Magyar Lányok, 1922 (28. évfolyam, 1-36. szám)
1922-01-01 / 1. szám
Cilike menyasszony lesz. Irta: Tutsek Anna. Ara 100 korona. tóék szolgálója, mikor Emmikét felhívták a kastélyba. — Hogy annak a beteg gyereknek legyen a pesztrája, a mi kis hercegnőnk — mormogta magában mig felöltöztette, a gyönyörű szőke fíirtis, barna szemű kis lányt, kire olyan kitünően ráillett az a becéző név, mit atyja adott neki, és amit átvett tőle Mari, meg az egész falu, — a méltóságos asszony bizonyára nem fogja jó szemmel nézni Emmikét, irigyli majd szépségét, egészségét, s főleg, tudom, hogy nem szereti azokat, kiknek nincs legalább is héttornyú kastélyuk, meg hozzá kilencágú koronájuk. No, de csak ne szóljon hozzá nyájas szóval, olyan igaz minthogy Mari a nevem, soha többé föl nem engedem a kastélyba, akármit is mond a tanító úr. Se ingünk, se gallérunk az a sápadt idegen asszony. Maradt volna ott, ahol eddig volt! De ha magában dult-fult is Mari, akit főképpen a féltékenység kiűzött, mert attól tartott, hogy Emmi az előkelő környezetben, kis barátok között majd jobban érzi magát mint otthon, vele, hangosan egy szót sem szólt, mert tisztelte gazdáját és annak akaratát. A gyermek mintha megérezte volna, mi bántja hűséges ápolóját, átölelte a leány nyakát és mondta: — Emlékszel, hogy mikor a kastély mellett elsétáltunk, mindig mondtad, hogy szeretnél egyet azokból a sárga rózsákból, amelyeket a kerítés mögött láttunk? Azokból hozok majd számodra. Jó? Legalább tudni fogod, hogy ott is gondoltam rád. A cseléd magához szorította a gyermeket. — Ne hozzon nekem onnan semmit, kis hercegnő, — mondta Mari szomorúan, — nem szeretem a kastélybelieket. Idevaló vagyok én a faluba és tudom, hogy onnan semmi jó sem származott még a magunkfajta emberek számára. Miféle földesurak azok, akik sohasem tudnak megmaradni az ősi kúrián? Az öreg Mikót is csak minden tíz évben látták otthon, a fia meg még az apján is túltesz. Nem szeretik azok Mikófalvát, sem a mikófalvaiakat. Soha nem láttuk őket a misén, soha búcsúkor, sem vegyülnek azok a nép közé, nem szeretik azok az egyszerű embereket. Az igaz, hogy a falumbelijei is örülnek, ha nem kell megemelni előttük a löveget. .. Hirtelen elhallgatott, mert a tanító úr, ki a könyvtárszobában várta míg Emmibe elkészül, most belépett. — Apa, — mondta a gyermek és barna szeme szorongó kifejezéssel kereste atyja szemét: — ugye, hogy a Mikóék most már itt maradnak Mikófalván és ugye ha itt lesznek majd, megismerik és megszeretik a falubelieket? Ugye, édesapa? — Minden bizonnyal, gyermekem! Emmi diadalmasan nézett a lángvörös arcú Marira, ki ujját ajkára téve figyelmeztette a kislányt, hogy atyja előtt ne folytassa ezt a megkezdett beszélgetést. Falus úr egy-két lépést hátrált és úgy vette szemügyre gyermekét: — A kis hercegnő szebb mint valaha, — mondta mosolyogva — és remélem odafönt nem fogok szégyent vallani vele. — Én is remélem, apa! — A báróné kissé szigorú, de attól nem kell megijedned, kis hercegnő. Aztán az Ingrid angol kisasszonya sem a világ legbarátságosabb teremtése. De Mikó Dániel derék ember és a fia Ágost a legpompásabb fickó, kivel életemben találkoztam ... — És Ingrid? — kérdezte Emmi. — Penészvirág, — morogta közbe zsémbesen Mari. A tanító úr mintha nem is hallotta volna e közbeszólást, folytatta: — Szép kicsi lányka. Sápadt, beteges, kissé elkényeztetett, nyafkás. Éppen olyan zsarnok, mint az én kis hercegnőm. (Folyt. köv.) Új év. Az időkerék örök-pergő szárnya Egy évet megint a múltba vetett. Uj év kapuja tárul fel előttünk, Mely ismeretig jövőbe vezet. Régi bűneink veseklését éljük, Tépett hazában, húszontalanok. Hitünk, mártírok égő rajongása S az álmaink mind láncravert rabok. .. Golgotát verejtékezve járjuk, Befelé hulló könnyünk egyre éget, Szörnyű keservünk szótalan imája Viharként járja be a mindenséget. Isten, ki ura vagy a végtelennek, Egy nemzet áll a lét — nem lét határon! Mi lesz a sorsa: uj, virágzó élet, Vagy gyilkosfájdalmú, örök nagy álom? Isten! Az időkerék lomha szárnya Egy évet megint a múltba vetett. Hozzon nekünk az új év rejtett mélye Feltámadást, egységet, életet! Tábori Piroska.