Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 149-300. szám)
1878-10-18 / 240. szám
III. évfolyam 1878. 240. sz. Budapest, péntek október 18. „MAGYAR JOGÁSZ“ ^ megjelen ; minden nép, hétfőt kivéve. Előfizetési ír: í Egész évre ... lő frt. — 1 Fél évre .... 7 „50 . Negyed évre . . 4 „ — 1 Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: [ Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 19 kr., kétszeri 16 kr., és többszöri hirdetéséért ; 13 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdij külin minden baigtatás után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadóhivatal: Bud apest, V. József tér 3. Az, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Magánjogi viszonyaink. (Két czikk.) II. Magánjogunknak egyik speciális, a modern jogokban sehol fel nem található elve az, hogy kiskorú örökösök nem létében szabadságukban áll a nagykorú örökösöknek a hagyatékot egyszerűen birtokba venni. Örökségi nyilatkozat vagy leltározás teljesen fölösleges valami. Beül az örökös az ingatlanba azonnal a felszerelést okkupálja s ha tetszik eladja az összes ingókat, anélkül, hogy bárkinek is tudomása lehetne arról, minő tárgyak és minő érték tartozott a hagyatékhoz. Az örökösökre mindenesetre igen kényelmes ez az eljárás és bizonyos körülmények közt haszonnal is jár. Csakhogy ezt a kényelmet mindig a hitelezők rovására, a hasznot pedig a hitelezők károsodásával élvezik az örökösök. Igen természetes, hogy bíróságaink az örökhagyó adósságainak megfizetésére az örökösöket kötelezik, és oly természetes azonban, hogy a fizetési kötelezettség csak oly mérvben állapítható meg, amely az öröklött vagyon értékét túl nem haladja. S minthogy a nagykorú örökösök a hagyatékot leltár nélkül veszik át s igy senkinek sem lehet tudomása még arról sem, hogy egyátalán volt-e ingó hagyaték, annál kevésbé pedig arról, mennyi annak az értéke: kétségtelenül igen nehéz feladat oly elvet állítani fel, mely a hitelezőnek is biztosítja érdekeit, de e mellett nem nyit zárt kaput arra, hogy az örökösök akkor is zaklattassanak, ha semmi hagyaték sem maradt. A praxis sokáig nem állapodott meg, sőt még jelenleg sem egészen szilárd. Folytonosan küzd egymással a hitelezők és az örökösök érdeke s hol egyik, hol másik szempont emelkedik egymás fölé. Újabb ideig a hitelezők érdeke részesült nagyobb figyelemben. Ha a hitelező kimutatta, hogy alperes örökségre jogosult, elmarasztaltatott alperes az örökhagyó tartozásában „a hagyaték erejéig.“ Az elmarasztaláshoz nem kivántatott meg, mikép igazoltassák, hogy hagyaték tényleg létezik s alperes valóban örökölt. Annál kevésbé kellett kimutatni, hogy miből állott a hagyaték s minő értéket képviselt? A végrehajtási eljárás folyamán kellett azután a hitelezőnek kimutatni azt, hogy azon tárgyak, melyekre a végrehajtást vezetni kívánja, az örökhagyó tulajdonát képezték. Mindenesetre előnyös volt ez az eljárás a hitelezőre annyiban, hogy az örökség erejéig marasztaló ítélettel kezében folytatólagos végrehajtást kérhetett mindannyiszor, a midőn valamely hagyatéki értéket fölfedezett. Jelenleg az örökösök érdeke emelkedett fölszinre. Tartozik a hitelező az örökségre jogosultak tagadása ellen kimutatni, hogy hagyaték van és hogy minő tárgyak tartoznak ahhoz. Az ítélet azután rendszerint úgy szól, hogy köteleztetik az örökös tűrni, mikép a hitelező az ítéletben fölsorolt tárgyakból magát kielégíthesse. S erre a praxisra czéloztunk tegnapi czikkünkben, midőn felhoztuk, hogy bíróságaink e téren is szerencsétlen praxist követnek. Nem vonható ugyanis kétségbe, hogy a hitelezőre oly bizonyítási teher rovatik, melynek már a perben megfelelni csak igen ritkán képes. Másrészt pedig, ha sikerül is a perben bizonyos dolgok tekintetében beigazolni, mikép azok adósa hagyatékát képezik: a nyert ítélet az örökösöket egyedül eme speciális dolgokból történendő kielégítés tűrésére kötelezi s ha ezekből teljes kielégítést nem nyer, hiába fedez föl a per befejezése után újabb hagyatéki vagyont, ha ítélet nem jogosítja fel arra, hogy ezt is lefoglalja, hanem kénytelen újabb pert kezdeni s kérni, hogy az örökösök köteleztessenek kielégítését ebből a vagyonból is eltűrni. Igazolásul a most leírt gyakorlat mellett azt hozzák föl, hogy hagyaték kimutatása nélkül az örökségre jogosultakat marasztalni azért nem lehet, mert örökösökről csak akkor lehet szó, ha hagyaték is van. Hiányzik tehát az alperesség mindaddig, míg a hagyaték létezése nem igazoltatik. Nem akarunk ezúttal a fölött vitatkozni, mennyiben helyes elvi szempontból ez az indokolás; a követett elv gyakorlatilag mindenesetre sokkal hátrányosabb ugyan a hitelezőre, mint az örökség erejéig való marasztalást acceptáló nézet, de nem szorul bizonyításra, hogy sem az egyik, sem másik eljárás mellett nem felel meg a hitelező érdekeinek. A hitelező leginkább a hagyatéki vagyon kimutatásának nehézsége miatt károsodik s minthogy a hagyaték létezését, akár a perben, akár a végrehajtás folyamán mindenképen neki kell igazolni, sem ezelőtt nem volt, sem most nincs biztosítva a hagyatéki értékek eltitkolásának lehetősége ellen. Gyökeresen kellene ennélfogva reformálni az örökség átvételének kérdését. S ha a kormány komolyan törekednék arra, mit főczéljának állít, ugyanis hitelviszonyaink emelésére, akkor annál kevésbé késnék e téren a reformmal, mert nincs jogász, aki ne tudná, hogy a nálunk napirenden lévő örökség eltitkolásoknak gátat vetni igen könnyű. Már a római jog is egészen helyesen fejtette meg e kérdést s ennek alapján a modern magánjogban mindenütt elzárták a kijátszás útját azzal, hogy kimondták, mikép az örökös felelős az örökhagyó összes tartozásaiért akkor, ha a hagyatékot leltár nélkül veszi át. Vessen számot magával az örökös előre, hogy lehetséges-e fedeznie a hagyatékból az örökhagyó kötelezettségeit? Ha nem tartja ezt lehetségesnek, készíttessen leltárt s felelőssége az abban kimutatott értéken túl terjedni nem fog. Sem az örökös zaklattatni, sem a hitelező kárával jogtalanul gazdagodni nem fog akkor senki, míg most egyedül az ingatlan vagyont nem lehet elrejteni, ennek felszerelése és az összes ingóságok azonban a legkönyebben elvonulhatnak a hitelező elől. Tetemesen csökkenne ezenkívül a perek száma is, mert teljesen elesnék annak a kérdésnek vitatása, hogy van-e hagyaték és az mit ér? A leltár kétségen kívül helyezné ugyanis mindezt. A magánjog kodifikálása nélkül azonban bajos eme viszonyokat szabályozni s nem kétkedünk benne, hogy a magánjog kodifikálása még jó soká elhúzódván, módunkban lesz ezután is gyönyörködni az örökösök genialis fogásaiban. Budapest, okt. 17. ő Felsége ma reggel Gödöllőről a királyi váriakba jött s délelőtt 9—10 óra közt külön kihallgatásban fogadta Tisza és Pretis minisztereket, 10 órakor pedig ő felsége elnöklete alatt azon közös miniszteri értekezlet tartatott, melyben a Bécsből jött miniszterek is résztvettek. A király délután visszautazott Gödöllőre. Somogy megye kormánybiztost kapott. A miniszterelnök leírt, hogy joguk van az ő és Szende Béla vád alá helyezését kérni, de az előfogatokat megtagadni nincsenek jogosítva. Hogy tehát ilyen dolgok jövőben ne történhessenek, szükségesnek találta a fenti intézkedést megtenni. A kormánybiztos maga a főispán, Jankovics László. A kormány vád alá helyezésének a képviselőháznál leendő kérelmezését Székesfehérvár város törvényhatóságának közgyűlése, a somogyi körirat lelkes elfogadása mellett, szintén elhatározta. A fővárosi törvényhatóságnak tegnapi közgyűlésén elfogadott azon indítvány, hogy nemcsak a somogyi köriratban megnevezett két miniszter, hanem az egész kormány helyeztessék vád alá: kiragadta az embereket a meddő elcsüggedés sikertelen búskomorságából. Örvendünk, kétszeresen örvendünk, hogy a megkezdett iránynak zászlóvivői mindenütt az ügyvédek. Mutassa meg a mostani kormány által érzékenyen sújtott karunk, hogy azon szellemi és tudományos felsőbbség, mely uralja, nagyobb azon hatalomnál, mely a nemzet létjogait szives engedelmességgel föláldozó kormányférfiainkat támogatja. A pénzügyminiszter közrendeletileg utasította az összes pénzügyigazgatóságokat, hogy ha az 1854. már ez. 26-ki miniszteri rendeletnek meg nem felelően illesztettek is fel a bélyegjegyek, az illetéket újból csak akkor követeljék, ha alapos gyamokok merülnek fel arra, hogy a bélyeg az okirat kiállításánál későbben alkalmaztatott. Nem kell tehát ezután attól tartani az ügyvédeknek, hogy megbüntetteknek annak daczára, mikép a kellő bélyeget alkalmazták ugyan, csakhogy nem ügyeltek a bureaucraticus pedánsságokra. Ez az örömhír azonban fájdalom nem reánk vonatkozik, mert a kérdéses rendeletalajtán tul bocsáttatott ki. Nálunk az illetékszabályok ugyanazok s ennélfogva a felmerült panaszok congruensek azokkal, melyek a lajtán túl meghallgatást nyertek. Nem jogos-e ily körülmények közt ha intéző köreinket azzal vádoljuk, hogy az ügyvédi kar megrontására és teljes tönkretételére törekesznek ? Ha az ügyvédi kar iránt való jó akarat nem indította eddig kormányunkat hasonló, mindenki által méltányosnak tartott intézkedésre, szégyenérzetből is utánozhatják most az osztrák kormányt, melyet úgy is majmolnak mindenben. A képviselőház f. hó 19. d. e. 10 órakor ülést tart. A Themis, utósa előtti számában ráfogja a budapesti kir. törvényszék elnökére, hogy rendeletén alapuló oly eljárás uralkodik a budapesti telekkönyvi hivatalban, mely szerint a betétek megtekintése a feleknek megtagadtatik. Ebben a telekkönyv egyik alapelvát a nyilvánosságot látván megsértve, ezt mondja támadásának végsoraiban: „Szeretjük hinni, hogy e figyelmeztetésünk folytán az elnök úr nem fog késni a sérelmes rendelet visszavoná-