Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 27. évfolyam (Budapest, 1940)

1-12. szám tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Nagy Miklós: Lagerlöf Zelma

zajlik le, a határon túlról sem tisztán megítélhetőnek, sem pedig lezártnak nem tartjuk és akik minden fölött eléggé magyarok vagyunk arra, hogy a saját belső szellemi fejlődésünk függetlenségét igényelve, a mások belső szellemi fejlődésébe sem óhajtunk beleavatkozni, nehogy ezzel az államok között tisztán nemzeti szempontból megítélendő viszonyt szorosan oda nem tartozó elemek belevegyítésével helytelen síkra toljuk át." Enyhén szólva ijesztő és megdöbbentő az a megkülönböztetés, amit itt Imrédy az „egyházi oldal" és a „jó keresztények" között tesz. Minden katolikusnak tudnia kell, hogy katolikus dogmákat vagy hitelveket, úgyszintén az ebből folyó következtetéseket a mindenkori életkörülményekre nem a „hívek" döntik el, hanem a „tanító Egyház". Ez a tanító Egyház az általa említett kérdésekben már döntött XI. Pius pápa „Mit brennender Sorge" című enciklikájában. Az állam­mindenhatóság, a katolikus nevelés vagy a sterilizáció kérdésében például nem lehet többet „túlzókról" vagy „keresztény mértéktartók­ról" beszélni, nem lehet többet ezeket „tisztán meg nem ítélhetőnek" vagy pedig még „nem lezártnak" tekinteni, hanem csak a pápai döntést mint a tanító Egyház ünnepélyes megnyilatkozását vallani. Ezekben a kérdésekben túlzás nincs többet, legfeljebb megalkuvás vagy árulás) Imrédy Béla visszaél azzal a régi igazsággal, hogy t. i. minden tévedésben van valami igazságmag is. Ez azonban csak annyit jelent, hogy minden felmerülő tévedés hozzájárulhat az igazságok és elvek kiszélesítéséhez és megvilágításához, helyesebben ösztönző vagy javító hatással lehet az igazság őreire és vallóira, de olyan értelem­ben soha, mintha a tévedés bizonyos tisztulási folyamatokon át­menve valaha is igazsággá válhatna. A tévedés sohasem győz, leg­feljebb a benne rejlő igazságmag kiszáll a tévedés burkából. Az Imrédy által felhozott példa bizonyíthatja ezt a legékeseb­ben. A faji kérdés például napfényre hozhat ugyan „társadalom­alakító tényezőket", amelyek eddig „nem részesültek kellő méltány­lásban", de sem a sterilizációt, sem a fajok megvetését sohasem fogja igazolni. Márpedig a hangsúly éppen ezen van) * Aki a magyar társadalom szervezkedési irányait vagy módozatait figyeli, egy érdekes felfedezést tehet. Vannak egyesületek vagy moz­galmak, amelyek egy eszme nevében és egyúttal erejében indulnak el. Hogy kik az első úttörők és elindítók vagy a későbbi győzelemre vivők, alapjában véve nem is fontos. Kegyelettel emlékeznek meg az elődökről, tisztelik az élő és az aktív vezetőket, de a személyektől mégis függetlenül a gondolat és az eszme hajtja őket s ezért mun­kájuk vagy magvetésük is állandó és örök. Vannak viszont mozgal­mak s ma nagyon gyakoriak, amelyek a pillanatnyi társadalmi vagy politikai helyzetet akarják „megnyergelni" és éppen ezért nem az eszme jegyében, hanem valamelyik közéleti hatalmasság fényében vagy inkább melegében gyülekeznek. Hírük vagy hatalmuk csak addig ér, ameddig a hatalom fénye vagy sugárzása s utána, ahogy a hatalom fénye kialudt, ott állnak bénán és tehetetlenül. Ünnepségeket tudnak rendezni, de a lelkeket felszántani nem. összeköttetést tudnak terem­teni, de a lelkek összefogását nem. Hány ilyen mozgalmat tudnánk felsorolni az utolsó időkből, amelyek csak neveken álltak és neveken buktak meg. * Élénk megbotránkozást keltett nagyszombat estéjén az az elő­adás, amit Bajor Gizi, a Nemzeti Színház művésznője tartott a magyar rádióban. Kint a városban s a magyar vidéken szóltak a feltámadási harangok, az emberek vallásos áhítattal ünnepelték a sírjából Fel­támadottat, virágos körmenetek vonultak az utcákon, amikor a ma­gyar rádió jóvoltából elhangozhatott ez az undorító előadás a macskák­ról. Nem akarunk a fölött vitatkozni, vájjon ez az előadás a háztetőn nyávogó macskákról megérdemelte-e egyáltalán a nyilvánosságot, de hogy az időpont, amikor elhangzott, a lehető legszerencsétlenebb volt, azt az ellentmondás lehetősége nélkül is meg kell állapítanunk. Ami­lyen szép volt és felemelő a rádió nagypénteki műsora, éppolyan megbocsáthatatlan balfogás vagy cinikus gesztus volt ez az előadás, amit még kirívóbbá tett az, hogy ugyanakkor még a cseh rádióban is helyszíni közvetítés folyt egy feltámadási ájtatosságról. Ez az össze­hasonlítás éppolyan arcpirító, mint amilyen maga az előadás volt) * A Magyarság a változatosság kedvéért jónak látta, Rosenbergék ideológiájától egy napra elfordulni. Szörnyen tévedne azonban az, aki azt hinné, hogy ez az elfordulás egyúttal visszatérést jelentett volna a lap régi tradícióihoz, a keresztény és magyar hagyományokhoz. Nem! Ha nincs Rosenberg, — gondolja a Magyarság — ott van Krishnamurti, „aki tudja, mi a szeretet és az emberi érték". Majd megteszi „a világ egyik legnagyobb élő bölcselőjének" és „egy új világnézet képviselőjének", amelyet még a nemzetiszocialista dogmák­nál is terjedelmesebben ismertet. Ahány mondat, annyi tévedés! Jiddu Krishnamurtí 1896-ban született az indiai Madrasban, hindu hivatalnoki családból. 14 éves korában fedezte őt fel a Nemzetközi Teozófiai Társaság hírhedt elnöknője, Besant asszonyság és azt hitte, hogy a már rég bejövendölt új világtanítót, a második Krisztust találta meg benne. A hóbortos angol asszonyság adoptálta Krishnamurtit és öccsét és egy teozófista barátja, Leadbeater volt ausztráliai protes­táns „püspök" nevelésére bízta. Ez a nevelés később a bíróságokat is foglalkoztatta, nem kisebb vádat emelve a püspök nevelő ellen, mint a természetellenes fajtalanság vádját. Krishnamurti azonban mégis növekedett a teozófusok előtt bölcseségben és tekintélyben, ő lett „a keleti csillag rendjének" feje és 1926-ban a teozófus vlágkongresz­szus új Krisztusnak kiáltotta ki. Azóta az új próféta mozgalmának híveit három központban egyesíti: Hollandiában, Indiában és Kali­forniában. Az 1930-as évektől kezdve Krishnamurtí bizonyos lelki változásokon ment át, az tagadhatatlan. Lemondott minden címről, még a világmegváltói címről is, faképnél hagyta felfedezőjét, a kó­tyagos angol asszonyságot és inkább a közismert hindu, illetve keleti bölcseség alapelemeit hirdeti. Hogy ezt a rég lejárt és súlyosan kompromittált csodabogarat miért kellett a Magyarságnak éppen ma kihalásznia, azt nehéz volna megérteni. * Sokszor meggyanúsítottak már bizonyos magyar lapokat, hogy anyagilag is hasznosítható vagy hasznosított külföldi összeköttetéseik vannak. Mi nem tudjuk, hogy az ilyen kósza hírekből mi igaz s vájjon van-e még egyáltalán olyan hatalom, mely eszmék érdekében érde­mesnek tartana idegenben pénzt szórni. Az azonban kétségtelen és szörnyen feltűnő, hogy bizonyos lapok egyes meghatározott országo­kat a tárgyilagosságon vagy kötelező udvariasságon túl is túlzott mér­tékben kiszolgálnak. Olyan „szolgailag szolgai" ez a kiszolgálás, olyan egyoldalú és szinte parancsszerű, hogy valóban csak a cselédek vagy bérmunkások analógiájára lehet gondolni. * Kínában három éve háború van és a világnak ez a legrégibb és legnagyobb népe emberfeletti szenvedéseken megy keresztül Kína messze van Magyarországtól, érdekközössége nincs semmi téren, így érthető, hogy a japán-kínai háború fázisait csak néha és nagyon homályosan vetíti elénk a magyar sajtó s ha a különböző távirati és információs irodák híranyagában nem tud eléggé válogatni. Az az egy azonban mégis feltűnő, hogy míg az úgynevezett liberális lapok mind és következetesen felismerik és elismerik a kínai igazságot és nem esnek áldozatul a japán propaganda megtévesztésének, addig az úgynevezett jobboldali lapok minden új hír kapcsán eláztatják, meg­rágalmazzák vagy eltemetik Kínát. Most ne beszéljünk arról a szörnyű tudatlanságról, ami e téren a jobboldali újságíró koponyákban kopog, hanem csak annyit kérdezzünk meg: várjon a jobboldaliság náluk okvetlenül fanatikus elfogultságot, levethetetlen hályogot és az igaz­ság üldözését jelenti? * Emlékezetes még, hogy a Magyarság a hitvallásos iskolának el­törlését követelte. A nyilas képviselők közül akkor és azóta is csak ketten tiltakoztak a terv, illetve támadás ellen: Maróthy Károly és Hubay Kálmán. Nem volt ott azonban a tiltakozók között Pröhle Vilmos lutheránus lelkész annak ellenére sem, hogy egyházközségé­nek van iskolája és annak ő volna az állásánál fogva hivatott őre. Most aztán megtörtént a nagy csoda, hogy a hívek kioktatták és megszégyenítették papjukat. Az egyházközségi gyűlésen ugyanis állást­foglaltak a hitvallásos iskola mellett, bizonyára így akarván gyengé­den és finoman figyelmeztetni a magáról megfeledkezett pásztort leg­első kötelességeire. Eletjén* cipót fi • I • ' ci­VM»aku«iaiból, fCUXUlft IV,Váczi-utca 19. Kiadja a Pázmány Péter Irodalmi Társaság. — Felelős kiadó: Baranyay Lajos. Felelős szerkesztő: dr. Nyisztor Zoltán. Nyomatott: Kord* R. T. nyomdájában. Budapest, VIII., Csaprashy-utca 2. Falait*­ Mirovijer Farano.

Next