Magyar Lettre Internationale 1999. ősz (34. szám)
FRANKFURT ÉS KÖRNYÉKE - Esterházy Péter: Ach, Enzensberger!
A karfiol könnyen emészthető. De nem erről van szó. Hanem miről? Egyszer azt írtam, hogy jót tesz egy városnak, ha az olyan, hogy benne időnként az ember Kurtág Györgybe botolhat. De az is jót tesz egy városnak, ha ilyen embereket fogadhat, mint... és rámutattam a mellettem ülőre, mintha nem is volna szegénynek neve. A könyvfesztivál programjából látom, hogy kímélet nélkül ki is használjuk ezt az alkalmat, s vendégünket egyik föllépésről lökdössük a másikra - de hát az élet kemény. A meghívón azt olvasom, hogy én vagyok itt ma este a moderátor, mondottam aznap este, mert én voltam a moderátor aznap este. (Derültség a karzaton.) 1989 előtt a kerekasztalok kedvelt kérdése volt a keletről jöttekhez - kérdés, melyet vendégünknek nem mertek volna föltenni -, hogy „szabad ön?” És a kérdésre egy diktatúrasimpfóziát vártak tőlünk, amit többnyire rendben és szívesen szállítottunk is. A fordulat utáni egyenkérdés immár egy másik: „Mi az ön jövőképe?” És várakozva várakoztak egy demokráciát dicsőítő dalra, amelyet vagy megkaptak, vagy nem... Egyszer bánatomban visszakérdeztem: „És mi az ön jövőképe?” A kérdezett kissé zavartan, kissé indignálódva azt mondta: „De hát... de hát én a moderátor vagyok.” Mire én: „Hát akkor kisszívem, vegye olybá, hogy én is moderátor vagyok.” És íme, ma estére utolért a történetem, és vártam, hogy a publikum nevetni kezd, de számomra érthetetlen módon nem kezdett nevetni. Ekkor rátértem, mondtam is, hogy rátérek, a házi feladatra, az est tárgyáról szóló kicsi traktátusra. Mottóul A Titanic pusztulása egy versét vettem, kis módosítással. Azonosítási eljárás Ez nem Enzensberger. Miközben nemdebár ott ül mellettem. Csak hogy világos legyen a helyzetkomikum. Ez csak egy fénykép Enzensbergerről. Ez csak egy film, melyben föllép egy színész és azt játssza ő Enzensberger. Olyan film ez, amelyben Enzensberger Enzensbergert játssza. Ez az ember Enzensbergerről álmodik. Ezt az embert Enzensbergernek hívják, de ő nem Enzensberger. Ez az ember, aki Dantét majmolja. Puff neki, belebakiztam. Éreztem, hogy ez lesz, lusta voltam átírva lemásolni a verset, és közvetlenül a kötetből olvastam föl, ám őszintén szembenéztem a hibáimmal, tudják, mondtam, éreztem, hogy ez lesz, de lusta voltam átírva lemásolni a verset, aztán ez most ide vezetett. Mégegyszer! Ez az ember, aki Enzensbergert majmolja. Ez az ember Enzensbergernek adja ki magát. Ez az ember azt álmodja magáról, ő Enzensberger. Ez az ember a megszólalásig hasonlít Enzensbergerre. Ez Enzensberger viaszbábu mása. Ez egy elcserélt fattyú, egy ikerpárból egy, afféle hasonmás. Ez az ember Enzensbergernek tartja magát. Ezt az embert Enzensberger kivételével mindenki Enzensbergernek tartja. Ez az az ember, akit mindenki Enzensbergernek tart, csak ő nem hisz benne. Ezt az embert senki sem tartja Enzensbergernek, kivéve őt magát. Ez Enzensberger. A mottó nem csupán egy bemutatás lehetetlenségét jelzi, hanem valamelyest találó is. Eltalálja azt, akit nem tudunk eltalálni, mert nem találjuk, akiről nem tudjuk, ki. Wer ist Enzensberger?, német az eredetiben, ez kedvelt kérdése volt a hetvenes évek német kritikájának. A szerző a Titanicban megválaszolja a kérdést, melyet azonnal legitimál is: Mert hát egy másik az mindig egy másik, aki beszél itt, és mert az, akiről szó van, hallgat. Én beszélek, nem rólam van szó. Hogy elhelyezzem a magyar kordináták között: haja színe, állaga talán a Kosztolányiét idézi, kora Kertész Imréét, hetven éves mostanában mindenki, szikársága, esze - Lázár Ervin szavával: rettenthetetlen agyveleje és rezignált, cinizmusra hajló iróniája a Petri Györgyére - hogy végezzünk a szóval, mivel kezdtük, s ezzel azonnal lopjuk is be magunkat a szinkrontolmács szívébe - hajaz. Nálunk eddig hat kötete jelent meg, az első már nagyon korán 68-ban, a Vallatás éjfélkor (a korai Enzensberger balos híre volt itt a hivatalos pecsét, a konkrét Enzensbergert pedig utószók egyrészt-másrésztjeivel próbálták szelídíteni - „bizonyára vitatható a túl személyes poétika, de az bizonyos, szerzőnk a fedélköz, a szegények pártján áll”, ezt olvasván ki tudna elfojtani egy futó mosolyt?). Érthető okokból kiemeltem az Irene Dischevel közösen írt nyúlas könyvet, melynek címe érdektelen, magyar fordítása pedig, önéletrajzi megjegyzés, kongeniális. Ezt mondtam. Idén pedig A számördög jelent meg, Barna Imre magyar mondataival. Itt nem tudtam elnyomni a könnyű irigység hangjait, van egy halom gyerekem, mégse tudok gyerekkönyvet írni, és matematikusi diplomám is hiába van, nem rajtam segít a számördög. Hét könyv, ha nem is folyamatos jelenlét, de nem kevés. Mégis ez az ember jobban ismer minket, mint mi őt. Kis túlzással, olykor jobban ismer minket, mint mi magunkat. Híres könyve, az Adt Europa tükrébe most megint érdekes és hasznos volna belepillantanunk. Nem ESTERHÁZY Péter „Danilo Kis halhatatlansága” Magyar Lettre Internationale, 1. „Az elrabolhatatlan Európa” Magyar Lettre Internationale, 2. „Örökségünk, a félelem” Magyar Lettre Internationale, 4. „Posztmodern barbarizmus” Magyar Lettre Internationale, 6. „Problemsz of de rájter tudós” Magyar Lettre Internationale, 11. „Ha minden jól megy” Magyar Lettre Internationale, 14. „A ritmus” Magyar Lettre Internationale, 17. „Holnap folytatjuk” Magyar Lettre Internationale, 20. „J’accuse" Magyar Lettre Internationale, 30. „Ki nem történet-elvű itt?" Magyar Lettre Internationale, 31. KONCZ ZSUZSA FELVÉTELEI ESTERHÁZY PÉTERRŐL