Magyar Lányok, 1935-1936 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1935-10-01 / 1. szám

JÓK - ROSSZAK Harmadik elemiben, kilencéves koromban, közjogi méltóságot viseltem. Ez az állítás az első pillanatban talán meg­lepőnek tűnik. Mégis, ragaszkodnom kell hozzá, sőt azt is be kell vallanom, hogy kilencéves ko­rom óta egyszer sem viseltem közjogi méltóságot és reményem sincs arra, hogy még egyszer visel­hessek. Folytatnom kell a nagy­képűnek és fan­tasztikusnak látszó állításokat, amelyek pedig megfelelnek a színtiszta igazságnak: a harmadik elemi­ osztályban egy hétig hivatalból fel kellett ismernem egyes embertársaim erkölcsi érté­két, vagy értéktelenségét, véleményt kellett mon­danom szándékaik és szavaik jelentőségéről, ítélnem kellett a jóság és rosszaság szigorú alap­fogalmai szerint. S ez az ítéletmondás nem volt puszta magánszórakozás. Súlyos következményei lehettek, komoly büntetés, vagy jutalom származ­hatott belőlük. Ismétlem, azóta sem viseltem ilyen felelősségteljes méltóságot. Azt hiszem, ideje már, hogy megvilágítsam ezt a rejtélyt egy értelmes mondattal. A harma­dik elemiben a tanító néni egy hétre kinevezett vigyázónak. Ezt pedig ne tessék úgy érteni, hogy a tanító néni tévedett, hogy tündöklő bölcsességet, párat­lan emberismeretet és elfogulatlanságot vélt felfe­dezni bennem. Nem. A tanító néni jól tudta, hogy ezek az erények teljesen hiányoznak belőlem. De abból a helyes felfogásból indult ki, hogy a Práter­­utca környékén minden kilencéves fiú egyformán rossz, egyformán szeret lármázni, rendetlen­kedni és cseresznyemagokkal lövöldözni a tanítás szünetében; vigyázónak azonban mégis kell lennie, tehát egészen mindegy, hogy melyiket bízza meg a vigyázással. Nálunk mindenki lehe­tett vigyázó. Hétről-hétre más fiúra szállt át ez a méltóság, így szállt át énrám is. Ha jól emlékszem, új méltóságom első hajna­lán korábban mentem iskolába, mint máskor. És emeltebb fővel mentem, bár abban, hogy a szám­tanfeladatot jól csináltam-e meg, épp oly kevéssé voltam biztos, mint máskor. Úgy éreztem, hogy glória övezi fejemet és talán csak az a baj, hogy ez a glória nagyon halvány, ezért nem veszik észre a felnőttek, akik éppen olyan közömbösen néznek rám az utcán, mint akármelyik más, is­kolába gyalogló kisfiúra. Háromnegyed nyolckor értem be az osztályba, de mindjárt előkészítettem hivatali működésem segédeszközeit. A táblát hibátlanul feketére töröl­tem a ronggyal. Letöröltem róla a számtanpéldák emlékét, valamint elődöm elmosódott feljegyzéseit a jókról és a rosszakról. Érezni lehetett, hogy új SZÉKELY TIBOR ELBESZÉLÉSE korszak kezdetén vagyunk, új rend vonult be az osztályba, feledésbe merültek a régi bűnök, de a régi érdemek is! Miután a táblát előkészítettem, megfaragtam a krétát, hogy jó hegyes legyen, szabatosan és igazságosan írjon. Két rovatcímet írtam a táblára: Jók — Rosszak. Azután jobb­­markomba szorítottam a krétát és így felfegyver­kezve, összezárt sarkakkal, vigyázz-állásban szembefordultam az osztállyal. Első észrevételem az volt, hogy a katedráról egészen másnak látszik a világ, mint a padból. Innen minden érthető és világos köröskörül. A katedrán megértettem, hogyan tudta felfedezni a tanító néni múltkor, hogy számtanóra közben lovaskatonát rajzoltam. Innen minden kitűnően látszik, a jóság és a rosszaság is. A volt vigyázok, a nyugalmazott és lemon­dásra kényszerített vigyázok nem becsülték túl­ságosan sokra ezt a méltóságot. S minthogy ők voltak többségben, hiszen énrám csak a tanév vé­gén került a sor, elmondhatom, hogy az osztály nem volt nagyon meghatva tőlem. Úgy viselke­dett, mint máskor, sőt, némi gúnnyal fű­szerezte viselkedését. Mindjárt észrevettem pél­dául, hogy a Balogh-csoport a nyelvét ölti rám. Tudni kell, hogy nekem is volt egy öttagú csopor­tom, amely az iskola falain kívül nyílt harcban állt a Balogh-csoporttal. Legutóbb ők vertek meg bennünket. Mégsem támadt fel bennem a bosszú­állás szelleme, mert megértettem, hogy a sérelem csak az én személyem ellen irányul, nem pedig a közrend és közcsend ellen. Tűrtem tehát, hogy a Balogh-csoport a nyelvét öltögesse és szamárfület mutasson. Nem írtam fel őket a rosszak közé. Ez személyes ügy volt, amelyet a tanítás után kellett elintéznünk egymással. Az állandó, egyhangú morajt, amelyet har­mincöt fiú jelenléte okozott, egyszerre éles kiál­tás törte keresztül. Az utolsó padban Zsoldos léc­vonalzóval fejbeütötte Andrásikot. Jól láttam az izgatott vitát, amely a tettlegességet megelőzte, ítélkeznem kellett. Egy pillanatig megfontolás tárgyává tettem az esetet. Zsoldos derék, jószívű fiú, gyakran szétosztogatja uzsonnáját azok közt, akik nem mindig ebédelnek otthon, a vereke­désben mindig a gyöngébb fél pártjára áll, bátor és egyeneslelkű fiú. Ezzel szemben Andrásik sunyi árulkodó, aki minden tréfáért feljelenti a többieket, irigy, senki sem kaphat tőle kölcsön egy színes ceruzát sem. Miután ezeket átgondoltam, mindjárt fel is írtam a jók közé Zsoldost, aki az ü­tleget adta, a rosszak közé Andrásikot, aki az ü­tleget kapta. Andrásik hangosan méltatlan­kodott.­­

Next