Magyar Könyvszemle, 2013 (129. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - SZEMLE - Fabó Edit: Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája, vál., szerk., sajtó alá rend. Dede Franciska, Budapest, 2013. Kortárs Kiadó, OSZK.

vezet. Az érkezést a kazánház felrobbanása, illetve az egyik fűtő halálos sérülése tette drámaivá. A hajón egyszerre csak megjelent az az utazóközönség, amelynek eggyel későbbi, méregkeverő, számító, gyilkos nemzedéke az Agatha Christie-regényekből ismerős a mai olvasónak. Justh könnyed szereplő­felvonultatását, stílusát (is) dicséri, hogy szinte keresi az ember Miss Marple, vagy Hercule Poirot alakját, megfelelőjét. A részletgazdag útleírás a kötet címadó nílusi beszámolójában bontakozott ki igazán­ ,h­gy francia vicomte. [...] Valami egy szilárd világfi és egy vásott gyerek között. Unja az utazást, de miután most »az ember« utazik, így ő is nekiindult Egyiptomnak. Egy angol lovastiszt. [...] Miért utazik, azt sem ő, sem én nem tudjuk. [...] Egy folyton nevető angol. [...] Különben a hajó udvari bolondja anélkül, hogy tudná.” (65.) És Miss Marple, Mr. Poirot, illetve a rejtélyes bűntettek helyett a vendégek vesszőparipáját a szamaragolás megpróbáltatásai képezték. A baksisért igyekvő hajcsár üldözte szegény négylábúját a vendéggel együtt, s csak akkor volt hajlandó lassítani, ha azt külön megfizették. Egy másik teherhordó mintha megmakacsolta volna magát, hogy azt az ír asszonyka ártatlanul panaszolta: „A szamaram oly lassú volt, alig bírtam elindítani (N.B. egész idő alatt verte, a szamár folyton galoppozott, de annyira, hogy a szegény pára majdnem kiadta a lelkét).” (70.) A társaság lovastábornoka pedig egyszerűen nem ehhez szokott. Ám a látott kul­­túrkincsek véletlen sem jöttek szóba. A „Szaharai hangulatok” című tudósításban azonban mégis megkísértette a társaságot a titokzatos halál egy, a lovára kötözött kivégzett lovas felbukkanásá­val: „Ki lehet? Nem tudják. Feje burkolva, lova gyors, alakját fedi a kifeszült, repülő burnusz. [...] Megölték. Ki volt? Ki tudná megmondani? Szeg a homlokába ütve, kitépve a nyelve, hegyes lándzsa a szívében... elpusztítva gondolata, szava, érzése, így parancsolta ezt bosszúálló Allah...” (120-121.) A balladai végzetű, sejtelmes világ városai, utcái, kávéházai feltárultak az idegen előtt, a táncosnők nekik is lejtették táncukat. A társaság legkedvesebb közös témája a mindenkit foglalkoztató szerelem, amelynek elbeszélésében az író ismét felcsillanthatta humorát. Egy lengyel férfiú álláspontja szerint az érzés a lényeg, mire a riposztoló angol lady, aki alig tudta kiejteni lengyel partnere nevét: „Hogy érti ezt? Furcsa gondolat. Tán csak nem hiszi, hogy én Júlia va­gyok, s miután nevét kimondani nem tudom, magát Rómeónak fogom nevezni? Keressen csalogányt elébb, barátom...” (128.) A marokkói Tanger közelében, ahol egy dervis halk imája hallatszott egy vidám összejövetelen, még a pisztoly is el­dördült, de az is csak a társaság szórakoztatására. A tréfacsinálókról kiderült, hogy ők az ottaniak lelke, kedvence, s nem mellékesen egyikük kora neves festőművésze, akivel az író akkor ismerke­dett meg; az egymásra találás eseménye keretezte a művész szomorú szerelmi történetét. Az összeállítás utolsó harmada az indiai élmé­nyeket, emlékeket tartalmazza. Az író stílusa egy­ségesebb, rányomja bélyegét a sűrű, forró levegőjű Kelet. Tisztelettel ismerte el az angol birodalom fensőbbségét, a kormányzat szervezőtehetségét. „Angol-gót épületek, angol iskolák, templomok, missziók, angolparkok, angol szín (a skarlát), angol szó majd’ mindenütt. Angollá változtattak át mindent, s ezért mégis minden ember szabadon mozog, megmaradt vallásában, régi erkölcseiben, szokásaiban. Az angolt szolgálja mind, angolul beszél, de lényegében mind megmaradt annak, ami volt.” (150-151.) Justh Indiában is bepillan­tást adott a katonaéletbe, a társasági életbe, bemutatta a tájat, a környezetet, az embereket, a szokásokat. Az olvasmányélmény könnyedségéhez járult hozzá Dede Franciska szövegkritikai munkája. S az útirajzok után, mint a téma avatott szakértője és a kötet szerkesztője, ugyancsak ő ad magyarázatot arra, hogy a szórakoztató leírások milyen korban, milyen kulturális, irodalmi és társadalmi közeg­ben születtek. A tanulmányból kirajzolódik Justh Zsigmond szemlélődő, alkalmazkodó és empatikus képességének háttere, a szereplők mintájául szolgáló kortársaknak, barátoknak az egész világot behálózó galériája. Bár az „utazás régtől fogva az emberi élet metaforája, az életút szimbóluma is”, azonban, mint a 19. századi (tehetős emberek) életviteléhez tartozó divatos szokás kialakulásának mikéntje is felvázolódik az író személyes indíttatásának, megvalósított utazásainak történetével együtt. A részletes korrajz tehát megvilágítja, hogy Justh miért érezte „az utazás filozófiája” értelmezésének szükségességét. A tanulmányt további pontosító jegyzetanyag kíséri, amelyet név- és szómagya­

Next