Magyar Jövő, 1944. március (43. évfolyam, 5664-5686. szám)
1944-03-22 / 5679. szám
március 15-ike után írta: Erdei Mihály , száz éve annak, hogy Nyugat- Es arópában forradalom hulláma sdegig, mely súlyosan érintette Magyarágot is. Ez a hullám sok felgyülemlett társadalmi eyészetet söpört el a haladás útjából. De sem a magyar mágnások, sem az akkori zsellérek, apáink és nagyapáink életviszonyainnem változtatott valami sokat. Mert a magyar mágnások azóta is parazita életmódot folytattak, a zsellérek utódai pedig a mai napig is jogfosztottak és éhezők. De az akkori korszak “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” gyönyörű jelszavai nem haltak ki. Ezekről a magyarok minden évben megemlékeznek. Különböző pártok, érdekcsoportok, a maguk tetszése szerint idézik elő Kossuth és Petőfi szellemét. Különösen e vérzivataros időben még a szokottnál is terjedelmesebben foglalkozott velük a magyarság minden rétege. A Magyar Jövőben is számos nagy író, vázolta az akkori és mostani történelmi események fontosságát. Szerintem, különösen Károlyi Mihály “Szent István Délibáb és a Magyar , Jövendő” című cikke volt remek. A nagyszerű cikkek elolvasása után úgy éreztem, hogy március 15-ikéhez engem is fűz valami s tollat fogtam a kezembe. Március 15-én 51 éves évfordulót ünnepeltem (csak úgy magamban). Nem születési évfordulót, hanem 51 éve annak, hogy 23 éves koromban a sötétségből önkéntesen léptem be a világosság kapuján, ami által gyorsan oszlott széjjel a sűrű sötétség a hátam mögött, de még gyorsabban derengett előttem a világosság kigyúlt fáklyája. De nemcsak a Kossuth, vagy a forradalmi költő Petőfi szelleme hatott rám, hanem annak a felejthetetlen nemeslelkű nagy mesteré, Marx Károlyé. Március 14-én volt 61 éve, hogy örökre lehunyta ragyogó szép szemét, amelyekkel nemcsak a társadalmi rendszer minden gonoszságát és borzalmait látta meg, de előre látott egy szabad és boldog, békés világot is és megmutatta az oda vezető utat az emberiség számára. 61 éve, hogy Angolországban a High Gate temetőben sírjára helyezték a világ munkásságának örökzöld nefelejti virágkoszorúját. 61 éve, hogy a halál örökre lezárta szemeit, ajkát. De szelleme száz év alatt gyorsabban terjedt, mint a krisztusi szellem közel kétezer év elteltével. Mert Ázsia többszáz milliónyi népe ma sem tud Krisztus szelleméről, de Kínában, Oroszországban milliós hadsereg harcol a sötét, rabló barbárok ellen az ő szellemében. Oh, ha csak 51 éve kezdették volna építeni az ő általa megmutatott szabad világot! Milyen másképpen mutatna ez a világi élet! Ma már milyen boldog, milyen szabad, milyen művelt volna az emberiség! Akkor ma csak békesség és szeretet volna az emberiségnél, akkor nem egy dogma szerinti, hanem a valóságban illetné meg a teremtés koronája nevet az ember. Amikor elolvastam Hewlett Johnson “Soviet Power” című könyvét, amelyben összehasonlítja az oroszok új kultúráját a hamis világi felfogással, eszembe jutott egy régi görög mese. Amikor az ember azon vitatkozott az oroszlánnal, hogy melyikük tartozik a nemesebb fajhoz, az oroszlán azt állította, hogy ő teremtés koronája. Útközben egy szoborhoz értek, a talapzatán egy oroszlán feküdt, a tetejében egy ember kivont karddal állt. No látod, itt is az ember van felül. Hm, de melyik csinálta a szobrot, kérdezte az oroszlán. Ehhez hasonlít a mi hamisan beállított kultúránk, aki felül, az okosabb. Csak még 26 éve, hogy az emberiség egy csekély számú része megkezdte építeni a kijelölt új világot és a legnagyobb akadályok dacára is, csodákat alkottak és még ezt is meg akarják semmisíteni a sötétség rablólovagjai. El tudjuk-e képzelni, ha a világ, különösen Európa népei, a német, olasz, francia és más népek megakadályozták volna a fasizmus uralomrajutását, ha követték volna az öntudatosabb munkáscsoportok jelszavait az egységre, összefogásra vonatkozóan s ha igazi, demokratikus népkormányt harcoltak volna ki maguknak megértésben, együttműködésben a szovjet néppel és a világ más békeszerető népeivel? Felsorolom, mi minden történt volna az utolsó 30 év folyamán : 1. Nem lett volna millió és millió nép hiábavaló vándorlása egyik földrészről, a másikra, ami végtelen sok családi élet felbomlását idézte elő. 2. Nem kellett volna sok millió emberi energiát elpocsékolni azáltal, hogy csak pusztító eszközöket csináltunk. 3. Csak gondoljunk az 1914—18-as háborúra, ahol tízmillió számra hullott a társadalom legszebb világa a korai sírban, az ifjú munkások, még több lett a nyomorék, árvák, özvegyek millióinak a vér- és könnytenger borzalmai, a kultúra vívmányainak mérhetetlen pusztítása, s mindezek nem történtek volna meg. 4. Nem történt volna meg egy 13 évig tartó világraszóló gazdasági válság, amelyen a munkások tízmilliói munka nélkül, kétségbeesve nyomorogtak a bőség közepette, ez sem történhetett volna meg. 5. Nem lehetett volna létrejönni egy világot szétrombolni akaró rabló fasiszta bandának, amely előidézett egy még borzalmasabb világháborút, a 20-ik század úgynevezett magas kultúra szégyenére, ahol a szenvedések és pusztítások végét még nem is látjuk. Ha csupán az itt felsorolt borzalmakat elkerültük volna, az megért volna minden áldozatot, hogy egy világot építsünk. De ugyan mi fog történni a következő 51 év múlva, irunk-e még akkor is március 15-ikét, irunk-e Kossuthról, Petőfiről, Rákócziról? Már közel száz éve, hogy kigyulladt az új világ világító fáklyája, habár eddig is gyors szárnyakon repült széjjel ezen a sártekén, hihető, hogy ezután ugrásszerűen rohan előre a nagy mesterünk szelleme, az nem halhat meg, mert az az életvágyban nyilvánul meg, ami a leghatalmasabb törvénye az élőlénynek. De most mi, munkások, a haladást, a szabadságot szerető emberek, közös erővel vessük vállunkat a haladás kerekének. Tegyük naggyá mi magyarok a mi szellemi fegyverünket, a Magyar Jövőt, áldozzunk, adjunk és gyűjtsünk, szerezzünk új olvasókat, hogy minél több igazi kultúrember legyen ott azon a nagy napon, amit olyan régen vár a szenvedő emberiség. BENN AZ ERDŐBEN Garvay Andor színműve a Fészek Színházban Minden tekintetben kieléégítő, művészi élményben volt része a múlt hét végén azoknak a kultúrára szomjazó magyaroknak, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy végignézték a Fészek Színház művészgárdájának az előadásában Garvay Andor fojtó párás, drámai robbanásokkal terhes színművét. És ez a valódi élet levegőjével dús színdarab, ahol a dialógus mögött vér és indulat lobog, jó példa arra, hogy mennyire kihozza a színész tehetségének legjavát, s az volt a benyomásunk, hogy a közönségnek is mélyebb élvezetben volt része és jó érzékkel vett tudomást a sikeresebb drámai megjátszásokról, amelyet a nyiltszini tapsviharral többször demonstrált. Ez fel kell, hogy bátorítsa a Fészek Színház jóizlésű igazgatóságát arra, hogy igyekezzen ezen a magas színvonalon maradni meg. Thury Tlona, a magyar - amerikai színművészet ‘nagyasszonya’, amint oly jellemzően hivják ezen a néven, bámulatraméltó energiával s az évekkel csak mindig növő kitűnő technikával,öntudatos komoly művészettel játszotta a román parasztaszszony szerepét és játékának szuggesztiv ereje alatt tökéletes volt az illúzió. n MA 1944 március 22 Napkelte (New York City, Connecticut, Ohio, Pennsylvania, Indiana, Illinois) 7 óra 2 perc. Napnyugta 7 óra 14 perc. A hold változatai: Utolsó negyed március 17—24. Újhold: március 24—31. Hajnalcsillag Vénusz. Esticsillag Jupiter. És ime itt volt egy szerep, amelyben Erdődy Lilit végre láthattuk egész gazdag skálájának kiteregetésében. Látszott, hogy a jó dráma, a jó szöveg, a jó dialógus nagy ambícióval késztette érdekes és szövevényes szerepe minden külön kis részének a megoldására. Csáktornyai a blaziri szerepben valóban otthon találta magát, mintha csak ráöntötte volna szerepét boldogult Garvay mester. Az utolsó felvonásban Faragó Árpád kitörése igazi drámai megélés volt a színész részéről, úgy, hogy a közönség nyíltszíni tapsban jutalmazta őt is. A darab három előadása olyan sikert aratott a new yorki magyarság körében, hogy közkívánatra e hét végén ismét elő fogják adni. Senki se mulassza el megnézni ezt az izgatóan érdekes magyar drámát, amely a Fészek Színház komoly művészgárdáját oly sikeres erőfeszítésekre késztette. MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) A SZABAD MAGYARORSZÁGÉRT Részletek a new yorki nagy márciusi ünnepélyen elhangzott beszédekből Biró János beszédéből “A szívem mélyéből sajnálom, hogy Jászi Oszkár helyett nekem kell megjelenni Önök előtt a Demokratikus Magyarok Amerikai Szövetsége képviseletében. Sajnálom, hogy a körülmények megfosztották önöket attól a kiváltságtól, hogy hallhassák azt a férfiút, aki a Horthykormányok és csatlósaik ádázabban gyűlölnek és rágalmaznak, mint bárkit a világon — kivéve Károlyi Mihályt Ha volna Önök között valaki, aki nem tudna arról a támadó hadjáratról, melyet a magyar reakció folytat Jászi Oszkár ellen, bizonyára megfigyelte azt a bőszült csaholást, amit a horthyizmus amerikai vazallusai folytatnak a neve hallatára. Történelmi múltját, fedhetetlen életét, kristálytiszta jellemét még megbocsájtaná az amerikai magyar reakció, azt soha, hogy a magyar uralkodó osztály bűneit és az elnyomott, szerencsétlen magyar nép sorsát mélyebben szántotta bele az amerikai közvélemény tudatába, mint bárki más. Ezekben a sorsdöntő időkben két ellentétes és ellenséges táborra szakadt az amerikai magyarság. Az egyik, tudatosan, vagy tudatlanul a sötét reakciót szolgálja. A Németországból importált nááci propaganda eszközeiben és a tömeghatásban nagyobb és eredményesebb volt ugyan, mint a Horthy-kormányoké, viszont az utóbbiak büszkén mutathatnak rá — ha van még kedvük és bátorságuk büszkélkedni —, hogy a kezdeményezők ők voltak. A szolgaiassággal, ultranacionalizmussal és faji gőggel megmérgezett magyar tömegekkel szemben áll egy tudatos tábor, mely Magyarország felé éppúgy, mint Amerika felé a demokrácia ügyét szolgálja. Ehhez a harcos, egyre növekvő falanxhoz tartoznak Önök, magyar testvéreim. Nem dicsérem önöket érte; kötelesség és tisztesség dolga ez. Van azonban egy harmadik tábor is, a közömbös magyarok tömege. A félrevezetett, megmételyezett amerikai magyarok számára még van mentség. Ők a kolomposaikat követik, más eredendő bűnük nem volt. Akik azonban származásukat, múltjukat megtagadva a nemtörődömség szomorú köpönyegébe takaróznak, az ő számukra, különösen akkor, ha az úgynevzzett intelligenciához tartoznak, nem tudok mentséget. A mai tragikus időkben kevés nagyobb bűn van, mint a nemtörődömség és én csak azért emeltem szót, hogy ezeket a közömbös, ezenket gyászmagyarokat a saját lelkiismeretük büntetésének s a nyilvánosság ítélőszékének átadjam. Tóth Lajos üzenetéből I think that our celebration in remembrance of the democratic ideals so eloquently expressed by Kossuth, Petőfi and their contemporaries, is particuarly significant at this time. Never in the last threequarters of century did the realization of the yearnings and ambitions of 1848 appear so remote as during the last few years of Nazi dominatiorl of Hungary, and never in that last three-quarters of a century did the cause of a democratic Hungary, with equal political rights for all its people, seem so hopeless as a year or two ago. But today we are full of hope and tense expectation. The, full force of the righteous wrath of the democratic peoples may break lose over the Nazi-dominated Europe any day, at any moment. And no sensible person can doubt the o.utcome. The hurricane of the armed might of the democratic world will sweep away forever the brutal Nazi lords of Europe, and with them all the reactionary elements in Hungary who are the only obstacles remaining in the way of a sweeping victory of the'spirit of 1848. My fervent hope is that a year from now we may be able to greet from mass meetings of Hungarians all over this country the kind of Hungarian government for which the heroes of 1848- 1849 fought and died. May God give it! A los angelesi tejkihordók (Local 93, IBT, AFL) a tejjel együtt War Bondot is árulnak a közönségnek. Ez a lokál legutóbbi kampányában több, mint kétmillió dollár áru War Bondot adott így el. Egy szó, mint száz MOÓR PÉTER A szerkesztőnek térdig érő volt a szakálla, nem az öregségtől, hanem attól, hogy időtlen idők óta nem volt már ideje a borotválkozáshoz, meg attól a töméntelen tapasztalattól, amely éveken keresztül folytatott ily mesterséggel az már velejáró és tulajdonképpen ez a térdig érő szakáll sem kifelé nőtt, hanem befelé s ez nem volt valami kényelmes neki, mint elképzelhető, egy szó, mint száz, kemény üzleti hangon beszélt az ifjú költővel, bár hangjából nem hiányzott, teljesen a jóakarat és humanista, megértés sem, bárha el is takarta azt a belső szakáll. Nézze — mondotta a szerkesztő — tudjuk, hogy sófajta ember s konyit is valamit a pennapengetéshez, azt is megengedjük, hogy néha elég akkurátusok a rímek, amiket farag, de higgye el, s ezt persze csak négyszemközt mondom itt magának, költészet szép szó, ha nincs, úgy is jó, higgye el, smafu s ahogy az amerikai mondja: egy nagy köteg bolognai felvágott, Hercz-féle szalámi, ha úgy tetszik, röviden és kategorikusan élére állítva a dolgot, nekünk itt favágásra van szükségünk. — Favágásra? — kérdezte az ifjú költő nagy csodálkozással s tágranyitott világos kék szemeiben árnyak jelentek meg. — Igen, fiam, favágásra és favágókra. — És mennyi fát kell hasogatni — kérdezte az ifjú költő a nagy szakállú szerkesztőt, mind szomorúbbá vált hangon, mert arra gondolt, hogy aztán már nem lesz ideje világmegváltó szonetteket irni, balladákat és himnuszokat... — 13 élet, meg egy felet — válaszolt a szakállas férfi — és mindjárt azt is hozzátette — de ezt viszont naponta, kérem. — És ki öleli meg az embert mindezekért ? — kérdezte a költő, aki ezutal az akasztófa humor kesernyés hangján szólalt meg. — Hogy kicsoda? Hát először is én, ha magának ez jelent valamit. Föltéve persze, ha egy 14-es egyhasábos újsághírt, kemény logikával, precíz magyarsággal, frissen és elevenen tud megírni. És persze, föltéve, hogy egy ropogós, tömör, szenzációs és rendkívül rövid címet is tud hozzá adni. Mert a cím, a cím, kis barátom! Tudja maga, hogy milyen andalitóan kéjes érzés az egy szerkesztőnek, amikor egy szép híreimet lát? Ilyesmivel meg lehet hosszabbítani egy szerkesztőnek az életét. Ettől lesz kövér, egy szerkesztő s ettől döglik a légy! Higyye el nekem, barátom, egy szép és tömör tizennégyes hírcím akármelyik szerda délelőtt megér egy lirikus költeményt! Nem tréfálok, fiam, hagyja abba azt a holdkoros rimfaragást s faragjon nekünk szép és egészséges, szenzációs címeket és robbanó és bomba vető főcímeket és címfejeket, s akkor... akkor... nos akkor elhiszem, hogy ember a talpán... — Ezek szerint, mondotta elhaló hangon a költő — ezek szerint szerkesztőséged úgy véli, hogy... eh.— — Nem egészen — válaszolta a szerkesztő. Nem kell, hogy ennyire pesszimisztikusan lássa a helyzetet. Mi már tudjuk, milyen gondolatok forognak az ilyen fiatal poéták agyában. Nem kell, hogy eltörjön a mécses. És a haza sincs elveszve még. .. Mert adunk magának egy egész HASÁBOT, amelyet nem kell felapróznia. Azzal a hasábbal (mi rovatnak hívjuk), azt csinálja, amit akar. Lelje benne örömét. Szomorkodhat benne, vagy örömkönnyeket hullathat, pajzánkodhatik, kesereghet, csipkelődhet és kurjonghat benne. Látja, itt (feltéve, ha ideje marad rá s ezt kétlem) kidühöngheti, kiberzenkedheti azt a hitces poétaságát, hogy ha van, — egy szó, mint száz: itt kiadhatja a mérgét! Moór Péter LAKÁST KERESTEM NEW YORKBAN Ugye, már a cikk címe is milyen közérdekűen hangzik! Bizony, lakást keresni manapság már nem magánügy, hiszen, ha kicsit kiszámítom, legalább 200—250 ember értesült róla, foglalkozott vele, sőt néhány még keresett is rajta. Hogy mást ne említsek, Henry Morgenthau Jr. úr, Amerika pénzügyminisztere is ezek közé tartozik... No de kezdjük elölről. Amidőn már jó benn jártunk a télben és derék háziuram (my landlord, please!) még egyszer sem futött be, hűséges feleségem oda nyilatkozott, hogy “ezt a piszok házat pedig itt kell hagyni!”. . . A hőmérő 50 fokot jelzett, benn a lakásban, ami bizony inkább volt mérsékelt hő, mint hőmérséklet, így igazat adtam nejemnek. De békés ember lévén, előbb megturbliztam a telefont és felhívtam jóságos háziuramat. A háziúr német eredetű. Felesége K (ájris). E házaspár valóban “házas” pár, mert negyvenöt házuk van nekijük s igy egy-egy lakóra aránylag kevés idejük marad. De szerencsém volt és a “lord” a telefonhoz jött. Szerényen előadtam, hogy megfagyunk. . . — Sir, Ön elfelejti, hogy háború van! — felelt háziuram. — Nincs szén, de én mint patrióta amúgy is takarékoskodom a szénnel. Ez hazafias kötelesség.... Egyébként Önt nem köti szerződés, tehát nem vagyunk megesküdve egymással. Ha nincs megelégedve, keressen más lakást!. . . Ezzel letette a kagylót s én ott maradtam a drót másik végén anélkül, hogy valamelyik szaftos áldást, amelyet hajdan a váci honvédlaktanyában tanultam, angolra fordítva a fülébe súghattam volna. — Nem baj! — vigasztaltam nőmet. — Most el kezdek lakást keresni és két hét múlva itt hagyjuk ezt a disznót! Ez december elején volt. Elővettem a Timest. Nyolc — vagy több szobás lakások százával kaphatók! Hirdetik őket! Én azonban spórolok és két szoba, konyha már kielégítene. A Timest olvasva, az embernek az a benyomása, hogy New Yorkban nincs is más, mint nyolcszobás lakás. Ebben az érzésemben az a tizenöt-húsz lakás- és telekügynök, akit telefonon felhívtam, csak megerősített. Volt amelyik válasz nélkül letette a kagylót. De olyan is volt, ki harsányan röhögött. Sebaj, biztattam életem párját. Van egy ötletem!... Minden este végigsétáltam egy utcát Keletről Nyugat felé, mint a pionírok. Zsebemben postai levelezőlapok voltak, önmagamnak címezve. Ha házmester nem volt túl goromba, akkor kezébe nyomtam egy levelezőlapot, mondván: ha hirtelen megürülne egy lakás, adja fel ezt a lapot és én rohanva jövök!... Tíz dollár borravaló! — súgtam búcsúzóul. Február végén, amikor feleségem már reumával ágyban feküdt, másfél éves serdületben leányom pedig egyik náthából a másikba esett bekövetkezett a csoda. Egyik kémem lihegve jött és jelentette, hogy Kew Gardensben meg fog ürülni egy lakás. Rohanjunk a házgondnokhoz! Hajrá! Mint egykor Zrínyi Miklós, mentem, zsebeimbe ötven aranyat tetem és kirohantam Kew Gardensbe. . . Félóra subway. Majd negyedóra autóbusz. Az autóbuszon a kém elsorolta, hogy kinek menyit kell fizetni. • — Mi nem csinálunk inkorrekt dolgot — mondta. — Ezek csak borravalók! Húsz a házmesternek, húsz az illetőnek, aki a tippet adta és húsz énnekem, tette hozzá szerényen. Végre ott álltunk a házgondnok előtt. Puritán külsejű férfi volt. Úgy nézett végig, mint bíró a vádlottat. — Nem festünk! — dörögte. — That’s all right — súgtam. — Csak ide a lakást! — Három hónap házbér előre! — bömbölte. —That’s all right — helyeseltem elhaló hangon és közben villámgyorsan számoltam, hogy marad-e pénzem költözködni. — Töltse ki ezt az ivet! — lökött végül elém egy papirost. Az iv a legkiváncsibb kérdéseket tartalmazta. Határozottan a középeurópai rendőri bejelentőlapokra emlékeztetett. Az utolsó kérdés például azt érdeklődte meg, hogy milyen templomot látogatok? Remegve írtam be vallásomat, mert arra gondoltam, hogy uramisten, ha e kiváncsi házgondnok véletlenül nem kedveli a katolikusokat, nem adja nekem a lakást... Az ügy még nem dőlt el. A nagy ember azzal bocsájtott el, hogy informálódik személyem felől s be fog hívni. Közben március lett és én éjszakánként, hideg szobámban, a nagyapám hálósapkájával fejemen, azt álmodom, hogy újra béke van és az öszszes házmesterek, gondnokok és landlordok előttem térdelnek és könyörögnek, hogy őhozzájuk menjek lakni. Én azonban kérdőíveket osztok ki közöttük. Azután a hátuk mögé kerülve, mindnek kiutalványozom azt a lábmozdulatot, amelytől, ha ébren vagyok, oly nehezen tudom visszatartani magam. a G. D. Hacket. March 22, 1944