Magyar Lányok, 1925 (31. évfolyam, 1-36. szám)

1925-07-20 / 21. szám

Vers az algebra-órán. — Olga naplójából. — Dátum. Ezek a lányok a negyedik B-ben olyan bo­londok. Úgy viselik magukat, mintha semmi baj és szomorúság sem volna a világon. Igaz, hogy a legtöbbjük sonkás zsemlyét, süteményt és cso­koládét hoz be magával tízóraira, míg énnekem igazán jól esik a karéj kenyér is, amit az én édes jó anyukám szel le a számomra otthon reggeli után (ami többnyire szintén csak egy puszta karéj kenyér, kávé vagy tej nélkül). Azonkívül némelyik oly fura divatosan öltözködik, mintha már nem is iskolásleány volna, de valami nagy kisasszony. Hiszen rövid ruha, rövid ruha,­­ jó. Hanem például a Somfy, vagy Brunner Elza, már igazán olyan térdig érő rövid szoknyát visel, mint valami eladó nagylány. Hát nem bot­rány? Nincs is az osztályban egy barátnőm sem, csak éppen az egyetlen egy Tubolyi Emmus. Azt hiszem, ő is kedvel engem, legalább is majdnem annyira, mint a csokoládét, amit tíz percben szo­kott szopogatni. Meg is mondta egyszer, hogy: — Tudod, miért tetszel nekem, Olgi? Mert olyan izé, olyan csokoládészinti hajad van és Is­tenkém, nincs jobb a világon egy szelet finom cso­koládénál! Legföljebb — fejezte be a mondatot el­­mélázva — leföljebb egy második szelet csoko­ládé! Hát ilyen bolondos. Aztán én is bolondos vagyok és két bolond egy pár. Csakhogy az én bolondságom az merőben más. Én kedves szü­leimen és testvéreimen kívül nagyon szeretem a természetet, a virágot, a fát, a napsütést, az ég­bolton sejtelmesen úszó felhőket, a susogó lom­bot, csacsogó patakot, csattogó madarat, suttogó szellőt, zúgó vihart és még sok mindent, le-le-le egészen a jó Isten utolsó legkisebb pici bogaráig. És néha olyan, de olyan különös érzés támad bennem, hogy úgy, de úgy szeretnék sírni, vagy minden ok nélkül hangosan fölkacagni... és (hanem ezt csupán magamnak vallom meg) és mindent leírni, amit ilyenkor érzek. Papírra vetni, mint a költők. Csitt, kis ostobája, vége az irka-firkának, tanuljuk meg a vegytant! Hát tessék! Most itt van! Hiába, addig jár Verset irtam­ és kész! Az első versem. Olga nagy­­sád talán nem hiszi, hogy ezt a verset Olga sád talán nem hiszi, hogy ezt a verset Olgi kisasszony irta. De bizony! Hahaha! Még pedig sajátkezűleg. És sajátfejüleg. Fejből, fejből! Nem tehetek róla, kipattant belőlem a szikra, ujjé! Hopp, csöngettek. Jön a keresztmama, hamar el kell dugni a naplót! Egy hónappal később. Ha volnék kis madár, Vidáman csattogó, Azt csattognám szünetlen: Bohó a szív, bohó. Ha volnék zöld falomb, Búsan bólintgató, — Rásóhajtnék a dalra: Bohó a szív, bohó . . . Másnap. Ma tíz percben megmutattam Emmusnak a verset. Amikor elolvasta, majd hogy a torkán nem akadt a csokoládé, annyira elbámult. De aztán egy nagy nyeléssel lenyomván a csokoládét, mélyet lélekzett és így szólt: — Te Olga! Tudod, hogy ez szép vers? Szemérmesen lesütöttem a szemem, mialatt tisztán hallottam a szívem dobogását. És ekkor hirtelen világosság gyűlt az agyamban (de nem gyertya, hanem villanylámpa) és szóltam: — Várj, Emmus, most eszembe jutott a har­madik strófa. A befejezés! Csöngettek, algebra-óra következett, bennem­ pedig a költészet vulkánja működött. Mit tehet­tem most? Algebra-óra alatt, ezer veszély közt,, megírtam a pad alatt a harmadik és egyúttal be­fejező versszakot. így: De én sem kis madár, Se zöld lomb nem vagyok ... Csak egy bohó szív, így hát Sóhajtva dalolok. És ugyancsak a pad alatt átnyújtottam leg­újabb kéziratomat Emmusnak, ki a szomszédom. Az algebratanárnő hosszú vékony nyaka hirtelen kinyúlt, akár valami gummiszalag és szigorú hangja végigsivitott a tantermen: — Tubolyi, micsoda papirost olvas­ott a pad alatt? Mutassa meg rögtön! — Add vissza! Dobd el! — súgtam csempe­­szájjal kétségbeesetten feléje, s Emmus rögtön le is dobta a versszakot a pad alá; azonban oly szerencsétlenül, hogy a kurtaszoknyás Brunner Elza, aki közvetlenül az előttünk levő padban ül és gyalázatos árulkodó, észrevette a dolgot s hamar lehajolván, fölkapta a papírt a földről. — Szemtelen! — sziszegtem neki, de Brun­ner annál kajánabbul lóbálta meg feje fölött első költeményem utolsó strófáját. — Tanár úrnő, Tubolyi ledobta, de itt van! Itt van! — Hozd ide! — szólt a kiállhatatlan algebra­­vénkisasszony, felállva a katedrán. 10.000 korona a «Százszorszép Könyvek» egy-egy regényének ára, a Magyar Lányok előfizetői negyedévi 20.000 koronáért 3 regényt kapnak! 324

Next