A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 79. Justh Zsigmond - Káprázatok

veszi körül — Ambrus szerint neki volt a magyar irodalomban a legtöbb ismerőse —, mégis kényszeredett. Parasztszínházában azonban, lent Szent- Tornyán, hangulat van, ott jól érzi magát, s arra az igazi írók is inkább kíváncsiak: Reviczky, Ambrus, Gozsdu, Bródy, Pekár, Malonyay, Czóbel Minka. Justh, mint osztályos társai, jogásznak, politikusnak, reformernek készült. Mindjárt első párizsi útja után, hasonszőrű arisztokratákkal Foto-Clubot, majd egy vita-klubot, „Debating Society”-t alapít. A társadalmi, politikai reformra azonban — még az olyan konzervatív szociálreformerek, mint Le Play, Albert de Mun eszméi szerint — sincs mód. Ambíciózusabb bará­tait a tehetetlenség elsorvasztja, öngyilkosságba kergeti, zsákutcába viszi, mint Széchenyi Lajost, Batthyány Gézát, Keglevich Imrét. Justh az iroda­lomba, a művészetbe, betegségébe és utazásaiba menekül. De íróként sem tagadja meg önmagát, azt, hogy érez magában valami nemes elhivatott­ságot. Műveiből ilyenformán ritkán hiányzik a társadalomreformeri szenvedély és program. Káprázatok Bizonyos, hogy jellemnek is szeszélyes, végletekbe csapongó, s gyakran túl nagy az ellentét a reformeri pátosz és a dzsentris tivornyázások között. Mit csináljunk azokkal az ellentétekkel, amelyekkel a Naplóban kínozza az utókort: a leírt tivornyákkal, amikor „Holbeini Madonnákat” kaptak le Simivel tíz körmükről, kertek és kazlak alatt, s azzal a másik ténnyel, hogy parasztokkal színdarabokat játszatott a birtokán, s eljutott „a népből jövő megújhodás felismeréséig” (Jócsik Lajos: Justh Zsigmond naplója körül, Kelt 1941. március 15.). E szélsőségek azonban nemcsak jellemiek, világnézetiek is. S végeredményben a műben is ez tükröződik: neki sikerül irodalmunkban a próza nyelvén először megfogalmaznia korának „impresz­­szionisztikus”, azaz relativista hajlamait. Első irodalmi műveiben természetesen a Párizsban frissen tanultakat akarja kamatoztatni. Miután jó tanítványként tanulmányt ír mestereiről, Zoláról (kéziratban maradt) s Bourget-ről (Magyar Salon 1886. V. köt. 362—368.), eredeti műbe kezd. Sajátos, hogy a zolaian nyers, naturalisztikus vidéki miliőrajz (1885-ből az Ádám című kisregény) ugyancsak kéziratban marad, holott naivitásai ellenére is sok benne az életszerű vonás. Novellái a Káprázatok című kötetben (1887), majd a Művészszerelem című regény (1888) azonban már megjelennek, s élénk visszhangot is vernek. Igaz, támogatja Ambrus Zoltán, akivel ekkor még melegen barátkozik, hiszen a Párizs-járás közös élménye is összeköti vele. A káprázatokról azonban végül, bár a sajtó emleget „tehetséget és készültséget” is, Péterfy Jenő mondja ki a sommás ítéletet, azt, hogy „etwas Grün”, hogy Justh „sálon analysta” s hősei „sálon squelettek”, s hogy „figyeljen szerzőnk inkább mestereinek technikájára mint szellemére; feledje egyelőre olvasmányait és kritikai elméleteit; mindenekelőtt merjen saját szemével látni, merjen saját szívével örülni, bánkódni” (Péterfy Jenő: Justh Zsigmond: Káprázatok, BpS, 1887. LII. 153—157.). Az analízis, a társadalmi viszonyok és a lélek 54 Irodalomtörténet­e.

Next