkesedés hónapjaira a depressziónak évei következtek. Mentovich a természetben keresett vigaszt hazafias fájdalmára. Mentovich nem volt erős költő­ tehetség, nem tartozott a legjobbak közé. De amit írt, azt ihletetten írta, soha nem vállalkozott képességeit meghaladó lírai feladatokra. Tudott nemes, komoly pátosszal szólni a hazáról, túlemel­kedve a sablonokon, közhelyeken: „Szívemnek minden, minden ideg volt: Hegy, völgy, a népnek ajakán a szó, | Mint egykoron, nem vidított az ének Az ős­erdőkben visszahangozó, | Nem a Tiszának ismerős hangján szólt A Missisippi, a vad Ohio” (A hazatért). Tudott költői hangulatot teremteni a természet égi és földi képeivel, s Petőfi nyomán, de a szabadságharc után kibontakozó allegorikus költészet hatása alatt tudott politizáló tájköltészetet teremteni. Jellemző példája ennek A tél című verse, amely Mentovich köny­­nyed verselése, jó formaérzéke mellett a költő stiláris lazaságát is példázza: Eljött a tél, eljött a büszke kényúr, Hogy leigázza a természetet, A tomboló szélvész volt paripája, Melyen megjött, melyen megérkezett. Elhallgatott a csattogány, s pacsirta Nem nyitja többé dalra szíverét; A felhő, a lég fekete vitéze, Nem mutogatja fényes fegyverét. Csupán a szél, a kenyúr paripája, Tombol, üvölt s amint végighalad. A messze puszták sivatag határin Magasan égbe rúgja a havat. A szabadságharc kisebb költői Jókai szerkesztése idején, az Életképekben tűnt fel Petőfi korán elhunyt tehetséges költő-tanítványa: Bozzai Pál (1829—1852). Zala megyében, Kővágóörsön született, iskoláit Pozsonyban és Késmárkon végezte. 1848 őszétől a honvédseregben harcolt. A fegyverletétel után közlegénynek sorozták be az osztrák seregbe, s a gyenge alkatú ifjút a honvágy, a megaláztatás és a betegség elsorvasztotta. 1852 tavaszán mint gyógyíthatatlant elbocsátották ugyan, de csak néhány hónapig élt még. Első versében már a szabadság istenét dicsőítette (Az ifjú világa). Kezdet­ben a Felhők költőjének világfájdalma hatott rá, majd Petőfi szellemében zsarnokellenes költeményeket írt (A hatalmasokhoz). Szerelmi költészetét

Next