Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 1-148. szám)

1878-02-14 / 37. szám

k.. évfolyam 1878. • „MAGYAR JOGÁSZ“­­ / megjelen­t minden nap, hétfőt kivéve. ̋ Előfizetési ár : 1 Egész évre ... 15 frt. — [ ' Fél évre .... 7 „ 50 i | Negyed évre . . . „ — j Hirdetések: \ Egy hatodhasábos petitsor egy­ '­s­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer­i ~ 10 kr., és többszöri hirdetéséért \ l 13 kr., minden beigtatásnál. A­z i bélyegdij külön minden beigtatás ,­­ után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség és kiadó­­­hivatal: Budapest, V. József tér. 3. sz. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivül, az előfizetési s hirdetési di­jak, nemkülönben a beigta­­tandó hirdetmények is kül­dendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat- í nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A magyar ügyvédi kar balsorsa. .. Előbbi cikkünk végsoraiban az ügyvédi co­al­i­t­i­ó szükségét pendítettük meg. Az eszme uj, sőt beismerjük, hogy szokatlanul is hangzó. Uj, mert ha hirtelenében homogén tüneményekre akar­nánk utalni a történelemben, egyelőre a tőke nél­kül álló angol és német munkás­egyletek koalitióira, vagy a hivatalnokok önsegélyző egyleteire kellene hivatkoznunk; másrészről, hogy szokatlan is, főleg nálunk, nem akarjuk magunk sem tagadni, meg­gondolván különösen azt, hogy tapasztalás szerint alig van testület, vagy népréteg Magyarországon, mely kevesebb társasulási hajlammal bírna, mint épen az ügyvédi elem. Az annyira ephemer életű ügyvédi egyletek, melyek az ügyvédi kamarák be­hozatalát megelőzőleg keletkeztek, s ma már meg­szűntek, eléggé bizonyítják, hogy a magyar ügyvédi kebel, nem tanyája a sociális szellemnek. Ennek meggondolása azonban ne tántorítson el bennünket, mert az is tény, hogy az oly hirtelen szétpárolgott ügyvéd-egyleteink, nagyon is c­é­h­­­e­s, k­a­szí­sz­e­r­ű organisátióval bírtak, s és e­miatt nem voltak képes a jelen plastikusabb természetű s­zoci­ális irányzatú időszak keretébe illeszkedni, a na­pok domináns mozgalmainak megállandósítására és vezetésére szintúgy képtelenekké váltak, mint a céhes vargáink, tímáraink s csizmadiáink. Az a coalitionális szervezkedés, melyről itt szólunk, egé­szen más alkatú lenne s magasb célok felé fogna hatni, amint is ezennel bővebben kifejtjük. A föntebbi vázlatokból láthattuk, hogy a ma­gyar ügyvédi­ kar anyagi existentiája meg van semmisítve, hogy társadalmi reputatiója meg van rontva s hogy mint politikai tényező, mi jelentő­séggel sem bir. E hármas nyomorúság alól kime­nekülni, vagyis, hogy karunkat a sajátszerű pau­perisms mielőbb el ne borítsa; hogy mint testü­let a lealáztatás, megvetés s a társadalmi előítéle­tek bilincsei alól magát emancipálhassa, s hogy végre, magasztos hivatásánál fogva, mint jelenté­keny politikai tényező is érvényesíthesse egyéni s testületi jogait: szövetkeznie kell, vagyis coa­­litióba lépnie, mely c­o­a­l­i­t i­o minden egyesnek közös oltalomvárát képezze, s melyben minden egyes ügyvéd, mint a testületi közérdekek őrkatonája szolgáljon. Természetes, hogy ezen coalitio, mind végcél­jai, mind szervezete, mind eszközeire nézve hasonló lenne, de kell is, hogy legyen más oly egyletek és szövetkezésekhez, melyek abból az okból alakul­nak és léteznek, hogy a tőke nélkül levő munka­bér harcát is szervezzék, annál inkább, minthogy az ügyvédi kar, mely értelmi vagyonán kívül, a mai korszakban más tőkével, mint szellemi munkájával, különben sem rendelkezik: a szorosan vett mun­kás-egyletek törekvéseivel azon egy hasison áll. De valamint a munkás-egyletek és szövetkezések első s legreálisabb törekvése az, hogy a törvény­­hozásban is mentül nagyobb befolyást és súlyt vív­janak ki, úgy az ügyvédi coalitiónak fő feladatának kellene lennie, hogy először a képviselők vá­lasztására mindenütt vezérbefolyást gyakorolhasson; másodszor, hogy saját kebeléből juttasson men­tül több tagot a legislativ szentélyébe; harma­d­­szor, hogy a törvények alkotásában vezérszerepet gyakoroljon, s negyedszer, hogy mindezek foly­tán saját tagjaira nézve, a szellemi tőkeképzést lehetővé tegye, s karunkat egyenként és összesen, a kétkedő világ előtt rehabilitálhassa. Avvagy mit mondjunk még, hogy kellőleg megértessünk? Mert a lemondás legnagyobb keserűségével telik el a magyar ügyvédnek kebele, midőn látja és tapasztalja, hogy Poroszország (Z­e­i­d­­­i­t­z, Br­u­h­­m­e­r) törvényhozása s minisztériuma, Asztria (K­r­a­u­s­z, G­i­s­k­r­a) s Franciaország (Jules Favre, Duport stb.) ügyvédek tanácsa nélkül élni sem akar, s hogy minden más cultur államban ügyvédek vezetik a közdolgokat, Magyarországon pedig még annyira sem jutottunk, hogy az ügyvédi karnak legtekintélyesb s gyakorlatban megőszült tag­jai meghivassanak a jog- és törvényalkotás fényes asztalához! Ez nem is csoda, bizonyos okoknál fogva. Ügyvédi karunkat ugyanis valami megfoghatatlan indolencia tartja zsibbasztva, még mainapság is. Mindenre kiterjed az esze és tevékenysége, csak a politikai és társadalmi dolgokra nem. Rienzi és Dantontól kezdve, Hecker, Struwe és Brentanoig, más világrészeken, mindig és mindenütt ügyvédek voltak a nagy korszakok alkotói; ügyvédek a törvényhozás díszei (Csak Massia­ Sangunettit, Garcés és Alvarezt s Castellar Emilt említjük); m­íg nálunk 4—5000 ügyvédből alig található egy-két képviselő a hon­atyák között. De másutt a tudományos akadémiák és irodalom karvezérei is leginkább ügyvédekből válnak ki, míg nálunk egy-egy tudós s jeles iró ügyvéd szintén a fehér hollók sorába tartozik. Az ügyvédek irodalmi munkásságáról, arányítva nagy számukhoz, mi még fegyveres haderőnek is elég tekintélyes phalanxot képezne, bizony szintén ke­veset mondhatunk. Mindezeknek okait mi a sociális érzék hiá­nyában találjuk, melynek kétségtelenül alig van hatalmasabb ébresztője és táplálója, mint a coali­tio, igen a coalitio, melynek joga egyenlően az egyesületi jog­i rendszere a testületi érdekmozga­lom átalános követelményeinek minden irányban való érvényesítése s megoldása. Coalitio nélkül az ügyvédi kar alig lesz képes valaha még csak sa­ját érdekét szolgáló politikai napilapot is föltarta­ni, mire a francia ügyvédi kar, Thiers, Mig­­net, Jouffroy, Dubois és Remusat vezetése mellett már 1827-ben fényes példát adott; coalitio nélkül a választási mozgalmakban a mi ügyvédi karunk jövőre is csak jelentéktelen töredék marad, a habok közé vetett forgács, melyet minden szél­­fugalom s hullám magával ragad. Legyünk rajta, hogy mielőbb nagyszerű szö­vetkezés hálózza be az egész hazát, mely hálót azonban nem a közrend s jogos érdek fölforgatása, hanem harmóniában az ország társadalmi viszonyai javítására kívánjuk egyesült erővel szőni! Avvagy, lehetne-e nekünk más, mint egyedül nemes cél­zatunk ? E pillanatban egy német írónak önérzetes nyilatkozata jut eszünkbe, ki érintvén azon véle­ményeket s óhajokat, melyek csak későn szoktak diadalmaskodni, eme szép szavakat mondá, me­lyeknek idézése talán föntebb érintett nézeteinkre is alkalmazhatók: „Én a partnak legmagasabb fo­kára helyeztem hajómat s bevárom az időt, mikor oly magasra nő a tenger, hogy hajómat is magával vihesse.“ Lehet, hogy álláspontunk is nagyon magas pártfolot képvisel s teljesülése csak legszebb jövő­ben fog bekövetkezni, de különben meg vagyunk győződve, hogy korunknak már a jelenben is sür­gős feladatát képezi, mikép a megpendített fontos eszmét máris átalános jogérzülettel támogassa, ha a felhívás, rábírási törekvés vagy felbérlés ered­ménytelen maradt. A másik a 424. § után indít­ványoz a gyújtogatásra vonatkozólag hasonló intéz­kedést, három évi börtönre tévén a legnagyobb büntetést. A képviselőház mai ülését ismét ellenzéki szónoklatok törték ki. Rády Endre, Tarnóczy G. Pogonyi D. és Vidlicskay József támad­ták a vámügyi javaslatot. Védelmezte b. Perényi Zsigmond, a­ki tudvalevőleg hallgatni s „Fliegende Blättert“ szokott olvasni esztendőkön keresztül a t. házban. Az elnök jelentette, hogy Fügh Károly Kőszegen polgármesterré választatott, s hogy B­é­s­á­n Géza képv­­áltásáról lemondott. Az ülés végén Helfi és Simonyi Ernő interpelláltak a keleti kérdésben. Hire jár, hogy a miniszterelnök Cser­­nátoni interpellációjára sem fog egyhamar válaszolni. 37. sz. Budapest, csütörtök, február 14. Budapest, febr. 13. A főrendiház jogügyi bizottságának elő­adója, gróf Zichy-Ferraris Viktor elkészítette a büntető-codexre nézve a jelentést. A bizottság csak az 54. §-nál hoz egy fontosabb módosítást indít­ványba, a­mely módosítvány elfogadása esetén a bíróság csak akkor nem lenne köteles a hivatal­­vesztést és a politikai jogok felfüggesztését mel­lékbüntetésként alkalmazni, ha a főbüntetés három havi börtön vagy államfogházat túl nem halad. Két fontos kisebbségi votum is van azonban a jelentés­hez csatolva, melyek az általunk is tárgyalt fel­­bujtás kérdésében a mienkkel egyező álláspontot foglalnak el. Az első a 278. § után azon intézke­dést kívánja felvetetni, hogy az, a­ki mást gyil­kosságra felhív, rábírni törekszik vagy felbérel, öt évig terjedhető börtönnel büntetendő még akkor is. Az örökbefogadás kir. jóváhagyás nélkül? A „Magyar Jogász“ 35-ik számában Knorr Alajos „A gyámság és gondnoksági ügyek kézi­könyve“ című műve fölötti bírálatban az mondatik, hogy örökbefogadásnál a kir. jóváhagyásra a mos­tani jogfejlődés szerint javakat illetőleg soha sincs szükség, s hogy az örökbefogadás anélkül is érvé­nyes, csupán az örökbefogadó nevének viselhetésére kívántatván az meg. Legyen szabad nekem ettől eltérő vélemény­ben lenni, s azt állítani, hogy a javakat illetőleg ma is ép oly szükséges az örökbefogadásnál a kb­. jóváhagyás, mint azelőtt. Mert kérdem, hogy érvényesíthetne az örök­­befogadott gyermek az örökbefogadó javaira a törvé­nyes öröklési rend szerinti — tehát végrendelet nél­küli — örökösödés beállta esetén öröklési jogot a vér­szerinti törvényes örökösök ellenében, ha az örökbe­fogadás kb­. jóváhagyást nem nyert? Sehogy ! mert hiszen anélkül az örökbefogadás hatály­­lyal nem bir, nem létezvén újabb tör­vény, mely ebbeli régi törvényünket eltörölte vagy módosította volna, tehát nem is nyújt öröklési jogot, még kevésbé előzheti meg a törvényes öröklési rend szerinti örökösöket az örökségben; sőt még a kir. kincstárt magszaka­dás és végrendeleti intézkedés hiánya esetén meg­illető öröklési jog ellenében sem érvényesíthető az, épen azért, mert kir. jóváhagyás nélkül hatálylyal nem bir. Mit sem változtat pedig ezen az ősiség eltör­lése folytán beállott végintézkedési szabadság, mert végrendeletileg nemcsak az örökbefogadott gyer­mek, hanem teljesen idegen is örökölhet örökbefo­gadás nélkül is; ily esetben tehát a kbr. jóváha­gyás nélkül örökbefogadott gyermek is nem e mi­nőségben és alapon, hanem pusztán a végrendelet alapján örököl, s az örökbefogadás nem is jó tekin­tetbe. Fogadja egyébiránt t. szerkesztő ur kiváló tiszteletem nyilvánítását. Budapest, 1878. febr. 12 Kelemen Kajetán. Tisztelt kortárs ur kétségbevonja abbeli állí­tásunkat, hogy jelenleg szükségtelen a királyi jóvá­hagyás a szorosan vett, vagyis oly örökbefogadás­hoz, mely név, rang vagy polgári állapotváltozta­tással nem jár, s azt mondja, hogy királyi jóváha­gyás nélkül az örökbefogadott nem bírhat törvé­nyes örökléssel az örökbefogadott javaira. Legyen szabad ezzel a kétségbevonással szem­ben a bírálatunkban foglaltakhoz továbbra is ragasz­kodnunk, az ott előadottakon kívül még a következő okoknál fogva. A régi jogfejlődés szerint kb­. jóváhagyás csak egy esetben volt szükséges, akkor t. i., midőn az

Next