Magyar Jövő, 1944. március (43. évfolyam, 5664-5686. szám)

1944-03-22 / 5679. szám

március 15-ike után írta: Erdei Mihály , száz éve annak, hogy Nyugat- Es arópában forradalom hulláma sd­­egig, mely súlyosan érintette Magyar­­ágot is. Ez a hullám sok felgyülemlett társadalmi eyészetet söpört el a haladás útjából. De sem a magyar mágnások, sem az akkori z­sellérek, apáink és nagyapáink életviszon­­yain­­nem változtatott valami sokat. Mert a magyar mágnások azóta is parazita élet­módot folytattak, a zsellérek utódai pedig a mai napig is jogfosztottak és éhezők. De az akkori korszak “Szabadság, Egyenlő­ség, Testvériség” gyönyörű jelszavai nem haltak ki. Ezekről a magyarok minden év­ben megemlékeznek. Különböző pártok, ér­dekcsoportok, a maguk tetszése szerint idé­zik elő Kossuth és Petőfi szellemét. Különösen e vérzivataros időben még a szokottnál is terjedelmesebben foglalkozott velük a magyarság minden rétege. A Ma­gyar Jövőben is számos nagy író, vázolta az akkori és­ mostani történelmi események fontosságát. Szerintem, különösen Károlyi Mihály “Szent István Délibáb és a Magyar , Jövendő” című cikke volt remek. A nagyszerű cikkek elolvasása után úgy éreztem, hogy március 15-ikéhez engem is fűz valami s tollat fogtam a kezembe. Március 15-én 51 éves évfordulót ünne­peltem (csak úgy magamban). Nem szüle­tési évfordulót, hanem 51 éve annak, hogy 23 éves koromban a sötétségből önkéntesen léptem be a világosság kapuján, ami által gyorsan oszlott széjjel a sűrű sötétség a hátam mögött, de még gyorsabban deren­gett előttem a világosság kigyúlt fáklyája. De nemcsak a Kossuth, vagy a forradalmi költő Petőfi szelleme hatott rám, hanem an­nak a felejthetetlen nemeslelkű nagy mes­teré, Marx Károlyé. Március 14-én volt 61 éve, hogy örökre lehunyta ragyogó szép szemét, amelyekkel nemcsak a társadalmi rendszer minden gonoszságát és borzalmait látta meg, de előre látott egy szabad és bol­dog, békés világot is és megmutatta az oda vezető utat az emberiség számára. 61 éve, hogy Angolországban a High Gate temetőben sírjára helyezték a világ munkásságának örökzöld nefelejti virágko­­szorúját. 61 éve, hogy a halál örökre le­zárta szemeit, ajkát. De szelleme száz év alatt gyorsabban terjedt, mint a krisztusi szellem közel kétezer év elteltével. Mert Ázsia többszáz milliónyi népe ma sem tud Krisztus szelleméről, de Kínában, Oroszor­szágban milliós hadsereg harcol a sötét, rab­ló barbárok ellen az ő szellemében. Oh, ha csak 51 éve kezdették volna épí­teni az ő általa megmutatott szabad világot! Milyen másképpen mutatna ez a világi élet! Ma már milyen boldog, milyen szabad, mi­lyen művelt volna az emberiség! Akkor ma csak békesség és szeretet volna az emberi­ségnél, akkor nem egy dogma szerinti, ha­nem a valóságban illetné meg a teremtés koronája nevet az ember. Amikor elolvastam Hewlett Johnson “So­viet Power” című könyvét, amelyben össze­­hasonlítja az oroszok új kultúráját a hamis világi felfogással, eszembe jutott egy régi görög mese. Amikor az ember azon vitat­kozott az oroszlánnal, hogy melyikük tarto­zik a nemesebb fajhoz, az oroszlán azt állí­totta, hogy ő teremtés koronája. Útközben egy szoborhoz értek, a talapzatán egy orosz­lán feküdt, a tetejében egy ember kivont karddal állt. No látod, itt is az ember van felül. Hm, de melyik csinálta a szobrot, kérdezte az oroszlán. Ehhez hasonlít a mi hamisan beállított kultúránk, aki felül, az okosabb. Csak még 26 éve, hogy az emberiség egy csekély számú része megkezdte építeni a kijelölt új világot és a legnagyobb akadá­lyok dacára is, csodákat alkottak és még ezt is meg akarják semmisíteni a sötétség rablólovagjai. El tudjuk-e képzelni, ha a világ, különö­sen Európa népei, a német, olasz, francia és más népek megakadályozták volna a fa­sizmus uralomraj­utását, ha követték volna az öntudatosabb munkáscsoportok jelsza­vait az egységre, összefogásra vonatkozóan s ha igazi, demokratikus népkormányt har­coltak volna ki maguknak megértésben, együttműködésben a szovjet néppel és a vi­lág más békeszerető népeivel? Felsorolom, mi min­den történt volna az utolsó 30 év fo­lyamán : 1. Nem lett volna millió és millió nép hiábavaló­­ vándorlása egyik földrészről, a másikra, ami végtelen sok családi élet fel­bomlását idézte elő. 2. Nem kellett volna sok millió emberi energiát elpocsékolni azáltal, hogy csak pusztító eszközöket csináltunk. 3. Csak gondoljunk az 1914—18-as hábo­rúra, aho­l tízmillió számra hullott a társa­dalom legszebb világa a korai sírban, az ifjú munkások, még több lett a nyomorék, árvák, özvegyek millióinak a vér- és könny­tenger borzalmai, a kultúra vívmányainak mérhetetlen pusztítása, s mindezek nem tör­téntek volna meg. 4. Nem történt volna meg egy 13 évig tartó világraszóló gazdasági válság, amelyen a munkások tízmilliói munka nélkül, két­ségbeesve nyomorogtak a bőség közepette, ez sem történhetett volna meg. 5. Nem lehetett volna létrejönni egy vi­lágot szétrombolni akaró rabló fasiszta ban­dának, amely előidézett egy még borzal­masabb világháborút, a 20-ik század úgy­nevezett magas kultúra szégyenére, ahol a szenvedések és pusztítások végét még nem is látjuk. Ha csupán az itt felsorolt borzalmakat elkerültük volna, az megért volna minden áldozatot, hogy egy világot építsünk. De ugyan mi fog történni a következő 51 év múlva, irunk-e még akkor is március 15-ikét, irunk-e Kossuthról, Petőfiről, Rá­kócziról? Már közel száz éve, hogy kigyulladt az új világ világító fáklyája, habár eddig is gyors szárnyakon repült széjjel ezen a sár­tekén, hihető, hogy ezután ugrásszerűen rohan előre a nagy mesterünk szelleme, az nem halhat meg, mert az az életvágyban nyilvánul meg, ami a leghatalmasabb tör­vénye az élő­lénynek. De most mi, munkások, a haladást, a sza­badságot szerető emberek, közös erővel ves­sük vállunkat a haladás kerekének. Tegyük naggyá mi magyarok a mi szellemi fegyve­rünket, a Magyar Jövőt, áldozzunk, adjunk és gyűjtsünk, szerezzünk új olvasókat, hogy minél több igazi kultúrember legyen ott azon a nagy napon, amit olyan régen vár a szenvedő emberiség. BENN AZ ERDŐBEN Garvay Andor színműve a Fészek Színházban Minden tekintetben kielé­­é­gítő, művészi élményben volt része a múlt hét végén azok­nak a kultúrára szomjazó ma­gyaroknak, akik abban a sze­rencsés helyzetben voltak, hogy végignézték a Fészek Színház művészgárdájának az előadásában Garvay An­dor fojtó párás, drámai rob­banásokkal terhes színművét. És ez a valódi élet levegő­jével dús színdarab, ahol a dialógus mögött vér és indu­lat lobog, jó példa arra, hogy mennyire kihozza a színész tehetségének legjavát, s az volt a benyomásunk, hogy a közönségnek is mélyebb élve­zetben volt része és jó érzék­kel vett tudomást a sikere­sebb drámai meg­játszásokról, amelyet a nyiltszini tapsvi­harral többször demonstrált. Ez fel kell, hogy bátorítsa a Fészek Színház jóizlésű igaz­gatóságát arra, hogy igyekez­zen ezen a magas színvonalon maradni meg. Thury Tlona, a magyar - amerikai színművészet ‘nagy­asszonya’, amint oly jellemző­en hivják ezen a néven, bá­­mulatraméltó energiával s az évekkel csak mindig növő kitűnő technikával,­­öntuda­tos komoly művészettel ját­szotta a román parasztasz­­szony szerepét és játékának szuggesztiv ereje alatt töké­letes volt az illúzió. n­­ MA 1944 március 22 Napkelte (New York City, Connecticut, Ohio, Pennsyl­vania, Indiana, Illinois) 7 óra 2 perc. Napnyugta 7 óra 14 perc. A hold változatai: Utolsó ne­gyed március 17—24. Újhold: március 24—31. Hajnalcsillag Vénusz. Es­ticsillag Jupiter. És ime itt volt egy sze­rep, amelyben Erdődy Lilit végre láthattuk egész gazdag skálájának kiteregetésében. Látszott, hogy a jó dráma, a jó szöveg, a jó dialógus nagy ambícióval késztette érdekes és szövevényes szerepe min­den külön kis részének a megoldására. Csáktornyai a blaziri sze­repben valóban otthon talál­ta magát, mintha csak ráön­­tötte volna szerepét boldogult Garvay mester. Az utolsó felvonásban Fa­ragó Árpád kitörése igazi drámai megélés volt a szí­nész részéről, úgy, hogy a közönség nyíltszíni tapsban jutalmazta őt is. A darab három előadása olyan sikert aratott a new yorki magyarság körében, hogy közkívánatra e hét vé­gén ismét elő fogják adni. Senki se mulassza el meg­nézni ezt az izgatóan érdekes magyar drámát, amely a Fé­szek Színház komoly művész­gárdáját oly sikeres erőfe­szítésekre késztette. MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) A SZABAD MAGYARORSZÁGÉRT Részletek a new yorki nagy márciusi ünnepélyen elhangzott beszédekből Biró János beszédéből “A szívem mélyéből sajná­lom, hogy Jászi Oszkár he­lyett nekem kell megjelenni Önök előtt a Demokratikus Magyarok Amerikai Szövet­sége képviseletében. Sajná­lom, hogy a körülmények megfosztották önöket attól a kiváltságtól, hogy hallhassák azt a férfiút, aki a Horthy­­kormányok és csatlósaik ádá­­zabban gyűlölnek és rágal­maznak, mint bárkit a vilá­gon — kivéve Károlyi Mi­hályt Ha volna Önök között valaki,­ aki nem tudna arról a támadó hadjáratról, melyet a magyar reakció folytat Já­szi Oszkár ellen, bizonyára megfigyelte azt a bőszült csaholást, amit a horthyiz­­mus amerikai vazallusai foly­tatnak a neve hallatára. Tör­ténelmi múltját, fedhetetlen életét, kristálytiszta jellemét még megbocsájtaná az ame­rikai magyar reakció, azt soha, hogy a magyar ural­kodó osztály bűneit és az el­nyomott, szerencsétlen ma­­gyar nép sorsát mélyebben szántotta bele az amerikai közvélemény tudatába, mint bárki más. Ezekben a sorsdöntő idők­ben két ellentétes és ellensé­ges táborra szakadt az ame­rikai magyarság. Az egyik, tudatosan, vagy tudatlanul a sötét reakciót szolgálja. A­ Németországból importált ná­á­ci propaganda eszközeiben és a tömeghatásban nagyobb és­ eredményesebb volt ugyan, mint a Horthy-kormányoké, viszont az utóbbiak büszkén mutathatnak rá — ha van még kedvük és bátorságuk büszkélkedni —, hogy a kez­deményezők ők voltak. A szol­­gaiassággal, ultra­nacionaliz­mussal és faji gőggel meg­mérgezett magyar tömegek­kel szemben áll egy tudatos tábor, mely Magyarország felé éppúgy, mint Amerika felé a demokrácia ügyét szol­gálja. Ehhez a harcos, egyre növekvő falanxhoz tartoznak Önök, magyar testvéreim. Nem dicsérem önöket érte; kötelesség és tisztesség dol­ga ez. Van azonban egy harma­dik tábor is, a közömbös ma­gyarok tömege. A félreveze­tett, megmételyezett ameri­kai magyarok számára még van mentség. Ők a kolompo­­saikat követik, más eredendő bűnük nem volt. Akik azon­ban származásukat, múltju­kat megtagadva a nemtörő­dömség szomorú köpönyegé­be takaróznak, az ő számuk­ra, különösen akkor, ha az úgynevzzett intelligenciához tartoznak, nem tudok ment­séget. A­ mai tragikus idők­ben kevés nagyobb bűn van, mint a nemtörődömség és én csak azért emeltem szót, hogy ezeket a közömbös, eze­­n­ket gyászmagyarokat a saját­­ lelkiismeretük büntetésének s­­ a nyilvánosság ítélőszékének átadjam. Tóth Lajos üzenetéből I think that our celebra­tion in remembrance of the democratic ideals so elo­quently expressed by Kos­suth, Petőfi and their con­temporaries, is particuarly significant at this time. Never in the last three­­quarters of century did the realization of the yearnings and ambitions of 1848 ap­pear so remote as during the last few years of Nazi domi­­natiorl of Hungary, and nev­er in that last three-quarters of a century did the cause of a democratic Hungary, with equal political rights for all its people, seem so hopeless as a year or two ago. But today we are full of hope and tense expectation. The, full force of the right­eous wrath of the democratic peoples may break lose over the Nazi-dominated Europe any day, at any moment. And no sensible person can doubt the o.utcome. The hur­ricane of the armed might of the democratic world will sweep away forever the bru­tal Nazi lords of Europe, and with them all the reactionary elements in Hungary who are the only obstacles remaining in the way of a sweeping vic­tory of the'spirit of 1848. My fervent hope is that a year from now we may be able to greet from mass meetings of Hungarians all over this country the kind of Hungarian government for which the heroes of 1848- 1849 fought and died. May God give it! A los angelesi tejkihordók (Local 93, IBT, AFL) a tejjel együtt War Bondot is árulnak a közönségnek. Ez a lokál legutóbbi kampányában több, mint kétmillió dollár áru War Bondot adott így el. Egy szó, mint száz MOÓR PÉTER A szerkesztőnek térdig érő volt a szak­álla, nem az öregségtől, hanem attól, hogy időtlen idők óta nem volt már ideje a bo­rotválkozáshoz, meg attól a töméntelen ta­pasztalattól, amely éveken keresztül foly­tatott ily mesterséggel az már velejáró és tulajdonképpen ez a térdig érő szakáll sem kifelé nőtt, hanem befelé s ez nem volt va­lami kényelmes neki, mint elképzelhető, egy szó, mint száz, kemény üzleti hangon beszélt az ifjú költővel, bár hangjából nem hiányzott, teljesen a jóakarat és humanista, megértés sem, bárha el is takarta azt a bel­ső szakáll. Nézze — mondotta a szerkesztő — tud­juk, hogy s­ófajta ember s konyit is vala­mit a pennapengetéshez, azt is megenged­jük, hogy néha elég akkurátusok a rímek, amiket farag, de higgye el, s ezt persze csak négyszemközt mondom itt magának, költé­szet szép szó, ha nincs, úgy is jó, higgye el, smafu s ahogy az amerikai mondja: egy nagy köteg bolognai felvágott, Hercz-féle szalámi, ha úgy tetszik, röviden és katego­rikusan élére állítva a dolgot, nekünk itt favágásra van szükségünk. — Favágásra? — kérdezte az ifjú költő nagy csodálkozással s tágranyitott világos kék szemeiben árnyak jelentek meg. — Igen, fiam, favágásra és favágókra. — És mennyi fát kell hasogatni — kér­dezte az ifjú költő a nagy szakállú szerkesz­tőt, mind szomorúbbá vált hangon, mert arra gondolt, hogy aztán már nem lesz ide­je világmegváltó szonetteket irni, balladá­kat és himnuszokat... — 13 élet, meg egy felet — válaszolt a szakállas férfi — és mindjárt azt is hozzá­tette — de ezt viszont naponta, kérem. — És ki öleli meg az embert mindezek­ért ? — kérdezte a költő, aki ezutal az akasz­tófa humor kesernyés hangján szólalt meg. — Hogy kicsoda? Hát először is én, ha magának ez jelent valamit. Föltéve persze, ha egy 14-es egyhasábos újsághírt, kemény logikával, precíz magyarsággal, frissen és elevenen tud megírni. És persze, föltéve, hogy egy ropogós, tömör, szenzációs és rendkívül rövid címet is tud hozzá adni. Mert a cím, a cím, kis barátom! Tudja maga, hogy milyen andalitóan kéjes érzés az egy szerkesztőnek, amikor egy szép hír­eimet lát? Ilyesmivel meg lehet hosszabbí­tani egy szerkesztőnek az életét. Ettől lesz kövér, egy szerkesztő s ettől döglik a légy! Higyye el nekem, barátom, egy szép és tö­mör tizennégyes hír­cím akármelyik szerda délelőtt megér egy lirikus költeményt! Nem tréfálok, fiam, hagyja abba azt a holdkoros rimfaragást s faragjon nekünk szép és egészséges, szenzációs címeket és robbanó és bomba vető főcímeket és címfejeket, s akkor... akkor... nos akkor elhiszem, hogy ember a talpán... — Ezek szerint, mondotta elhaló hangon a költő — ezek szerint szerkesztőséged úgy véli, hogy... eh.— — Nem egészen — válaszolta a szerkesz­tő. Nem kell, hogy ennyire pesszimisztiku­­san lássa a helyzetet. Mi már tudjuk, mi­lyen gondolatok forognak az ilyen fiatal poéták agyában. Nem kell, hogy eltörjön a mécses. És a haza sincs elveszve még. .. Mert adunk magának egy egész HASÁBOT, amelyet nem kell felapróznia. Azzal a ha­sábbal (mi rovatnak hívjuk), azt csinálja, amit akar. Lelje benne örömét. Szomorkod­­hat benne, vagy örömkönnyeket hullathat, pajzánkodhatik, kesereghet, csipkelődhet és kurjonghat benne. Látja, itt (feltéve, ha ideje marad rá s ezt kétlem) kidühöngheti, kiberzenkedheti azt a hitces poétaságát, hogy ha van, — egy szó, mint száz: itt ki­adhatja a mérgét! Moór Péter LAKÁST KERESTEM NEW YORKBAN Ugy­e, már a cikk címe is milyen közér­dekűen hangzik! Bizony, lakást keresni ma­napság már nem magánügy, hiszen, ha ki­csit kiszámítom, legalább 200—250 ember értesült róla, foglalkozott vele, sőt néhány még keresett is rajta. Hogy mást ne említ­sek, Henry Morgenthau Jr. úr, Amerika pénzügyminisztere is ezek közé tartozik... No de kezdjük elölről. Amidőn már jó benn jártunk a télben és derék háziuram (my landlord, please!) még egyszer sem futött be, hűséges feleségem oda nyilatkozott, hogy “ezt a piszok házat pedig itt kell hagyni!”. . . A hőmérő 50 fokot jel­zett, benn a lakásban, ami bizony inkább volt mérsékelt hő, mint hőmérséklet, így igazat adtam nejemnek. De békés ember lévén, előbb megturbliztam a telefont és fel­hívtam jóságos háziuramat. A háziúr német eredetű. Felesége K­ (ájris). E házaspár va­lóban “házas” pár, mert negyvenöt házuk van nekijük s igy egy-egy lakóra aránylag kevés idejük marad. De szerencsém volt és a “lord” a telefonhoz jött. Szerényen elő­adtam, hogy megfagyunk. . . — Sir, Ön elfelejti, hogy háború van! — felelt háziuram. — Nincs szén, de én mint patrióta amúgy is takarékoskodom a szén­nel. Ez hazafias kötelesség.... Egyébként Önt nem köti szerződés, tehát nem vagyunk megesküdve egymással. Ha nincs megelé­gedve, keressen más lakást!. . . Ezzel letette a kagylót s én ott marad­tam a drót másik végén anélkül, hogy vala­melyik szaftos áldást, amelyet hajdan a vá­ci honvédlaktanyában tanultam, angolra fordítva a fülébe súghattam volna. — Nem baj! — vigasztaltam nőmet. — Most el kezdek lakást keresni és két hét múlva itt hagyjuk ezt a disznót! Ez december elején volt. Elővettem a Timest. Nyolc — vagy több szobás lakások százával kaphatók! Hirdetik őket! Én azon­ban spórolok és két szoba, konyha már ki­elégítene. A Timest olvasva, az embernek az a benyomása, hogy New Yorkban nincs is más, mint nyolcszobás lakás. Ebben az érzésemben az a tizenöt-húsz lakás- és te­lekügynök, akit telefonon felhívtam, csak megerősített. Volt amelyik válasz nélkül le­tette a kagylót. De olyan is volt, ki harsá­nyan röhögött. Sebaj, biztattam életem párját. Van egy ötletem!... Minden este végigsétáltam egy utcát Keletről Nyugat felé, mint a pionírok. Zsebemben postai levelezőlapok voltak, ön­magamnak címezve. Ha házmester nem volt túl goromba, akkor kezébe nyomtam egy le­velezőlapot, mondván: ha hirtelen megürül­ne egy lakás, adja fel ezt a lapot és én ro­hanva jövök!... Tíz dollár borravaló! — súgtam búcsúzóul. Február végén, amikor feleségem már reumával ágyban feküdt, másfél éves ser­­dületben leányom pedig egyik náthából a másikba esett bekövetkezett a csoda. Egyik kémem lihegve jött és jelentette, hogy Kew Gardensben meg fog ürülni egy lakás. Ro­hanjunk a házgondnokhoz! Hajrá! Mint egykor Zrínyi Miklós, mentem, zse­beimbe ötven aranyat tetem és kirohantam Kew Gardensbe. . . Félóra subway. Majd negyedóra autóbusz. Az autóbuszon a kém elsorolta, hogy kinek menyit kell fizetni. • — Mi nem csinálunk inkorrekt dolgot — mondta. — Ezek csak borravalók! Húsz a házmesternek, húsz az illetőnek, aki a tip­pet adta és húsz énnekem, tette hozzá szeré­nyen. Végre ott álltunk a házgondnok előtt. Puritán külsejű férfi volt. Úgy nézett vé­gig, mint bíró a vádlottat. — Nem festünk! — dörögte. — That’s all right — súgtam. — Csak ide a lakást! — Három hónap házbér előre! — böm­bölte. —That’s all right — helyeseltem elhaló hangon és közben villámgyorsan számol­tam, hogy marad-e pénzem költözködni. — Töltse ki ezt az ivet! — lökött végül elém egy papirost. Az iv a legkiváncsibb kérdéseket tartal­mazta. Határozottan a középeurópai rend­őri bejelentőlapokra emlékeztetett. Az utolsó kérdés például azt érdeklődte meg, hogy milyen templomot látogatok? Remegve írtam be vallásomat, mert arra gondoltam, hogy uramisten, ha e kiváncsi házgondnok véletlenül nem kedveli a katoli­kusokat, nem adja nekem a lakást... Az ügy még nem dőlt el. A­ nagy ember azzal bocsájtott el, hogy informálódik sze­mélyem felől s be fog hívni. Közben már­cius lett és én éjszakánként, hideg szobám­ban, a nagyapám hálósapkájával fejemen, azt álmodom, hogy újra béke van és az ösz­­szes házmesterek, gondnokok és landlordok előttem térdelnek és könyörögnek, hogy őhozzájuk menjek lakni. Én azonban kérdő­íveket osztok ki közöttük. Azután a hátuk mögé kerülve, mindnek kiutalványozom azt a lábmozdulatot, amelytől, ha ébren va­gyok, oly nehezen tudom visszatartani ma­gam. a G. D. Hacket. March 22, 1944

Next