Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 24. évfolyam (Budapest, 1937)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Ormos Gerő: Anyakönnyek
* * '• •••• * annyira lelki és vallási megnyilatkozás, hogy ott nemzeti babérokat csak úgy lehet aratni, ha valamely nemzet fiai az eucharisztikus élet mélysége és melegsége terén múlják felül a többieket. Világot nem látott emberek szűkös gondolkozására vall az is, ha valaki azt hiszi, hogy az ilyen alkalommal tüntetően kifejtett nemzeti propaganda jó hatással lehet a külföldre s nem hat-e esetleg éppen a kárunkra. Kicsiny nemzet lévén, amúgy sincs túlságos sok dicsekedni valónk, hacsak nem lelki és erkölcsi javainkkal; sem pénzünk, sem fejlett iparunk, kereskedelmünk, sem egyebünk nincsen, amivel a szerencsésebb, fejlettebb és nagyobb országokat verhetnék. Budapest fekvése s a Balaton külföldi szemszögből is mutattatja magát, de azontúl aztán igazán kérésünk van, amivel dicsekedhetnénk. Nincsenek Alpeseink, nincs tengerünk, nincsenek olyan műemlékeink, amelyekben a legtöbb nyugati ország oly hallatlanul gazdag. Ha egyesek ezzel szemben a Hortobággyal s a bugaci pusztával hozakodnak elő, eredetiség szempontjából kétségtelenül mondanak valamit; de másfelől kérdés, oly nagy dicsőséges nemzeti szempontból oly kívánatos-e azzal kérkednünk, hogy íme még milyen szép darab Ázsiát őriztünk meg magunk körül a 20-ik században is? Napilapjaink, pohárköszöntőink s nem ritkán a hivatalos oktatás is néha szánandó módon félrevezetik a magyar ifjúságot, az egészséges nemzeti önérzet ápolása címén elhitetik vele, hogy Magyarország csakugyan minden tekintetben, természeti szépségekben, kultúrában, minden jóban valóban „bokréta az Isten kalapján". Az eucharisztikus kongresszus alkalmával jóelőre óvakodnunk kell ezektől a Hári János és Göre Gáborszerű naívságoktól s jó lesz már idején az emlékezetünkbe vésnünk: egy, egyetlenegy kincsünk van, amellyel fölébe nőhetünk sok nemzetnek s amelyért nagyobb elismerés jár a hozzáértők részéről, mint minden természeti vagy kulturális ragyogásért s ez a mi ősi, ingatatlan, eleven és lángoló hitünk, a mi népünk java részének arany lelkülete, a Krisztussal teli lélek, amely minden porbahullottságunk mellett a maga síkján arisztokratává emeli a még írni-olvasni sem tudó falusi szerénységet. S még egyre lehetünk majd esetleg büszkék, ha sikeresen, önfegyelmezetten, egységes helytállással rendezzük meg a kongresszust. Ha annak lefolytatása révén jelest érdemlünk az idefigyelő idegenek szemében. Nehéz feladat lesz, nemcsak a rendezőségre nézve. Sőt: a rendezőség magatehetetlen, ha a közönség minden rétege nem támogatja a rendezés és ünneplés helyes lefolytatásában. Az első próba mintha mindjárt kissé félzesült volna: a lakásmegajánlás. A budapesti nyárspolgár, nem mindegyik, de sok azt gondolta magában: nagyon szép az ilyen kongresszus, ott leszek én is, de hogy a megszokott kényelmemet csak valamiben is feláldozzam, hogy a családommal ezekre a napokra kissé összébb húzódjam, hogy három szoba helyett egyben préselődjem össze s a padlásról is lehozzam a félrerakott ágyakat és ágyneműket — nem, ezt az áldozatot senki se kívánja tőlem. A többiek csak hadd erőlködjenek, én meg majd nézem. Hát így nehéz lesz kongresszust rendezni s a külföld elismerését kivívni. Pedig ez csak egy példa, lesz itt még sok más. Budapest valamennyi emberének ezekben a napokban valóságos idegenvezetőnek kell lennie, szolgálatkésznek a vendégek iránt, udvariasnak, előzékenynek s minden másnak, amiben a pesti közönség nem minden esetben szokott az élen járni. Pedig ez lenne a legfontosabb és legegészségesebb nemzeti propaganda; fontosabb, mint a Hortobággyal vagy a paprikás gulyással való hencegés. * Azok, akik az egykoron való welsi herceg budapesti látogatását körültömjénezték, most nem kis zavarral és megrökönyödéssel állhattak meg az olasz király látogatásával szemben. Ha a vendéglátó ipar szempontját nézzük, a pálma kétségtelenül a welsi herceget illette meg. Budapest minden valamire való éttermét, kiskocsmáját és bárját végiglátogatta s még „főúri" szemmel nézve sem lehetett kifogás a fogyasztás minősége vagy mennyisége ellen. Ezen túl, amit átlag az élet vagy akár egy idegenforgalom olcsó örömeinek nevezünk, a fenséges vendéget más nem igen érdekelte. Milyen más volt Budapesten az olasz királyi Ez az uralkodó Magyarországon a kultúrát, tudományt, művészetet, ahogy azt mi néhai jó Klebelsberg Kunó gróf után nevezni szoktuk, a kultúrfölényt kereste és találta is meg. Templomok és múzeumok, ásatások és gyűjtemények érdekelték elsősorban s az ilyen ünnepélyes királyfogadtatás túlzsúfolt óráiban is talált időt arra, hogy számbavegye a magyar Nemzeti Múzeum numizmatikai gyűjteményét, ahol ő, Európa egyik legnagyobb gyűjtője is talált megcsodálni és kívánni valót, s nemcsak megnézni, hanem elmerengeni is tudott azokon az esztergomi ásatásokon, amelyek a középkori magyar kultúrát mutatják be egyenjogú félként a nagyvilágnak. Mi szívesen látjuk a welsi hercegeket is a magyar föld minden terményére, még a kecskeméti óbarackra is, de mint az ország szellemi elitje, engedjék meg, hogy szívünkből örvendezzünk, hogy az olasz király — barackon innen és túl — a magyar szellemiség után is érdeklődött. * A liberális sajtó fontoskodó beállításban újra és újra tudtunkra adja, hogy a szocializmusból „megtért" francia miniszterelnökök közül egy sem tagadta meg annyira múltját mint Blum Leó, aki százszázalékos marxista létére most fennhangon hirdeti a tőke és a munkaadó jogai tiszteletben tartásának szükségességét. A magyarországi Blumrajongók nyilván így akarják dokumentálni előttünk is azt, hogy kár volt a zsidó és marxista Blumot folyton gáncsolni és reakciós francia körök rémlátásainak bedőlni, mert — íme — ez a ragyogó elme józan belátással tiszta polgári gazdaságpolitikát folytat s mesebeszéd mindaz, amit a jobboldalon Franciaország intézményes elvörösödéséről terjesztenek ... Szép, szép az öreg elvtárs jobbrafordulása, de nem hisszük, hogy ebből a francia nemzetnek és a világnak valami haszna lehetne. Blum t. i. idáig is csak szónoklataiban volt marxista és írásaiban volt kellemetlen zsidó „Schöngeist"-jellegű forradalmár. Mint magánember mindig a legraffináltabb és legtékozlóbb nagypolgári luxuséletet élte. A jobbrakanyarodásból hiányzik tehát egyrészt a lendület merészsége, melyet most oly örömtől könnyes szemekkel csodál a körúti sajtó, másrészt pedig hiába keressük a „megtérés" erkölcsi komolyságát és őszinteségét. Ne ujjongjunk tehát mi is ezen a nagynak és érdekesnek dekonferált konverzión. Blum lelki alkatának főeleme a szabadkőmíves világnézet, annak minden politikai és gazdasági hatalmi kíméletlenségével, bűnsegédi szolidaritásának tántoríthatatlanságával, fölényes kozmopolitaságával, cinikus erkölcsnélküliségével és istentagadásával együtt. E tekintetben a kényszerű gazdaságpolitikai jobbrafordulás után sem változott meg Blum úr. Sőt mindazt valami sajátságos zsidó hányavetiséggel tetézi. A nyilt és titkos páholytestvérek s bolzseviki barátaik, zsidó és nemzsidó liberálisok, javíthatatlan anglomanikusok, fináncpolítikusok és kartellvezérek csak bámulják az ő hősüket Blum Leóban és csak állítják egy Viviani, Briand, Millerand fölé. Joggal tehetik, mert a közelmúltnak eme három szocialistából polgári politikussá lett miniszterelnöke éppen úgy mint szellemi elődeik, Waldeck-Rousseau, Combes, Viviani, Clémenceau és a századforduló körüli francia politika laicizáló vezéralakjai a nagy francia forradalom patriótái mintájára kemény nacionalisták is voltak s sohasem lettek volna kaphatók arra, hogy a szabadkőmíves szolidaritás örve alatt idegen világforradalmi mozgalmak szolgálatába állítsák a francia nemzet erőit. Blum a szabadkőmíves szolidaritás jegyében azonban elsősorban Moszkva nemzet- és erkölcsromboló faktorait ápolja s lassan, de tudatosan dolgozik minden gazdasági jobbrakanyarodása mellett is a lelkek bolzsevizálásán. Stalin tehát nem fog végzetesen megharagudni rá állítólagos jobbrafordulásáért. Hiszen ilyen szolgálatot mint Blum, egy nagyhatalom miniszterelnöke sem tett még a vörös világfrontnak. Mi azonban ne hatódjunk meg s maradjunk legalább szkeptikusok Blum Leóval szemben még akkor is, ha jobboldali kinézésű magyar urak ajkáról azt halljuk az Est és a Times nyomán, hogy ez a Blum mégis igen nagy ember... A baszk kérdés körüli nagy európai vihar nem akar elülni. Minden rendes embernek fáj a háború, fáj egy emberélet, egy családi tűzhely elpusztítása. Guernica-nak, a baszkok régi szent városának felégetése fokozottabban fáj. De ez a fájdalom ne zavarja annyira tiszta látásunkat, hogy könnyeinkkel a vörös propagandának malmára hajtsuk a vizet. Katolikus körökben is hitelt találtak t. i. a vörös és szabadkőmíves hírszolgálat szörnyű ferdítései s a természetes emberi részvét hangjaihoz bizony a tiltakozások szavai is belevegyültek... A naiv és mindig külön-külön frontokon munkálkodó katolikusokat megint megfogta a szigorú egységbe zárt s egy központi vezérkarnak engedelmeskedő vörös sajtóhadjárat! Az idegenlégiós, mór vezető Franco tábornok maholnap már a mi sorainkból is a baszk templomok feldúlójának epitheton ornans át fogja megkapni! Nem csoda, ha a mi magasabb köreinkben is tápot kap az ilyenféle felfogás, hiszen nem kevésbbé komoly orgánum, mint a Times tette magáévá a vörös hírszolgálat irányzatos adatait Guernica pusztulásáról és nem kisebb katolikus elmék, mint Mauriac és Marítain nyílt levelet tettek közzé Guernica ügyében, melyet a világsajtó persze örömmel vett át. Isten ments, hogy anatémát mondjunk azokra, akik nem rokonszenveznek Franco tábornokkal, hiszen sok dolog van abban a különös spanyol „polgárháborúban", ami visszatetsző. A Times sem érdek