Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 1-147. szám)

1880-06-03 / 125. szám

V. évfolyam 1880. 125. sz. Budapest, csütörtök junius 3. ---- -----------­„MAGYAR JOGÁSZ“ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár : Egész évre........fő­ért. — Fél évre............... 7 „ 50 Negyed évre .... 4 „ — Egy hónapra---- 1 „ 40 Hirdetések : Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A­­ bélyegdij külön minden beigtatás­ü­gy után 30 kr. osztr. ért. Al hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfize­tési s hirdetési dijak, nemkü­lönben a beigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat­­­ nak el . MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE, ggfr:___* ■ ■■ ■ Szerkesztőség és k­ kiadó­hivatal: Budapest, F. József tér 9. sz. Olvasóinkhoz! A Magyar Jog­ás­z­nak a jogtudomány tekintélyes közegévé tétele, képezte eddig is fel­adatunkat. Sikerült újabban oly szakértőket megnyerni lapunk számára, kik tartalmát, úgy elméleti, mint főleg gyakorlati szem­pontból, gazdagítani fogják. Nem sajnáljuk az áldozatot, mint nem sajnáltuk eddig sem. Tisztelt olvasóink belátják, hogy ily kö­rülmények közt mi is kénytelve vagyunk na­gyobb igényekkel föllépni, annyival is inkább, mert lapunk becsének fokozatos emelésére sza­kadatlanul áldoztunk, anélkül, hogy e részben kárpótoltattunk volna. A Magyar Jogász előfizetési árát ennélfogva, a jövő, azaz 1880. július 1-jével kezdetét veendő negyedtől éven­­kint 20 frtra emeljük. Ha minden­nap megjelenő lapunk árát, a hetenkint egyszer megjelenő s a gyakorlati élet kívánal­mait számba nem vevő szakközlönyeink 8— 10 frt. előfizetési díjával összehasonlítjuk, bi­zonyára elismerik olvasóink, hogy nem lép­tünk túl a méltányosság határain. A Magyar Jogász előfizetési ára te­hát ezentúl, ép úgy helyben, mint postán küldve, negyedévenkint 5, félévenkint 10 és egész évre 20 frt. A Magyar Jogász szerkesztőjége és kiadó-hivatala. A hitbér 8 kikötött özvegyi jutalom jogi jelentősége. Mint említik, házasságkötés alkalmával a házasulandó férj többnemü jegyajándékkal, mit máskép nászajándéknak s kelengyének is ne­vezünk, kedveskedett arájának. E szokásról már Mózes könyveiben is van említés téve, hol e nagy törvényhozó az Exodus XXI. része 10. pontjában igy szól a zsidó néphez: „Ha va­laki megnősül, gondja legyen a leány menyeg­zőjére és ruházatjára és a szemérmetességnek árát meg ne tagadja. (Káldi György. Sz. Biblia, Bud., 1782.) A hitbér, jegyajándék, dós, nagy szerepet játszott már a római jog­ban is s ott ez kettős indokon alapult, a meny­nyiben a hitbérnek egy felől és másfelől a nő külön érdekeinek kellet megfelelnie, különö­sen pedig a közös háztartás költségeinek s a nő jövő sorsának biztosításául kelle szolgálnia. Nem csekélyebb szerepe volt régente a germán hitbérnek is a házassági jog körében. A germán hitbér ugyanis oly önálló külön va­gyont képezett, melyet házasságkötés alkalmá­val a férj majd önként, majd szerződés sze­rinti megállapodás, majd némely népjogok ren­deletéhez képest (törvényes hitbér) adott nejé­nek s melynek kirendelését kivált az egyház sürgette. A menyegzői éjt követő reggel pedig ismét ajándékkal kedveskedett a férj, mi a németeknél Morgengabe, a magyaroknál pe­dig m­ó r i­n­g-nak neveztetett. Viszont, bár nem kötelezőleg, szokásban volt a nőnek is illő ki­­házasítása, melynek költsége­s értéke hozo­mánynak (allatura, phadephium, paraffer­num, Heimsteuer) neveztetett. A hozomány a nő örökségébe többnyire beszámíttatott. Mindezen vagyontárgyakat a házasság tar­tama alatt a férj kezelte és használta, halálá­val azonban azok használata, sőt ha házasság­ból gyermekek nem származtak, tulajdona is rendszerint a nőt illette meg; a nő halálával pedig majd férjére, majd gyermekeire, majd részben, különösen gyermekek hiányában, annak rokonaira szállottak. Az kétségtelen, hogy a magyar hitbér intézménye nem egyéb, mint a római s germán jogszokások keveréke. Werbőczy szerint a hitbér az a juta­lom, melyet a férj a törvényesen egybekelt nőnek a szüzességvesztés s elhálás dijául rang­jához képest ajándékozni szokott (Hrk. I. 93. sz. 2. §.). Tekintve a hitbér indokát, nagyon természetes, hogy a csupán megkötött, de végre nem hajtott házasság a hitbér ki­adására nem elegendő. Hazai törvényhozásunk a hitbér mennyiségét következőleg határozta meg: a mágnások 400; a nemesek és szab. kir. városi polgárok 200; más osztálybeliek 40 fontot kötelesek adni. Habár pedig egybe­kelés után a hitbér jogérvényessé válik, nem szükségeltetik, hogy az rögtön fizettessék; lehet azt később is teljesitni. Hitszegés következtében a hitbér elvész s ez esetben követelésnek nincs helye, nem vész el azonban a hozomány, azaz azon javak, me­lyeket a szülők kiházasításkor leányaiknak adtak vagy, melyeket ezek férj­eiktől s rokonaiktól kaptak, ha mindjárt házassági elválás követi is a hitsze­­gést (Hrmk. I. R. 105. sz.). Azonban, ha a férj a nő paráználkodása után vele ismét együtt él és hál, a hitbért is visszanyeri az asszony. Ha a nő férje előtt halálozik el, hit­bérét bárkinek elhagyományozhatja; ha mind­azonáltal végrendeletet nem tett s gyermekei vannak, ezekre, ezek hiányában pedig férjére marad az. Miután pedig a pénzszűke miatt hajdanra a fizetés nagyon terhes volt, a hit­bér kielégítése felerészben ingó s könnyen el­árusítható javakból is eszközöltethetett (Hrmk. I. 95.). Ebből azonban nem következik, hogy a hitbér főképpen vagy épen csak az ősi jószágot terheli. Sőt, ha a férj a maga birtokát zálogba adta, a hitbért nemcsak a nő követelhette a zálog­tartótól, hanem örökösei is. Ehhez járul, hogy a nő férjének elzálogosított javai visszaváltása alkalmával a zálogbirtokostól hitbérének elmu­lasztott hasznait is követelhette (Hrmk. I. R. 163). Szükség esetében az aszszony hitbére kie­légítésének fejében, úgy nemkülönben az asz­szony örököseinek is, szokás volt közbecsü sze­rint valami részjószágot is zálogba adni. Hogyha pedig a nő újra férjhez megy s bírói fölszó­­lításra a maga hitbérét fölvenni vagy a zálo­got kiadni vonakodott volna, ez esetben egész hitbérét elvesztette és a zálogos birtokot ingyen tartozott visszabocsátani. Mindezen törvények elvileg még mai nap­­ság is fönnállnak, csakhogy ily esetek, külö­nösen az ősiségi intézmény megszűnte óta, már nem igen fordulnak s fordulhatnak elő. A főrendiház mai ülésében a Zichy­ Károlyi párbajban résztvett főrendiházi tagokra nézve a mentelmi bizottság javaslata alapján a mentelmi jog fölfüggesztetett. A képviselőház mai ülésén a tiszai vasúti javaslat újabb tárgyalása nagyobb élénkséget oko­zott. Az 5. § a „korrupc­ionális paragrafust“ a pénzügyminiszter tett nyilatkozatában újabban is módosítá­s a ház e módosított szövegét fogadta el, mely szerint az igazgatóság és a felügyelő bi­zottság tagjainak, 1880-on túl semmiféle javadal­mazás sem jár. Ezután tárgyaltatott a tiszai vasút némely szakaszainak az északkeleti vasúthoz való üzletkezelésbe adása, mi Tisza miniszterelnöknek adott okot felszólalásra, ki tiltakozott az e tárgy­ban tett gyanúsítások ellen s kijelenté, hogy ez intézkedésből az északkeleti vasút igazgató-taná­csosainak nincs hasznuk. Az ülés végén névsze­rinti szavazás történt a tiszavidéki vasút megvál­tásáról szóló­­javaslat azon szakasza felett, mely­szerint e vasút az északkeleti vasút igazgatásába adatik át. A ház e szakaszt 99 szavazattal 92 el­lenében elvetette. Távol volt 252 képviselő. Az ügyvédi kar nálunk és túl a Lajtán. Az ügyvédi kar érdekei, sőt lételének veszé­lyeztetését panaszoljuk már évek óta; törvényhozás, kormány, bíróság, mintha czélul tűzték volna ki, hogy tabula rasát csináljanak a jogi képviseletből s ezt szabad mesterséggé tegyék, mint tették Né­metországban a negyvenes évek elején. Pedig milyen szomorú eredményeket szült az a természet­ellenes eljárás, azt mutatja a történe­lem , de bizonyítja az a körülmény leginkább, hogy rövid ideig tartott experimentum után ismét hely­reállították az ügyvédi kart, melynek tekintélye és nimbusa óriási arányokban növekedett, emelkedett, az elnyomatás alatt. De nem nézték tétlenül, összedugott kézzel, súlyos apathiába merülve az ellenük intézett táma­dásokat a német ügyvédek, erős repressáliót gya­koroltak és rövid idő alatt sikerült elérniök azt, hogy ugyanaz a fegyver, mely elpusztításukra volt szánva azelőtt, hathatósan védte őket azután. A németországi ügyvédek diadala teljes volt. Tekintélyük azóta folyton emelkedett és nem képzelhető oly reakczionárius áramlat, mely föl merné még egyszer emelni a fegyvert az állam erős tám­oszlopa, az ügyvédi kar ellen. A rosz példa elragadt reánk is; ugyanaz a reakezionárius áramlat, nálunk is felütötte fejét, azonban sikerült itt is, nem épen csekély küzdel­mek árán, letiporni. Akkori ügyvédeink vállvetve, egyesült erővel léptek föl ellene és legyőzték, mielőtt a reakezió érzékeny pusztításokat vihetett volna végbe. Ugyanez az áramlat került felül nálunk az utóbbi évtizedben, alkotmányos életünk kezdete óta, de nemcsak nálunk, hanem Ausztriában is. Különbség a birodalom két felének ügyvédi kara közt csak az, hogy mi közönyösen fogadtuk az ellenünk intézett támadásokat még akkor is, midőn azok már nemcsak érdekeinket fenyegették, de tételünket is aláásták; túl a Lajtán is ez volt a lesújtó jelenség, azonban évek múlva az ottani ügyvédi kar mégis felocsúdott lethargiájából és kez­dett szembeszállni az ellene fordult támadásokkal, megmutatva, hogy a testületi szellem nem halt még ki belőlük.

Next