Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 149-300. szám)

1878-10-18 / 240. szám

III. évfolyam 1878. 240. sz. Budapest, péntek október 18.­­ „MAGYAR­ JOGÁSZ“ ^ megjelen ; minden nép, hétfőt kivéve. Előfizetési ír: í Egész évre ... lő frt. — 1 Fél évre .... 7 „50 . Negyed évre . . 4 „ — 1 Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: [ Egy hatodhasábos petitsor egy­­­­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer­i 16 kr., és többszöri hirdetéséért ; 13 kr., minden beigtatásnál. A­­ bélyegdij küli­n minden baigtatás­­ után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadó­­­hivatal: B­u­d­ a­pest, V. József tér 3. Az, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési di­jak, nemkülönben a beigta­­tandó hirdetmények is kül­dendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat­nak el A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Magánjogi viszonyaink. (Két czikk.) II. Magánjogunknak egyik speciális, a mo­dern jogokban sehol fel nem található elve az, hogy kiskorú örökösök nem létében szabadságuk­ban áll a nagykorú örökösöknek a hagyatékot egy­szerűen birtokba venni. Örökségi nyilatkozat vagy leltározás teljesen fölösleges valami. Beül az örökös az ingatlanba azonnal­ a felszerelést okku­­pálja s ha tetszik eladja az összes ingókat, anél­kül, hogy bárkinek is tudomása lehetne arról, minő tárgyak és minő érték tartozott a hagyatékhoz. Az örökösökre mindenesetre igen kényelmes ez az eljárás és bizonyos körülmények közt haszon­nal is jár. Csakhogy ezt a kényelmet mindig a hi­telezők rovására, a hasznot pedig a hitelezők ká­rosodásával élvezik az örökösök. Igen természetes, hogy bíróságaink az örök­hagyó adósságainak megfizetésére az örökösöket kötelezik, és oly természetes azonban, hogy a fize­tési kötelezettség csak oly mérvben állapítható meg, a­mely az öröklött vagyon értékét túl nem haladja. S minthogy a nagykorú örökösök a hagyaté­kot leltár nélkül veszik át s igy senkinek sem le­het tudomása még arról sem, hogy egyátalán volt-e ingó hagyaték, annál kevésbé pedig arról, mennyi annak az értéke: kétségtelenül igen nehéz feladat oly elvet állítani fel, mely a hitelezőnek is bizto­sítja érdekeit, de e mellett nem nyit zárt kaput arra, hogy az örökösök akkor is zaklattassanak, ha semmi hagyaték sem maradt. A praxis sokáig nem állapodott meg, sőt még jelenleg sem egészen szilárd. Folytonosan küzd egymással a hitelezők és az örökösök érdeke s hol egyik, hol másik szempont emelkedik egymás fölé. Újabb ideig a hitelezők érdeke részesült na­gyobb figyelemben. Ha a hitelező kimutatta, hogy alperes örökségre jogosult, elmarasztaltatott alperes az örökhagyó tartozásában „a hagyaték erejéig.“ Az elmarasztaláshoz nem kivántatott meg, mikép igazoltassák, hogy hagyaték tényleg létezik s alpe­res valóban örökölt. Annál kevésbé kellett kimu­tatni, hogy miből állott a hagyaték s minő érté­ket képviselt? A végrehajtási eljárás folyamán kel­lett azután a hitelezőnek kimutatni azt, hogy azon tárgyak, melyekre a végrehajtást vezetni kívánja, az örökhagyó tulajdonát képezték. Mindenesetre előnyös volt ez az eljárás a hi­telezőre annyiban, hogy az örökség erejéig marasz­taló ítélettel kezében folytatólagos végrehajtást kér­hetett mindannyiszor, a midőn valamely hagyatéki értéket fölfedezett. Jelenleg az örökösök érdeke emelkedett föl­­szinre. Tartozik a hitelező az örökségre jogosultak tagadása ellen kimutatni, hogy hagyaték van és hogy minő tárgyak tartoznak ahhoz. Az ítélet az­után rendszerint úgy szól, hogy köteleztetik az örökös tűrni, mikép a hitelező az ítéletben fölso­rolt tárgyakból magát kielégíthesse. S erre a praxisra czéloztunk tegnapi czik­­künkben, midőn felhoztuk, hogy bíróságaink e té­ren is szerencsétlen praxist követnek. Nem vonha­tó ugyanis kétségbe, hogy a hitelezőre oly bizonyí­tási teher rovatik, melynek már a perben megfe­lelni csak igen ritkán képes. Másrészt pedig, ha sikerül is a perben bizonyos dolgok tekintetében beigazolni, mikép azok adósa hagyatékát képezik: a nyert ítélet az örökösöket egyedül eme speciális dolgokból történendő kielégítés tűrésére kötelezi s ha ezekből teljes kielégítést nem nyer, hiába fe­dez föl a per befejezése után újabb hagyatéki va­gyont, ha ítélet nem jogosítja fel arra, hogy ezt is lefoglalja, hanem kénytelen újabb pert kezdeni s kérni, hogy az örökösök köteleztessenek kielé­gítését ebből a vagyonból is eltűrni. Igazolásul a most leírt gyakorlat mellett azt hozzák föl, hogy hagyaték kimutatása nélkül az örökségre jogosultakat marasztalni azért nem lehet, mert örökösökről csak akkor lehet szó, ha hagya­ték is van. Hiányzik tehát az alperesség mindad­dig, míg a hagyaték létezése nem igazoltatik. Nem akarunk ezúttal a fölött vitatkozni, men­nyiben helyes elvi szempontból ez az indokolás; a követett elv gyakorlatilag mindenesetre sokkal hát­rányosabb ugyan a hitelezőre, mint az örökség ere­jéig való marasztalást acceptáló nézet, de nem szo­rul bizonyításra, hogy sem az egyik, sem másik eljá­rás mellett nem felel meg a hitelező érdekeinek. A hitelező leginkább a hagyatéki vagyon kimuta­tásának nehézsége miatt károsodik s minthogy a ha­gyaték létezését, akár a perben, akár a végrehajtás folyamán mindenképen neki kell igazolni, sem ez­előtt nem volt, sem most nincs biztosítva a hagya­téki értékek eltitkolásának lehetősége ellen. Gyökeresen kellene ennélfogva reformálni az örökség átvételének kérdését. S ha a kormány ko­molyan törekednék arra, mit főczéljának állít­, ugyanis hitelviszonyaink emelésére, akkor annál kevésbé késnék e téren a reformmal, mert nincs jo­gász, a­ki ne tudná, hogy a nálunk napiren­den lévő örökség eltitkolásoknak gátat vetni igen könnyű. Már a római jog is egészen helyesen fejtette meg e kérdést s ennek alapján a modern magán­jogban mindenütt elzárták a kijátszás útját azzal, hogy kimondták, mikép az örökös felelős az örök­hagyó összes tartozásaiért akkor, ha a hagyatékot leltár nélkül veszi át. Vessen számot magával az örökös előre, hogy lehetséges-e fedeznie a hagyatékból az örökhagyó kötelezettségeit? Ha nem tartja ezt lehetségesnek, készíttessen leltárt s felelőssége az abban kimuta­tott értéken túl terjedni nem fog. Sem az örökös zaklattatni, sem a hitel­ező kárával jogtalanul gazdagodni nem fog akkor senki, míg most egyedül az ingatlan va­gyont nem lehet elrejteni, ennek felszerelése és az összes ingóságok azonban a legkönyebben elvonul­hatnak a hitelező elől. Tetemesen csökkenne ezen­kívül a perek száma is, mert teljesen elesnék an­nak a kérdésnek vitatása, hogy van-e hagyaték és az mit ér? A leltár kétségen kívül helyezné ugyan­is mindezt. A magánjog kodifikálása nélkül azonban ba­jos eme viszonyokat szabályozni s nem kétkedünk benne, hogy a magánjog kodifikálása még jó soká elhúzódván, módunkban lesz ezután is gyönyörköd­ni az örökösök genialis fogásaiban. Budapest, okt. 17. ő Felsége ma reggel Gödöllőről a királyi váriakba jött s délelőtt 9—10 óra közt külön ki­hallgatásban fogadta Tisza és Pretis mi­nisztereket, 10 órakor pedig ő felsége elnöklete alatt azon közös miniszteri értekezlet tartatott, mely­ben a Bécsből jött miniszterek is résztvettek. A király délután visszautazott Gödöllőre. Somogy megye kormánybiztost kapott. A miniszterelnök leírt, hogy joguk van az ő és Szen­de Béla vád alá helyezését kérni, de az előfogato­­kat megtagadni nincsenek jogosítva. Hogy tehát ilyen dolgok jövőben ne történhessenek, szükséges­nek találta a fenti intézkedést megtenni. A kor­mánybiztos maga a főispán, Jankovics László. A kormány vád alá helyezésének a képvi­­selőháznál leendő kérelmezését Székesfehérvár város törvényhatóságának közgyűlése, a somogyi kör­irat lelkes elfogadása mellett, szintén elhatározta. A fővárosi törvényhatóságnak tegnapi köz­gyűlésén elfogadott azon indítvány, hogy nemcsak a somogyi köriratban megnevezett két miniszter, hanem az egész kormány helyeztessék vád alá: ki­ragadta az embereket a meddő elcsüggedés siker­telen búskomorságából. Örvendünk, kétszeresen ör­vendünk, hogy a megkezdett iránynak zászlóvi­vői mindenütt az ügyvédek. Mutassa meg a mostani kormány által érzékenyen sújtott karunk, hogy azon szellemi és tudományos felsőbbség, mely uralja, nagyobb azon hatalomnál, mely a nemzet létjogait szives engedelmességgel föláldozó kormány­­férfiainkat támogatja. A pénzügyminiszter közrendeletileg utasí­totta az összes pénzügyigazgatóságokat, hogy ha az 1854. már ez. 26-ki miniszteri rende­letnek meg nem felelően illesztettek is fel a bélyegjegyek, az illetéket új­ból csak akkor követeljék, ha alapos gyam­okok merülnek fel arra, hogy a bélyeg az okirat kiállításánál későb­ben alkalmaztatott. Nem kell tehát ezután attól tartani az ügyvédeknek, hogy megbüntettek­­nek annak daczára, mikép a kellő bélyeget alkal­mazták ugyan, csakhogy nem ügyeltek a bureau­­craticus pedánsságokra. Ez az örömhír azon­ban fájdalom nem reánk vonatkozik, mert a kér­déses rendelet­­a­l­a­j­t­á­n t­u­l bocsáttatott ki. Nálunk az illetékszabályok ugyanazok s ennélfogva a felmerült panaszok congruensek azokkal, melyek a lajtán túl meghallgatást nyertek. Nem jogos-e ily körülmények közt ha intéző köreinket azzal vádoljuk, hogy az ügyvédi kar megrontására és tel­jes tönkretételére törekesznek ? Ha az ügyvédi kar iránt való jó akarat nem indította eddig kormá­nyunkat hasonló, mindenki által méltányosnak tar­tott intézkedésre, szégyenérzetből is utánozhatják most az osztrák kormányt, melyet úgy is majmol­nak mindenben. A képviselőház f. hó 19. d. e. 10 órakor ülést tart. A Themis, utósa előtti számában ráfogja a b­ud­a­­pesti kir. törvényszék elnökére, hogy rendeletén alapuló oly eljárás uralkodik a budapesti telekkönyvi hivatalban, mely szerint a betétek megtekintése a felek­nek megtagadtatik. Ebben a telekkönyv egyik alapelvát a nyilvánosságot látván megsértve, ezt mondja támadá­sának végsoraiban: „Szeretjük hinni, hogy e fi­gyelmeztet­ésünk folytán az elnök ú­r nem fog késni a sérelmes rendelet visszavon­á-

Next