Magyar Krónika, 2019. január-június (6. évfolyam, 1-6. szám)

2019-01-01 / 1. szám

SZIGETHY GÁBOR író szülött a következő megjegyzéssel: »Sza­badidejében a könyvtárban szépirodalmi műveket alkothat.«” Valóban különösen szerencsés volt a hívő katolikus Márkus László, aki már a ki­hallgatása idején megtanult rabnak lenni. A váci börtön­könyvtárosról hamarosan kiderült, hogy besúgó, törött gerincű zárka-vamzer, akit főnökei gyorsan a szegedi börtönbe menekítettek. Már­kus László lett - különös szerencse! - az új börtön-könyvtáros és beköltözhetett az íróasztallal, asztali (bármikor föl-le kapcsolható!) lámpával fölszerelt cel­la-lakosztályba. „Ez óriási lehetőséget jelentett: szabad mozgást a börtön osz­tályai között, kísérő nélkül.” A Börtön-évek­ben Márkus nem em­lítette „kiváltságos” könyvtárosi életét. Ennyi: „Könyvtáros koromban bejárhat­tam a konyhára, mert ott volt házitele­fon.” Arról is csupán néhány mondatot írt, hogy miként születtek a börtönben a Füveskertiek, a börtönéletben egymásra talált költők versei és a gondosan szer­kesztett, kézzel írott kötetek. Emlékira­tában nagyon röviden mesél arról, hogy személy szerint ő mivel s hogyan tudta segíteni a versírásban, költői művek for­dításában lelküket felszabadító rabok mindennapi életét. A füveskerti költők barátjuknak, együtt érző segítőtársuknak érezték-gondolták Márkus Lászlót. Tollas Tibor harmincöt év múltán is hajdani rabtársát sorstár­sának hitte. Bizonyságtételül Márkus László fakszimilében közli Tollas Tibor évtizedekkel később megjelent verseskö­tetének ajánlását: „Lacinak, a Füveskert váci gondozójának és Ágnesnek, ragasz­kodó szeretettel és »elefánthűséggel« 1991. július 25.” Tollas Tibornak sejtelme sem volt ar­ról, hogy a hatvanas évek elején hányszor és mit jelentett róla Márkus László, azaz a „Maród” fedőnevű ügynök. Például 1960. október 17-én Igaz Andor rend­őr őrnagynak az „Enyedi” fedőnevű lakáson: „Kecskési [Tollas Tibor] első üzenete számunkra az volt, hogy mond­ja meg nekünk, a régi szellem töretlen, senkinek sem adták el magukat, bár töb­ben is ajánlkoztak, úgy az amerikaiak, mint a nyugatnémetek. Ők a független Magyarországot képviselik és állandó­an csak érte dolgoznak. Tudnunk kell, hogy úgy az ENSZ-ben napirendre tű­zött magyar kérdésben, mint bármely más megmozdulásban az ő kezük van. Ők tartják állandóan napirenden a ma­gyarság ügyét. Kovács is megerősítette, hogy Kecskésinek rendkívül széles körű kapcsolata van a világ különböző részén. Kecskési elmondotta, hogy járt a pápá­nál, Nixonnál, több vezető politikusnál a világ különböző részéről, az újságot [Nemzetőr] ezek is támogatják.” Márkus László cellatársát 1951-ben mindig éjjel hallgatták ki, őt, az új ra­bot mindig reggeltől estig, így naponta csak egy-két órát találkoztak. Akkor tanította meg Gy. a börtönéletben a kezdő Márkus Lászlót arra, hogyan kell ügyesen-okosan engedni a vallató tiszteknek, ügyesen-okosan túljárni az eszükön, hogy a rab a lehetőségekhez mérten elkerülje a büntetést, megtorlást, kínzást. Aztán: „Egy este, amikor a ki­hallgatástól fáradtan a zárkába léptem, üres volt. De Gy. takarója is hiányzott. Rosszat sejtettem. Hosszan vártam, na­pokig reménykedtem, hogy egyszer csak belép. Soha többé nem láttam. Szabad emberként kerestem, átnéztem a rendel­kezésre álló névsorokat a halottakról és kivégzettekről, sehol nem találtam.” Újraolvasva Márkus László emlék­iratát, elgondolkoztató ez a történet. S az is: a kezdetben ijedt-megszeppent értelmiségi milyen gyorsan tanul meg rabnak lenni. Visszalapozok: hogy is volt? A nagy­darab, mocskos szájú börtönőr leejtette a kulcscsomóját, de Márkus László nem hajolt le érte s nem vette föl. A smasz­­szer szuszogva-fújtatva lehajolt, fölvette s kinyilatkoztatta: „maga bunkó, nem udvarias”. Márkus Lászlónak szeme sem rebbent: „Azt gondoltam, hogy hatalmas üvöltéssel fogadja válaszomat, de nem ez történt. Rám nézett, inkább rám bámult és morogva átadta a fúrókat és faképnél hagyott. Soha többet nem szólt hozzám, bár gyanakvó pillantását néha éreztem. Gondolom, gyanús pasasnak tartott, ki­vel nem érdemes szót váltani.” Vajon Vácott a börtönben, 1953 nya­rán egy goromba börtönőr miért gon­dolja egy okoskodó rabról azt, hogy „gyanús pasas”? És miért gondolja, írja majd fél évszázaddal később a hajdani rab, hogy gyanús pasasnak gondolta őt a szűkagyú smasszer? Márkus László 1995-ben arról írt a Füveskerti költőkre emlékezve, hogyan lett boldog börtön­könyvtáros Vácott egy besúgó helyett. Nem sejtette, hogy Hajnal Géza húsz év múlva könyvében közzéteszi Maróti Lajos fedőnéven írott ügynök-jelentéseit. A besúgó váci könyvtáros, Rohr La­jos a Budapesti politikai osztály ügy­nöke volt, de erről a tartótiszt nem tájékoztatta Márkus Lászlót. „Utódja én lettem a könyvtárban, amikor ezt megtudta, igyekezett besúgó szerepét az én rágalmamnak feltüntetni, melyet azért tettem, hogy helyébe juthassak.” - írta Maróti Lajos fedőnéven Márkus László 1959. január 15-én tartótisztjé­nek, Juhász László rendőr századosnak (Belügyminisztérium II/2-1. alosztály). A hivatalos iratok szerint 1957-ben Bá­rány Vilmos százados szervezte be Már­kus Lászlót, akit aztán Szabó László, a Népszabadság hírhedt belügyes újság­írója beépített ügynöke segítségével juttatott álláshoz 1962-ben a katolikus hetilap, az Új Ember szerkesztőségében. Egy ideig Márkus László (besúgói) pá­lyája töretlen: 1970-ben a Magyar Kurír főszerkesztője lesz (Szőnyei Tamás: Tit­kos iratok 1-2. Bp. 2012). Állásából - az özvegy megfogalmazása szerint „kon­cepciós munkaügyi per eredményeként” - 1980-ban eltávolítják. A hívő katolikusok és az egyházi szervezetek Márkus Lászlónak még a nevét is elfelejtik: az 1993 és 2014 között megjelenő tizenkét kötetes Magyar Ka­tolikus Lexikonban nincs Márkus László szócikk. Talán sejtették, talán tudtak va­lamit ügynökké, besúgóvá züllött mun­katársukról. Márkus László 1951-ben a börtönben megtanult rabnak lenni, haláláig rab ma­radt. Tisztességes, de érdektelen könyvnek gondoltam, amikor először olvastam a Börtön-évek című emlékiratot. Ma tudom: hazug, aljas és szomorú kordokumentum. ■ 115

Next