Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1920-03-28 / 13. szám
Szerkesztőség: II., Székely-u. 2. sz.Szilágyi Dezső-tér sarkán, hova a lap szellemi részét illető küldemények czimzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre ____ 96 korona. Fél évre _______ 48 « ALAPÍTOTTA: BONCZA MIKLÓS. Kiadóhivatal: II., Székely-u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán , hova a lap anyagi részét illető küldemények czimzendők. Kéziratokat vissza nem adunk. Hirdetések árszabály szerint. Olvasóinkhoz. Költségeink napról-napra való növekedésére tekintettel, lapunk megélhetésének, illetőleg legalább is a készkiadásoknak lehető biztosítása érdekében. olvasóközönségünket ■nyomatékosan kérnünk kell, hogy úgy a folyó évre esedékes előfizetési díjakat, mint a múltra vonatkozó esetleges díjhátralékokat — akár a megküldött postatakarékpénztári lap felhasználásával, akár postautalványnyal — mielőbb hozzánk juttatni szíveskedjenek. A szerkesztőség. A Magyarország részére megállapított határ nemzetiségi és földrajzi szempontból. Irta: Kovács Alajos miniszteri tanácsos, a békedelegáció statisztikai szakértője. Az antant állítólag a «nemzetiségi elv»-et tartotta szem előtt, amikor Magyarország új határait a békefeltételekben kijelölte. A nemzetiségi elv azonban azt is magával hozza, hogy az átcsatolandó területek lakossága megkérdeztessék a felől, hogy akar-e oda csatlakozni, ahová a «legfelsőbb tanács» kívánsága juttatja. A magyar békedelegáció, habár Magyarország integritásának alapján áll, kénytelen volt engedni abban a tekintetben, hogy Magyarország évezredes birtoklási joga kétségbevonassék, azonban természetszerűleg az egész területre vonatkozólag kérte legalább a népszavazás megengedését, hogy még a látszata is el legyen kerülve annak, mintha Magyarország területének bármily csekély részéről önként lemondana. Ellenségeink aknamunkája folytán sajnos nem sok reményünk van arra, hogy a népszavazást a békekonferencia az egész vonalon elrendelje, tudják ugyanis ellenségeink, hogy a népszavazás ellenük ütne ki. Nem lehetetlen azonban, hogy legalább a határok mentén bizonyos területsávokon engedélyezi az antant a népszavazást. A ránk kényszerített új határ mindenképen rossz. Még ha belenyugodhatnánk is abba, hogy Magyarország a «nemzetiségi elv» alapján feloszlassák — ami részünkről teljes lehetetlenség, mert mi a magunk igazságából és ezeréves jogából nem engedhetünk — akkor is e határ néprajzi, földrajzi, gazdasági szempontból olyan képtelen módon van megvonva, hogy változtatás nélkül ebben az esetben sem lehetne elfogadni. Az alábbiakban a határt csak földrajzi és néprajzi szempontból bíráljuk, anélkül, hogy a fölvetett határvonalak javaslatba hozásával bármi tekintetben is lemondanánk az azokon túl fekvő területekről. Csak azt akarjuk bizonyítani, hogy milyen célszerűtlen és észszerűtlen ez a határvonal a tudomány és a tárgyilagos igazság, de még ellenségeink szempontjából is. 1. A magyar-cseh-szlovák határ: Magyarország és Cseh-Szlovákország között megállapított határvonal, amely megfelel a Clemenceau-féle jegyzékben (1919 június 13.) megjelölt demarkációs vonalnak, sem történeti, sem néprajzi, sem földrajzi és gazdasági szempontból nem fogadható el. Ott, ahol földrajzi támpontokat igyekszik keresni (Duna, Ipoly vonala, legnagyobb mértékben sérti a nemzetiségi elvet, ahol pedig nagyjából a nemzetiségi határt követi, földrajzi és gazdasági egységeket tép szét. Azon a jogcímen, hogy Nagy-Morvaország valamikor a Dunáig és az Ipolyig terjedt, a mai Csehország, amely egyáltalán nem jogutódja Szvatopluk birodalmának, magának követel olyan területeket, amelyeken egy évezred óta megszakítatlanul magyarok élnek. A Csallóközön pl. még a szláv uralom idején sem élt szláv lakosság, mert e terület a magyarok bejövetelekor mint vízjárta, mocsaras vidék, lakatlan volt. A Dunától és Ipolytól északra, illetőleg nyugatra a tót nyelvhatárig közel félmillió magyar lenne ily módon a Csehszlovák államba bekebelezve; a keleti részeken pedig, ahol a határ ugyancsak mélyen a nyelvhatár alatt húzódna, szintén közel 400.000 magyar jutna (csak a tót nyelvhatárt számítva) az újonnan alakuló «nemzeti» államba. A fajzokon tótságon kívül a Cseh-Szlovák állam a Kárpátok alatti ruthén területet is magába akarja olvasztani, amit mással nem lehet indokolni, minthogy Nagy Romániával közös határt kíván. Ha Cseh-Szlovákország határa ily módon állapíttatnék meg, 3.576.000 lélek szakittatnék ki Magyarország testéből, de ebből csak 1.702 000, vagyis csak 47 6% lenne tót; ellenben 1.084.000 magyar (303%) 266.000 német, (74%) és 436.000 (122%) ruthén kényszerittetnek be egy olyan új állam keretébe, amely kifejezetten a «nemzetiségi elv alapján létesülne. Még ha a tétság egy részrehajlatlanul vezetett népszavazáson a Csehországhoz való csatlakozás mellett döntene is, a nemzetiségi elv alapján ragaszkodnunk kellene ahhoz, hogy ott, ahol a földrajzi viszonyok megengedik, a nyelvhatár, ahol pedig a nyelvhatár nem egészen tiszta, vagy ahol a földrajzi viszonyok olyanok, hogy a határt észszerűen csak egy bizonyos vonalon lehet meghúzni, ez a vonal legyen az országhatár. A Duna és Ipoly vonala ennélfogva nem lehet országhatár, hanem feljebb kell azt helyeznük legalább is a nyelvhatárig. Pozsony, Bazin, Szered, Nyitra, Léva városok és községek ily módon Magyarországhoz kell hogy tartozzanak, hacsak , a sokat hangoztatott nemzetiségi elvet erősen sérteni nem akarjuk. Különösen Pozsony város birtokára kell nagy súlyt fektetnünk, nemcsak történeti és nemzetiségi, de földrajzi és gazdasági szempontból is. Kétségtelen, hogy Pozsony városa szláv alapítás, mint német neve (Pressburg , Preclavaburg, Bratislavaburg) mutatja, mely Szvatopluk morva fejedelem elődjének a IX. század elején élt Vratislavnak nevéből származik. Szláv kézen azonban alig 100 évig volt, mert a magyarok mindjárt a honfoglaláskor a IX. század végén a Morva fokóig hódították meg országukat, tehát Pozsony városa is a honfoglaláskor jutott a magyarok kezére. Minthogy a város német neve szinte egyidejűleg merül fel a szláv névvel, valószínű, hogy már akkor német lakosai is voltak s később a magyar uralom alatt kétségtelen, hogy mindig tulnyomólag német jellegű város volt s csak újabban, a XIX. században kezdett magyarosodni. A tótok később ugyan kissé megszaporodtak a szomszédos tót falvakból való bevándorlás révén, de nem képződött a városban tót polgárság, mert a tótság a városnak inkább csak átmeneti lakossága volt s igy mindig csak legalacsonyabb társadalmi osztályaiban foglalt helyet; azok, akik közülök a módosabb polgárságba, vagy az értelmiségbe felemelkedtek, legnagyobbrészt beolvadtak a számosabb németségbe, újabban a magyarságba. Pozsonyra tehát a csehek a nemzetiségi elv alapján egyáltalán nem tarthatnak igényt, mert Pozsonyban a tótok csak igen jelentéktelen részét teszik a népességnek nemcsak mennyiségileg, de még inkább minőségileg. Az pedig, hogy ezer évvel ezelőtt Pozsonyt a morvák linek néhány évtizedig, akik különben egykorú feljegyzések szerint meglehetős ellenséges viszonyban voltak az akkori csehekkel, nem adhat történeti jogcímet a cseheknek mostani követelésükhöz. Tény az.