Magyar Lányok, 1906 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-01 / 1. szám
Budapest, 1906. január 1. Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes számára 30 fill. XII. évfolyam 1. szám. Hóvár. — Regény. — Irta: Tábori Róbert. I. A magamféle idősebb embernek, ha nem nehezedik túlságosan emlékezetére az idők súlya, eszébe jut még néha az 1865-i kemény tél. Megfagyott annak zord leheletétől még az Égnek könye is s mire a hópihe a földre jutott, már nem volt könnyű, libbenő, hanem olyan nehéz és fáradt, mint a szenvedő embernek szivéből fakadó sóhaj... Hónak alig lehetett nevezni, inkább hasonlitott apró, fehér röghöz s amikor az anyaföldet érintette, koppanásával temetésre emlékeztetett. Temettünk is akkor sok szép reményt... Az öregek bánatosan nézték a tél irgalmatlan gazdálkodását s aggodalommal töltötte el szivüket, hogy mi lesz tavaszig? Két esztendő óta nem váltotta be a nyár, amit ígért: mindenfelé pusztított az aszály és a nagy szárazság kimerítette még a legbőségesebb kutakat is. Olyan drága volt a kenyér, hogy csak ünnepnapon jutott belőle. Húsról pedig hogy is lehetett volna szó, amikor a háztetőkről le kellett szedni a zsupszalmát, csakhogy egy kis takarmány jusson az igás baromnak, amely olyan sovány volt, hogy csaknem keresztül lehetett látnia bordáin. Számtalan esetre emlékszem, amikor a gazda szívesen odaadott négy ökre közül kettőt, csakhogy a megmaradt kettőt kiteleltesse valaki. Gombának, erdei gyökérnek nagy volt akkor a becse. A fűrészpornak is előkelő szerepe jutott az emberek táplálkozásában: a dércés liszt közé keverték, hogy nagyobb legyen a súlya a fekete tömegnek. Finyáskodni, az ételben válogatni egyáltalán nem lehetett. Az éhség olyan szakácsnak bizonyult, aki mindennek jó izt tudott adni a maga konyháján. Szegény ember volt akkor mindenki, de azért mégis akadtak kevésbé szegények. S ezek megosztották a maguk kicsiny jómódját azokkal, akiknek éppenséggel nem volt semmijök. A „valami“ segítségére sietett a „semminek.“ Minden faluban lehetett látni a községháza udvarán óriási üstöket, amelyekben megfőzték mindenki ebédjét. Többnyire köleskását, minden zsír és fűszer nélkül. Oh te áldott kása, mennyire imádlak azóta! Az emberi szeretetnek, a legnemesebb jótékonyságnak vagy te nekem szimbóluma. Mert látom üszöd körül azokat a fenkölt lelkű nagyasszonyokat, azokat a rózsás fehérarcú leányokat, akik ennek a magyar földnek mindig a szíve közepét képviselték és akkor is a szivük jóságát vitték harcba a végpusztulással fenyegető nyomor ellen. Kedves mosollyal kavarták a szegénység főztét, hogy illett kezükbe a nagy főzőkanál, a jótékonyság birodalmának szceptruma! Apró köténykéik kacéron csillogtak, biztató szavuk odacsalta még a legszemérmetesebb szegénységet is és okos intésükre szégyenkezve bújt el a kapzsiság, amely a más részét is megkövetelte volna, hogy neki több jusson. Visky Pálné és leánya, a szelíd kis Márta szintén kivették részüket ebből a munkából. Sőt ők még többet is tettek: egész idő alatt, amíg ez a bajos állapot tartott, családjukkal együtt ebédeltek a falu népével. Cseréptányérból ette fakanállal a kását a tizennégyéves Imre, a kilencéves Béla és még a családileg-