Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 1. évfolyam (Budapest, 1913)
13-24. sz. tartalomjegyzéke - Tárca - Horvát Hubert: „Stille Musik"
tárggyal megtérni akaró vézna kis tárca-műfaj az álromantikában (Krúdy, sajnos már Szini is) és a moziszerű fölvételben kétoldalról egy pontra ér, ásítva elnevetünk fölötte. Nem ilyen a nagyon keveset, de jól író Kupcsay Felicián elbeszélése: „Poésie" a címe, és becsületes, számottevő irodalmi alkotás. Mint Kupcsay minden műve, az emberi visszásságok és szeretetlenség körül forog, s ha főjelenetét szándékosan cinikus látszatra nem élezi ki, mitsem vonhatnánk le érdeméből. A cikkírók közül elsősorban Lengyel Ernőt és Kárpáti Aurélt említhetjük. Ez ismert és megbízható tollal boncolja a fölmerülő irodalmi kérdéseket, az politikai csevegéseiben sok szellemességet árul el, több tanultságot rejteget. Fején találja a szeget Gábor Andor, mikor a mai népdalról ír, Dömötör István finom művészeti reflexiókat fűz a Károly-kaszárnyához. Viszont a többi cikkíró jórészt csak abban versenyez egymással, vájjon ki a felületesebb és ki a léhább. Lakatos László az ő graciózus tanulatlanságával Weininger téves, de súlyos tartalmú könyvét táncolja körül, felháborító piszkolódásokkal akarva elintézni e tudós, bár antiszemita szerzőt. Szabolcsi pedig azt hiszi, hogy Mozart is olyan rokokótréfa, aminek az ő ötleteit pótolják, és az is tréfa, ha valaki sértő oktondiságokat zavartalanul le tud írni a zenéről. Könyvkritikái megbízhatatlanok, apró cikkeik bár ne volnának oly ügyesek, mert így finoman eltakarják nemtelen, vallás- és erkölcsellenes célzatukat, romboló szándékukat, amelyek irodalmi kérdésekben is pártszenvedélytől izzanak. Elég ennek igazolására Staremberg Ervin itt-ott elszórt otromba aforizmáira utalnunk, bár A Hét a szája íze szerint való Wilde-aforizmáktól sem ijed meg s naiv rosszhiszeműséggel — névtelenül hozza őket. Jókedvű és céltudatos munka folyik az Élet szerkesztőségében. Az utóbbi számok többet nyújtottak, mint hamarjában várni is mertük volna. E hetilap élénk, sokat markol és jócskán fog is. Az itthoni hiányokat jó külföldi átültetésekkel, ismertetésekkel, tanulmányokkal pótolja, s ezzel míg lendít az irodalmon, olvasóközönséget is nevel. Akik pedig kevés szóval és egyszerűen meg tudják mondani az okosat és súlyosat, azok mind többen találkoznak hasábjain. A cikkezők közt legelőször Prohászka püspök említendő, ki teljesen régi szépírói fényében ragyog Hevesi Sándor széljegyzetei a legérdekesebb ponton szorongatják a feminizmust: kimutatja, hogy őnagyságáék voltaképen csupa férfiideákat dobtak a világba. Már Takáts Sándort is megnyerte magának az Élet, Fülep Lajostól pedig mélyenjáró elmélkedést közöl a mai vallásos művészetről, mely montecassinói hangulatokon és reflexiókon épül föl. Gineverné eleven csevegése az angol leányról nagyon ügyesen kerüli a leckéztető hangot, de félreérthetetlen, hogy a mi kisasszonyainknak szól hatni is fog, ahol csak olvassák. Sztrakoniczky a XIX. század francia művészeit mutatja be. Kosztolányi Dezső pedig Francis Jammes-ot, az egyszerű költőt kedveltet meg párisi levelével, csinos fordításaival. Goncsarovról jubileuma alkalmából az esszéíró minden tökéletességével ír Kárpáti Aurél s feladatának megoldása annál méltányolhatóbb, minél inkább tudja valaki, hogy mit tesz az: ötven olyan sort írni Goncsárovról, amelyben minden benne legyen és mindaz, ami benne van, igaz legyen. Ezt nálunk valaha ,kögítés'-nek nevezték; ma már nem tudjuk magyar nevét. Cholnoky Viktorról közölt tanulmánya találó jegyekkel egészíti ki e korán elhúnyt érdekes íróegyéniség rajzát. Legutóbb Justh Zsigmondról, erről a bátor kezdőről értekezik s hivatottnakbizonyul arra, hogy regényirodalmunk e nemes alakjának végre kiszolgáltassa megérdemelt 35.