Magyar Lányok, 1925 (31. évfolyam, 1-36. szám)
1925-07-20 / 21. szám
Vers az algebra-órán. — Olga naplójából. — Dátum. Ezek a lányok a negyedik B-ben olyan bolondok. Úgy viselik magukat, mintha semmi baj és szomorúság sem volna a világon. Igaz, hogy a legtöbbjük sonkás zsemlyét, süteményt és csokoládét hoz be magával tízóraira, míg énnekem igazán jól esik a karéj kenyér is, amit az én édes jó anyukám szel le a számomra otthon reggeli után (ami többnyire szintén csak egy puszta karéj kenyér, kávé vagy tej nélkül). Azonkívül némelyik oly fura divatosan öltözködik, mintha már nem is iskolásleány volna, de valami nagy kisasszony. Hiszen rövid ruha, rövid ruha, jó. Hanem például a Somfy, vagy Brunner Elza, már igazán olyan térdig érő rövid szoknyát visel, mint valami eladó nagylány. Hát nem botrány? Nincs is az osztályban egy barátnőm sem, csak éppen az egyetlen egy Tubolyi Emmus. Azt hiszem, ő is kedvel engem, legalább is majdnem annyira, mint a csokoládét, amit tíz percben szokott szopogatni. Meg is mondta egyszer, hogy: — Tudod, miért tetszel nekem, Olgi? Mert olyan izé, olyan csokoládészinti hajad van és Istenkém, nincs jobb a világon egy szelet finom csokoládénál! Legföljebb — fejezte be a mondatot elmélázva — leföljebb egy második szelet csokoládé! Hát ilyen bolondos. Aztán én is bolondos vagyok és két bolond egy pár. Csakhogy az én bolondságom az merőben más. Én kedves szüleimen és testvéreimen kívül nagyon szeretem a természetet, a virágot, a fát, a napsütést, az égbolton sejtelmesen úszó felhőket, a susogó lombot, csacsogó patakot, csattogó madarat, suttogó szellőt, zúgó vihart és még sok mindent, le-le-le egészen a jó Isten utolsó legkisebb pici bogaráig. És néha olyan, de olyan különös érzés támad bennem, hogy úgy, de úgy szeretnék sírni, vagy minden ok nélkül hangosan fölkacagni... és (hanem ezt csupán magamnak vallom meg) és mindent leírni, amit ilyenkor érzek. Papírra vetni, mint a költők. Csitt, kis ostobája, vége az irka-firkának, tanuljuk meg a vegytant! Hát tessék! Most itt van! Hiába, addig jár Verset irtam és kész! Az első versem. Olga nagysád talán nem hiszi, hogy ezt a verset Olga sád talán nem hiszi, hogy ezt a verset Olgi kisasszony irta. De bizony! Hahaha! Még pedig sajátkezűleg. És sajátfejüleg. Fejből, fejből! Nem tehetek róla, kipattant belőlem a szikra, ujjé! Hopp, csöngettek. Jön a keresztmama, hamar el kell dugni a naplót! Egy hónappal később. Ha volnék kis madár, Vidáman csattogó, Azt csattognám szünetlen: Bohó a szív, bohó. Ha volnék zöld falomb, Búsan bólintgató, — Rásóhajtnék a dalra: Bohó a szív, bohó . . . Másnap. Ma tíz percben megmutattam Emmusnak a verset. Amikor elolvasta, majd hogy a torkán nem akadt a csokoládé, annyira elbámult. De aztán egy nagy nyeléssel lenyomván a csokoládét, mélyet lélekzett és így szólt: — Te Olga! Tudod, hogy ez szép vers? Szemérmesen lesütöttem a szemem, mialatt tisztán hallottam a szívem dobogását. És ekkor hirtelen világosság gyűlt az agyamban (de nem gyertya, hanem villanylámpa) és szóltam: — Várj, Emmus, most eszembe jutott a harmadik strófa. A befejezés! Csöngettek, algebra-óra következett, bennem pedig a költészet vulkánja működött. Mit tehettem most? Algebra-óra alatt, ezer veszély közt,, megírtam a pad alatt a harmadik és egyúttal befejező versszakot. így: De én sem kis madár, Se zöld lomb nem vagyok ... Csak egy bohó szív, így hát Sóhajtva dalolok. És ugyancsak a pad alatt átnyújtottam legújabb kéziratomat Emmusnak, ki a szomszédom. Az algebratanárnő hosszú vékony nyaka hirtelen kinyúlt, akár valami gummiszalag és szigorú hangja végigsivitott a tantermen: — Tubolyi, micsoda papirost olvasott a pad alatt? Mutassa meg rögtön! — Add vissza! Dobd el! — súgtam csempeszájjal kétségbeesetten feléje, s Emmus rögtön le is dobta a versszakot a pad alá; azonban oly szerencsétlenül, hogy a kurtaszoknyás Brunner Elza, aki közvetlenül az előttünk levő padban ül és gyalázatos árulkodó, észrevette a dolgot s hamar lehajolván, fölkapta a papírt a földről. — Szemtelen! — sziszegtem neki, de Brunner annál kajánabbul lóbálta meg feje fölött első költeményem utolsó strófáját. — Tanár úrnő, Tubolyi ledobta, de itt van! Itt van! — Hozd ide! — szólt a kiállhatatlan algebravénkisasszony, felállva a katedrán. 10.000 korona a «Százszorszép Könyvek» egy-egy regényének ára, a Magyar Lányok előfizetői negyedévi 20.000 koronáért 3 regényt kapnak! 324