Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 1-147. szám)
1880-06-03 / 125. szám
V. évfolyam 1880. 125. sz. Budapest, csütörtök junius 3. ---- -----------„MAGYAR JOGÁSZ“ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár : Egész évre........főért. — Fél évre............... 7 „ 50 Negyed évre .... 4 „ — Egy hónapra---- 1 „ 40 Hirdetések : Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdij külön minden beigtatásügy után 30 kr. osztr. ért. Al hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat nak el . MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE, ggfr:___* ■ ■■ ■ Szerkesztőség és k kiadóhivatal: Budapest, F. József tér 9. sz. Olvasóinkhoz! A Magyar Jogásznak a jogtudomány tekintélyes közegévé tétele, képezte eddig is feladatunkat. Sikerült újabban oly szakértőket megnyerni lapunk számára, kik tartalmát, úgy elméleti, mint főleg gyakorlati szempontból, gazdagítani fogják. Nem sajnáljuk az áldozatot, mint nem sajnáltuk eddig sem. Tisztelt olvasóink belátják, hogy ily körülmények közt mi is kénytelve vagyunk nagyobb igényekkel föllépni, annyival is inkább, mert lapunk becsének fokozatos emelésére szakadatlanul áldoztunk, anélkül, hogy e részben kárpótoltattunk volna. A Magyar Jogász előfizetési árát ennélfogva, a jövő, azaz 1880. július 1-jével kezdetét veendő negyedtől évenkint 20 frtra emeljük. Ha mindennap megjelenő lapunk árát, a hetenkint egyszer megjelenő s a gyakorlati élet kívánalmait számba nem vevő szakközlönyeink 8— 10 frt. előfizetési díjával összehasonlítjuk, bizonyára elismerik olvasóink, hogy nem léptünk túl a méltányosság határain. A Magyar Jogász előfizetési ára tehát ezentúl, ép úgy helyben, mint postán küldve, negyedévenkint 5, félévenkint 10 és egész évre 20 frt. A Magyar Jogász szerkesztőjége és kiadó-hivatala. A hitbér 8 kikötött özvegyi jutalom jogi jelentősége. Mint említik, házasságkötés alkalmával a házasulandó férj többnemü jegyajándékkal, mit máskép nászajándéknak s kelengyének is nevezünk, kedveskedett arájának. E szokásról már Mózes könyveiben is van említés téve, hol e nagy törvényhozó az Exodus XXI. része 10. pontjában igy szól a zsidó néphez: „Ha valaki megnősül, gondja legyen a leány menyegzőjére és ruházatjára és a szemérmetességnek árát meg ne tagadja. (Káldi György. Sz. Biblia, Bud., 1782.) A hitbér, jegyajándék, dós, nagy szerepet játszott már a római jogban is s ott ez kettős indokon alapult, a menynyiben a hitbérnek egy felől és másfelől a nő külön érdekeinek kellet megfelelnie, különösen pedig a közös háztartás költségeinek s a nő jövő sorsának biztosításául kelle szolgálnia. Nem csekélyebb szerepe volt régente a germán hitbérnek is a házassági jog körében. A germán hitbér ugyanis oly önálló külön vagyont képezett, melyet házasságkötés alkalmával a férj majd önként, majd szerződés szerinti megállapodás, majd némely népjogok rendeletéhez képest (törvényes hitbér) adott nejének s melynek kirendelését kivált az egyház sürgette. A menyegzői éjt követő reggel pedig ismét ajándékkal kedveskedett a férj, mi a németeknél Morgengabe, a magyaroknál pedig mó r ing-nak neveztetett. Viszont, bár nem kötelezőleg, szokásban volt a nőnek is illő kiházasítása, melynek költséges értéke hozománynak (allatura, phadephium, paraffernum, Heimsteuer) neveztetett. A hozomány a nő örökségébe többnyire beszámíttatott. Mindezen vagyontárgyakat a házasság tartama alatt a férj kezelte és használta, halálával azonban azok használata, sőt ha házasságból gyermekek nem származtak, tulajdona is rendszerint a nőt illette meg; a nő halálával pedig majd férjére, majd gyermekeire, majd részben, különösen gyermekek hiányában, annak rokonaira szállottak. Az kétségtelen, hogy a magyar hitbér intézménye nem egyéb, mint a római s germán jogszokások keveréke. Werbőczy szerint a hitbér az a jutalom, melyet a férj a törvényesen egybekelt nőnek a szüzességvesztés s elhálás dijául rangjához képest ajándékozni szokott (Hrk. I. 93. sz. 2. §.). Tekintve a hitbér indokát, nagyon természetes, hogy a csupán megkötött, de végre nem hajtott házasság a hitbér kiadására nem elegendő. Hazai törvényhozásunk a hitbér mennyiségét következőleg határozta meg: a mágnások 400; a nemesek és szab. kir. városi polgárok 200; más osztálybeliek 40 fontot kötelesek adni. Habár pedig egybekelés után a hitbér jogérvényessé válik, nem szükségeltetik, hogy az rögtön fizettessék; lehet azt később is teljesitni. Hitszegés következtében a hitbér elvész s ez esetben követelésnek nincs helye, nem vész el azonban a hozomány, azaz azon javak, melyeket a szülők kiházasításkor leányaiknak adtak vagy, melyeket ezek férjeiktől s rokonaiktól kaptak, ha mindjárt házassági elválás követi is a hitszegést (Hrmk. I. R. 105. sz.). Azonban, ha a férj a nő paráználkodása után vele ismét együtt él és hál, a hitbért is visszanyeri az asszony. Ha a nő férje előtt halálozik el, hitbérét bárkinek elhagyományozhatja; ha mindazonáltal végrendeletet nem tett s gyermekei vannak, ezekre, ezek hiányában pedig férjére marad az. Miután pedig a pénzszűke miatt hajdanra a fizetés nagyon terhes volt, a hitbér kielégítése felerészben ingó s könnyen elárusítható javakból is eszközöltethetett (Hrmk. I. 95.). Ebből azonban nem következik, hogy a hitbér főképpen vagy épen csak az ősi jószágot terheli. Sőt, ha a férj a maga birtokát zálogba adta, a hitbért nemcsak a nő követelhette a zálogtartótól, hanem örökösei is. Ehhez járul, hogy a nő férjének elzálogosított javai visszaváltása alkalmával a zálogbirtokostól hitbérének elmulasztott hasznait is követelhette (Hrmk. I. R. 163). Szükség esetében az aszszony hitbére kielégítésének fejében, úgy nemkülönben az aszszony örököseinek is, szokás volt közbecsü szerint valami részjószágot is zálogba adni. Hogyha pedig a nő újra férjhez megy s bírói fölszólításra a maga hitbérét fölvenni vagy a zálogot kiadni vonakodott volna, ez esetben egész hitbérét elvesztette és a zálogos birtokot ingyen tartozott visszabocsátani. Mindezen törvények elvileg még mai napság is fönnállnak, csakhogy ily esetek, különösen az ősiségi intézmény megszűnte óta, már nem igen fordulnak s fordulhatnak elő. A főrendiház mai ülésében a Zichy Károlyi párbajban résztvett főrendiházi tagokra nézve a mentelmi bizottság javaslata alapján a mentelmi jog fölfüggesztetett. A képviselőház mai ülésén a tiszai vasúti javaslat újabb tárgyalása nagyobb élénkséget okozott. Az 5. § a „korrupcionális paragrafust“ a pénzügyminiszter tett nyilatkozatában újabban is módosítás a ház e módosított szövegét fogadta el, mely szerint az igazgatóság és a felügyelő bizottság tagjainak, 1880-on túl semmiféle javadalmazás sem jár. Ezután tárgyaltatott a tiszai vasút némely szakaszainak az északkeleti vasúthoz való üzletkezelésbe adása, mi Tisza miniszterelnöknek adott okot felszólalásra, ki tiltakozott az e tárgyban tett gyanúsítások ellen s kijelenté, hogy ez intézkedésből az északkeleti vasút igazgató-tanácsosainak nincs hasznuk. Az ülés végén névszerinti szavazás történt a tiszavidéki vasút megváltásáról szólójavaslat azon szakasza felett, melyszerint e vasút az északkeleti vasút igazgatásába adatik át. A ház e szakaszt 99 szavazattal 92 ellenében elvetette. Távol volt 252 képviselő. Az ügyvédi kar nálunk és túl a Lajtán. Az ügyvédi kar érdekei, sőt lételének veszélyeztetését panaszoljuk már évek óta; törvényhozás, kormány, bíróság, mintha czélul tűzték volna ki, hogy tabula rasát csináljanak a jogi képviseletből s ezt szabad mesterséggé tegyék, mint tették Németországban a negyvenes évek elején. Pedig milyen szomorú eredményeket szült az a természetellenes eljárás, azt mutatja a történelem , de bizonyítja az a körülmény leginkább, hogy rövid ideig tartott experimentum után ismét helyreállították az ügyvédi kart, melynek tekintélye és nimbusa óriási arányokban növekedett, emelkedett, az elnyomatás alatt. De nem nézték tétlenül, összedugott kézzel, súlyos apathiába merülve az ellenük intézett támadásokat a német ügyvédek, erős repressáliót gyakoroltak és rövid idő alatt sikerült elérniök azt, hogy ugyanaz a fegyver, mely elpusztításukra volt szánva azelőtt, hathatósan védte őket azután. A németországi ügyvédek diadala teljes volt. Tekintélyük azóta folyton emelkedett és nem képzelhető oly reakczionárius áramlat, mely föl merné még egyszer emelni a fegyvert az állam erős támoszlopa, az ügyvédi kar ellen. A rosz példa elragadt reánk is; ugyanaz a reakezionárius áramlat, nálunk is felütötte fejét, azonban sikerült itt is, nem épen csekély küzdelmek árán, letiporni. Akkori ügyvédeink vállvetve, egyesült erővel léptek föl ellene és legyőzték, mielőtt a reakezió érzékeny pusztításokat vihetett volna végbe. Ugyanez az áramlat került felül nálunk az utóbbi évtizedben, alkotmányos életünk kezdete óta, de nemcsak nálunk, hanem Ausztriában is. Különbség a birodalom két felének ügyvédi kara közt csak az, hogy mi közönyösen fogadtuk az ellenünk intézett támadásokat még akkor is, midőn azok már nemcsak érdekeinket fenyegették, de tételünket is aláásták; túl a Lajtán is ez volt a lesújtó jelenség, azonban évek múlva az ottani ügyvédi kar mégis felocsúdott lethargiájából és kezdett szembeszállni az ellene fordult támadásokkal, megmutatva, hogy a testületi szellem nem halt még ki belőlük.