Magyar Lányok, 1935-1936 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1935-10-01 / 1. szám
JÓK - ROSSZAK Harmadik elemiben, kilencéves koromban, közjogi méltóságot viseltem. Ez az állítás az első pillanatban talán meglepőnek tűnik. Mégis, ragaszkodnom kell hozzá, sőt azt is be kell vallanom, hogy kilencéves korom óta egyszer sem viseltem közjogi méltóságot és reményem sincs arra, hogy még egyszer viselhessek. Folytatnom kell a nagyképűnek és fantasztikusnak látszó állításokat, amelyek pedig megfelelnek a színtiszta igazságnak: a harmadik elemi osztályban egy hétig hivatalból fel kellett ismernem egyes embertársaim erkölcsi értékét, vagy értéktelenségét, véleményt kellett mondanom szándékaik és szavaik jelentőségéről, ítélnem kellett a jóság és rosszaság szigorú alapfogalmai szerint. S ez az ítéletmondás nem volt puszta magánszórakozás. Súlyos következményei lehettek, komoly büntetés, vagy jutalom származhatott belőlük. Ismétlem, azóta sem viseltem ilyen felelősségteljes méltóságot. Azt hiszem, ideje már, hogy megvilágítsam ezt a rejtélyt egy értelmes mondattal. A harmadik elemiben a tanító néni egy hétre kinevezett vigyázónak. Ezt pedig ne tessék úgy érteni, hogy a tanító néni tévedett, hogy tündöklő bölcsességet, páratlan emberismeretet és elfogulatlanságot vélt felfedezni bennem. Nem. A tanító néni jól tudta, hogy ezek az erények teljesen hiányoznak belőlem. De abból a helyes felfogásból indult ki, hogy a Práterutca környékén minden kilencéves fiú egyformán rossz, egyformán szeret lármázni, rendetlenkedni és cseresznyemagokkal lövöldözni a tanítás szünetében; vigyázónak azonban mégis kell lennie, tehát egészen mindegy, hogy melyiket bízza meg a vigyázással. Nálunk mindenki lehetett vigyázó. Hétről-hétre más fiúra szállt át ez a méltóság, így szállt át énrám is. Ha jól emlékszem, új méltóságom első hajnalán korábban mentem iskolába, mint máskor. És emeltebb fővel mentem, bár abban, hogy a számtanfeladatot jól csináltam-e meg, épp oly kevéssé voltam biztos, mint máskor. Úgy éreztem, hogy glória övezi fejemet és talán csak az a baj, hogy ez a glória nagyon halvány, ezért nem veszik észre a felnőttek, akik éppen olyan közömbösen néznek rám az utcán, mint akármelyik más, iskolába gyalogló kisfiúra. Háromnegyed nyolckor értem be az osztályba, de mindjárt előkészítettem hivatali működésem segédeszközeit. A táblát hibátlanul feketére töröltem a ronggyal. Letöröltem róla a számtanpéldák emlékét, valamint elődöm elmosódott feljegyzéseit a jókról és a rosszakról. Érezni lehetett, hogy új SZÉKELY TIBOR ELBESZÉLÉSE korszak kezdetén vagyunk, új rend vonult be az osztályba, feledésbe merültek a régi bűnök, de a régi érdemek is! Miután a táblát előkészítettem, megfaragtam a krétát, hogy jó hegyes legyen, szabatosan és igazságosan írjon. Két rovatcímet írtam a táblára: Jók — Rosszak. Azután jobbmarkomba szorítottam a krétát és így felfegyverkezve, összezárt sarkakkal, vigyázz-állásban szembefordultam az osztállyal. Első észrevételem az volt, hogy a katedráról egészen másnak látszik a világ, mint a padból. Innen minden érthető és világos köröskörül. A katedrán megértettem, hogyan tudta felfedezni a tanító néni múltkor, hogy számtanóra közben lovaskatonát rajzoltam. Innen minden kitűnően látszik, a jóság és a rosszaság is. A volt vigyázok, a nyugalmazott és lemondásra kényszerített vigyázok nem becsülték túlságosan sokra ezt a méltóságot. S minthogy ők voltak többségben, hiszen énrám csak a tanév végén került a sor, elmondhatom, hogy az osztály nem volt nagyon meghatva tőlem. Úgy viselkedett, mint máskor, sőt, némi gúnnyal fűszerezte viselkedését. Mindjárt észrevettem például, hogy a Balogh-csoport a nyelvét ölti rám. Tudni kell, hogy nekem is volt egy öttagú csoportom, amely az iskola falain kívül nyílt harcban állt a Balogh-csoporttal. Legutóbb ők vertek meg bennünket. Mégsem támadt fel bennem a bosszúállás szelleme, mert megértettem, hogy a sérelem csak az én személyem ellen irányul, nem pedig a közrend és közcsend ellen. Tűrtem tehát, hogy a Balogh-csoport a nyelvét öltögesse és szamárfület mutasson. Nem írtam fel őket a rosszak közé. Ez személyes ügy volt, amelyet a tanítás után kellett elintéznünk egymással. Az állandó, egyhangú morajt, amelyet harmincöt fiú jelenléte okozott, egyszerre éles kiáltás törte keresztül. Az utolsó padban Zsoldos lécvonalzóval fejbeütötte Andrásikot. Jól láttam az izgatott vitát, amely a tettlegességet megelőzte, ítélkeznem kellett. Egy pillanatig megfontolás tárgyává tettem az esetet. Zsoldos derék, jószívű fiú, gyakran szétosztogatja uzsonnáját azok közt, akik nem mindig ebédelnek otthon, a verekedésben mindig a gyöngébb fél pártjára áll, bátor és egyeneslelkű fiú. Ezzel szemben Andrásik sunyi árulkodó, aki minden tréfáért feljelenti a többieket, irigy, senki sem kaphat tőle kölcsön egy színes ceruzát sem. Miután ezeket átgondoltam, mindjárt fel is írtam a jók közé Zsoldost, aki az ütleget adta, a rosszak közé Andrásikot, aki az ütleget kapta. Andrásik hangosan méltatlankodott.