A magyar irodalom története 1945-1975, 4. (Budapest, 1982)
Béládi Miklós - Pomogáts Béla - Rónay László: A NYUGATI MAGYAR IRODALOM (Vázlat) - Írói csoportok és "nemzedékek" - A második időszak csoportjai - Peéry Rezső
Eötvös Kollégium tagja volt. 1926-ban az IBUSZ tisztviselője lett, 1940-ben Kárpátalja idegenforgalmi kormánymegbízottjává nevezték ki. 1945-ben nemzetgyűlési képviselő, a Kisgazdapárt külügyi bizottságának elnöke lett. 1949-ben börtönbe került, 1956-ban szabadult. 1957-ben Genfben telepedett le. Vallomás egy elsüllyedt világról (München 1975) című emlékiratában személyes emlékek tükrében idézte fel a két világháború közötti korszak eseményeit, s érzékeny tollal rajzolt képet Bajcsy- Zsilinszky Endréről, Bethlen Istvánról, Teleki Pálról, Szabó Dezsőről és a korszak más szereplőiről. Peéry Rezső (1910—1977) a nyugat-európai magyar emigráció egyik legtekintélyesebb tagja volt. Megbecsültségét részben emberi tulajdonságainak köszönhette, mint író jóval kevesebbet alkotott, semmint gazdag élményanyaga és tehetsége megengedte volna, idegeit és erejét felőrölte mindennapos létéért vívott küzdelme. Pozsonyban született, gyermekfejjel érte meg a város elszakítását Magyarországtól az első világháború után. Ez az élmény, valamint az a felismerése, hogy a Csehszlovák Köztársaság szellemisége nyitottabb volt, mint az anyaországé, meghatározta íróvá érlelődésének éveit. Egyik kezdeményezője volt a Sarló mozgalomnak, szociográfiai kutatásai során pedig egyre erősebb lett benne a meggyőződés, hogy tudományos felvértezettséggel kell foglalkozni a kisebbségi magyarság problémáival. Amikor 1938-ban eltávolították tanári állásából, újságíróként kereste kenyerét, az Esti Újság munkatársa volt. A német megszállás után Szlovákiában — Fábry Zoltán szellemes és találó jellemzése szerint — a „Rezsők kora” jött el, amikor Peéry Rezső és Szalatnai Rezső kialakították az antifasiszta újságírás módszereit. Szlovákiából került Magyarországra, itt rövid ideig Budapesten dolgozott, majd Mosonmagyaróvárott tanított, itteni élményeiről jelent meg írása a Csillagban 1956-ban. Emigrációja után Ausztriában lett tanár, de egy tanügyi beadványa után összefogtak ellene, s eltávolították állásából. Reutlingenben a német főiskolán kapott könyvtárosi munkahelyet, s innen ment nyugállományba. Két könyve jelent meg, a Requiem egy országrészért (1975) és a posztumusz címével is sokatmondó Malomkövek között (1977). Az előbbiben voltaképp önéletrajzát mondja el, rendkívül érzékletes képet adva a Csehszlovák Köztársaságban felnőtt magyar értelmiség szellemiségének, gondolatvilágának. Érdekes, jellemző típusokat rajzol, egyiket sem idealizálja, valamennyit a történeti események előterébe állítva magyarázza eltérő viselkedésüket. Érdemes könyvének, hogy mindenfajta nosztalgia nélkül, a történelem józan, reális fejlődésének irányát fölismerve tájékozódik a múltban, melynek legérdekesebb, olykor valóban regényesen izgalmas eseményei vele magával történtek. Ilyen vonatkozásban megkapóan érdekes a német megszállás felidézése s az a csodával határos mód, ahogy elkerülte letartóztatását.