Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-03-28 / 13. szám

Szerkesztőség: II., Székely-u. 2. sz.­­Szilágyi Dezső-tér sarkán­, hova a lap szellemi részét illető küldemények czimzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre ____ 96 korona. Fél évre _______ 48 « A­LAPÍTOTTA: BONCZA MIKLÓS. Kiadóhivatal: II., Székely-u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán , hova a lap anyagi részét illető küldemények czimzendők. Kéziratokat vissza nem adunk. Hirdetések árszabály szerint. Olvasóinkhoz. Költségeink napról-napra való növekedésére tekintettel, lapunk megélhetésének, illetőleg legalább is a készkiadásoknak lehető biztosítása érdekében­­. olvasóközönségünket ■nyomatékosan kérnünk kell, hogy úgy a folyó évre esedékes előfizetési díjakat, mint a múltra vonatkozó esetleges díjhátralékokat — akár a megküldött postatakarékpénztári lap felhasználásával, akár postautalvány­nyal — mielőbb hozzánk juttatni szíveskedjenek. A szerkesztőség. A Magyarország részére megállapított határ nemzetiségi és földrajzi szempontból. Irta: Kovács Alajos miniszteri tanácsos, a békedelegáció statisztikai szakértője. Az antant állítólag a «nemzetiségi elv»-et tartotta szem előtt, a­mikor Magyarország új határait a békefeltételekben kijelölte. A nemzetiségi elv azonban azt is magával hozza, hogy az átcsatolandó területek lakossága megkérdeztessék a felől, hogy akar-e oda csatlakozni, a­hová a «legfelsőbb tanács» kívánsága juttatja. A magyar békedelegáció, habár Magyarország integritásá­nak alapján áll, kénytelen volt engedni abban a tekintetben, hogy Magyarország évezredes birtoklási joga kétségbevonas­­sék, azonban természetszerűleg az egész területre vonatkozólag kérte legalább a népszavazás megengedését, hogy még a látszata is el legyen kerülve annak, mintha Magyarország területének bármily csekély részéről önként lemondana. Ellen­ségeink aknamunkája folytán sajnos nem sok reményünk van arra, hogy a népszavazást a békekonferencia az egész vonalon elrendelje, tudják ugyanis ellenségeink, hogy a népszavazás ellenük ütne ki. Nem lehetetlen azonban, hogy legalább a ha­tárok mentén bizonyos területsávokon engedélyezi az antant a népszavazást. A ránk kényszerített új határ mindenképen rossz. Még ha belenyugodhatnánk is abba, hogy Magyarország a «nemzetiségi elv» alapján feloszlassák — ami részünkről teljes lehetetlenség, mert mi a magunk igazságából és ezeréves jogából nem en­gedhetünk — akkor is e határ néprajzi, földrajzi, gazdasági szempontból olyan képtelen módon van megvonva, hogy vál­toztat­ás nélkül ebben az esetben sem lehetne elfogadni. Az alábbiakban a határt csak földrajzi és néprajzi szempontból bíráljuk, a­nélkül, hogy a fölvetett határvonalak javaslatba hozásával bármi tekintetben is lemondanánk az azokon túl fekvő területekről. Csak azt akarjuk bizonyítani, hogy milyen célszerűtlen és észszerűtlen ez a határvonal a tudomány és a tárgyilagos igazság, de még ellenségeink szempontjából is. 1. A magyar-cseh-szlovák határ: Magyarország és Cseh-Szlovákország között megállapított határvonal, amely megfelel a Clemenceau-féle jegyzékben (1919 június 13.) megjelölt demarkációs vonalnak, sem törté­neti, sem néprajzi, sem földrajzi és gazdasági szempontból nem fogadható el. Ott, ahol földrajzi támpontokat igyekszik keresni (Duna, Ipoly vonala­, legnagyobb mértékben sérti a nemzetiségi elvet, ahol pedig nagyjából a nemzetiségi határt követi, földrajzi és gazdasági egységeket tép szét. Azon a jogcímen, hogy Nagy-Morvaország valamikor a Dunáig és az Ipolyig terjedt, a mai Csehország, amely egy­általán nem jogutódja Szvatopluk birodalmának, magának követel olyan területeket, amelyeken egy évezred óta meg­szakítatlanul magyarok élnek. A Csallóközön pl. még a szláv uralom idején sem élt szláv lakosság, mert e terület a magyarok bejövetelekor mint vízjárta, mocsaras vidék, lakatlan volt. A Dunától és Ipolytól északra, illetőleg nyugatra a tót nyelvhatárig közel félmillió magyar lenne ily módon a Cseh­szlovák államba bekebelezve; a keleti részeken pedig, ahol a határ ugyancsak mélyen a nyelvhatár alatt húzódna, szintén közel 400.000 magyar jutna (csak a tót nyelvhatár­t számítva) az újonnan alakuló «nemzeti» államba. A fajzokon tótságon kívül a Cseh-Szlovák állam a Kárpátok alatti ruthén területet is magába akarja olvasztani, amit m­ással nem lehet indokolni, minthogy Nagy Romániával közös határt kíván. Ha Cseh-Szlovákország határa ily módon állapíttatnék meg, 3.576.000 lélek szakittatnék ki Magyarország testéből, de eb­ből csak 1.702 000, vagyis csak 47 6% lenne tót; ellenben 1.084.000 magyar (303%) 266.000 német, (7­4%) és 436.000 (12­2%) ruthén kényszerittetnek be egy olyan új állam kere­tébe, amely kifejezetten a «nemzetiségi elv­ alapján létesülne. Még ha a tétság egy részrehajlatlanul vezetett népszavazáson a Csehországhoz való csatlakozás mellett döntene is, a nem­zetiségi elv alapján ragaszkodnunk kellene ahhoz, hogy ott, ahol a földrajzi viszonyok megengedik, a nyelvhatár,­­ ahol pedig a nyelvhatár nem egészen tiszta, vagy ahol a földrajzi viszonyok olyanok, hogy a határt észszerűen csak egy bizo­nyos vonalon lehet meghúzni, ez a vonal legyen az országhatár. A Duna és Ipoly vonala ennélfogva nem lehet országhatár, hanem feljebb kell azt helyeznük legalább is a nyelvhatárig. Pozsony, Bazin, Szered, Nyitra, Léva városok és községek ily módon Magyarországhoz kell hogy tartozzanak, hacsak , a so­kat hangoztatott nemzetiségi elvet erőse­n sérteni nem akar­juk. Különösen Pozsony város birtokára kell nagy súlyt fek­tetnünk, nemcsak történeti és nemzetiségi, de földrajzi és gazdasági szempontból is. Kétségtelen, hogy Pozsony városa szláv alapítás, mint né­met neve (Pressburg , Preclavaburg, Bratislavaburg) mutatja, mely Szvatopluk morva fejedelem elődjének a IX. század elején élt Vratislavnak nevéből származik. Szláv kézen azon­ban alig 100 évig volt, mert a magyarok mindjárt a honfog­laláskor a IX. század végén a Morva fokóig hódították meg országukat, tehát Pozsony városa is a honfoglaláskor jutott a magyarok kezére. Minthogy a város német neve szinte egyide­jűleg merül fel a szláv névvel, valószínű, hogy már akkor német lakosai is voltak s később a magyar uralom alatt két­ségtelen, hogy mindig tulnyomólag német jellegű város volt s csak újabban, a XIX. században kezdett magyarosodni. A tótok később ugyan kissé megszaporodtak a szomszédos tót falvakból való bevándorlás révén, de nem képződött a város­ban tót polgárság, mert a tótság a városnak inkább csak át­meneti lakossága volt s igy mindig csak legalacs­onyabb tár­sadalmi osztályaiban foglalt helyet; azok, akik közülök a mó­dosabb polgárságba, vagy az értelmiségbe felemelkedtek, leg­nagyobbrészt beolvadtak a számosabb németségbe, újabban a magyarságba. Pozsonyra tehát a csehek a nemzetiségi elv alapján egy­általán nem tarthatnak igényt, mert Pozsonyban a tótok csak igen jelentéktelen részét teszik a népességnek nemcsak mennyiségileg, de még inkább minőségileg. Az pedig, hogy ezer évvel ezelőtt Pozsonyt a morvák linek néhány évtizedig, akik különben egykorú feljegyzések szerint meglehetős ellen­séges viszonyban voltak az akkori csehekkel, nem adhat törté­neti jogcímet a cseheknek mostani követelésükhöz. Tény az.

Next