Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 1. évfolyam (Budapest, 1913)
13-24. sz. tartalomjegyzéke - Tárca - Balassa Imre: A látomás
„paralitikus tanárok" (talán nem a legzseniálisabb, de föltétlenül egészséges gondolkozású urak) Eötvös „fiatalkori kísérletére", a Karthauzira vesztegetik a szót, holott Bán Ferencet és Móricz Zsigmondot kellene nekik forgatni éjjel-nappal, „nocturna versare manu, versare diurna", akik a mai időkben sokkal jobban utánozzák a külföldi nagyságokat, sőt Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, Justh Zsigmondot vagy akár Bródy Sándort, mint annak idején az az Eötvös a Werthert, vagy az a Jósika az Ivanhoet. Szemügyre sem veszik a mai zseniális (dehogy paralitikus tanár urak egy részét, akik a Nyugatnál összeesküdtek az akadémikusok cilinderei ellen s megfogadták, hogy a közszabadság nevében mindenkire rákényszerítik ezentúl a vaskalapot. Nem tréfálunk, csak arra kérjük Szabó Dezsőt, nézzen végig kissé irodalmi elvbarátain. Az Ilias második énekének seregszemléje sem egyhangúbb és unalmasabb ennél, legfölebb valamivel kevésbbé tanulságos. Kezdjük a drámaírókon. Móricz Zsigmond („pauper ubique facet") a Nyugat-matinék hőse, róla már a Budapesti Szemlében is írnak, igaz, hogy porolják kissé, de azt hiszem, Szabó Dezső úr sem bánta volna, ha kikap az új irodalomtörténetben, csak ha belekerül. Nos, Göre Gábor leül és egyfelvonásost ír (a hozzáülés olyanféleképpen történik, ahogyan Laczkó Géza Német maszlag, török áfium c. fajmagyar regényében Zrinyi Miklóst leülteti a Zrinyiász megírásához). Szerzőnk hallott valamit arról a fránya szimbolizmusról s most erősen szívja pipáját, mert szeretné valahogy összehozni az ügyet saját tőrülmetszett realizmusával, a zsirosszájú, dialektusos pornográfiával (1. nemzeti irány a Nyugatnál). Ez pedig a következőképpen lesz megvalósítható: a Nyugat 6. számában az ember vásárra készül; az asszony megunta kissé az urát, tehát ennek távollétére magához rendeli vacsorára a papot, éjfélre a kántort, hajnalra szívekáplánját; mit tesz azonban Zsuzsi, az üzenetvivő szolgáló? ki hinné! elhibázza az oly fontos határidőket, s íme, fölébred a menyecske lelkiismerete, rémeket lát urában, aki valósággal ott kisért a ház körül s e minőségében egyrészt a darab címét (Sátán) szolgáltatja, másrészt egy tulipános ládába egymásután begyömöszöli a falusi Casanovákat. Pont, ez a darab. S a másik? Az 5. számban: Az bétsi Susánna, terjedelme hét és fél oldal, amelyből majd négy oldalon keresztül rosszul idézett Balassa-dalokkal kedveskedik nekünk a szerző által meghurcolt szegény Balassa Bálint. S a többi? Móricz Zsigmond dialógusa: ötször-ötször szólítgatják egymást az emberek, káromkodnak s csúnyákat mondanak. S van valami még? Igen, vannak bőséges instrukciók, amelyekben mindaz szerényen megvonul a zárójelek közt, amit, különböző okoknál fogva, Móricz nem tudott kihozni a dialógussal. S a párosodás e kifogyhatatlan feltüntetője, ki elég merész volt ilyen s amolyanabb egyfelvonásosait Szerelem címen kiadni, kinek némely mondatát — Füst Milán szórendje szerint — „szoborba önteni lehetne", példátlanul nyakára hág mindannak, ami irodalom, sáros csizmájának nyomát minden műfajban, a legtöbb folyóiratban ott kell látnunk. Mint regényíró — igaz, hogy Fenyő Miksa által — Kemény Zsigmondhoz hasonlíttatik, mert „Móricz művészete a legkülömb feladat elé állítja a kritikust", neki (kompozíciótlan, folytatásról-folytatásra írt regények szerzőjének) Balzac-i oeuvreje van. S csak emlegessük a legnagyobb neveket, Fenyő úr, azoknak az uraknak nem árt, nekünk meg jó, mert hisszük a belátás egy órájában majd összezsugorodik tőlük az a kultúrköltő. Sokszor gondolok arra, nem azért olyan csendes-e Gárdonyi Géza, mert Móricz Zsigmond kurjantja tele az országot?