Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)
UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Rorty, Richard: Az igazság genealógiájáról
szemben, hogy megfogalmazzon „egy olyan egyszerű szabályt, amely alól nincs kivétel, amely egy valamennyiünket irányító Erkölcsi Törvény része a hatalommal való minden összefüggés nélkül. Márpedig „ilyen törvény nincs” - hangsúlyozza Williams. „Valójában nincs Erkölcsi Törvény.” Az ilyen megjegyzések sok embert arról fognak meggyőzni, hogy Williams már régen átállt a rosszak oldalára, és aligha lehet a megfelelő személy arra, hogy megvédelmezze az igazságot a rosszfiúktól. Miután ilyen sok engedményt tett az ellenzéknek, keményen kell dolgoznia, hogy egy középutas pozíciót biztosítson magának - elkerülve az elhajlást mind a platonista jobboldal, mind a pragmatista baloldal irányába. Nietzsche nem akarta volna, hogy a hívei akár higgadtak, akár önelégültek legyenek, de annak se örült volna, ha politikai liberálisok. A Truth and Thruthfulness legfeltűnőbb vonása azonban Williams szenvedélyes elkötelezettsége a felvilágosodás politikai öröksége mellett. Elismeri, hogy a célpontját képező igazságtagadók közül sokan osztoznak ebben az elkötelezettségben. De következetlennek tartja őket: szerinte nem lehetnek egyszerre hatékony védelmezői a liberalizmusnak és tagadói az igazságnak. Azt állítja, hogy az én arra irányuló kísérletem, hogy, amint ő mondja, „a liberális kritika szellemét leválasszam az igazság fogalmáról”, „alapvető hiba”. „A mérsékelt tagadók” közé sorol - ezen azt hiszem, azt érti, hogy sokkal több dologban értek egyet vele, mint Foucault-val. De kitart amellett, hogy nekünk, mérsékelteknek, „akárcsak a radikálisabb tagadóknak, komolyan kell vennünk azt a gondolatot, hogy amilyen mértékben elveszítjük azt az érzékünket, hogy értékelni tudjuk az igazságot, elveszítünk mást is, esetleg éppenséggel mindent.” Williams azt állítja, hogy a liberalizmus védelméhez az is lényeges, hogy abban higgyünk: az az erény, amelyet ő a nagybetűs „igazmondásnak” (truthfulness) hív, nem pusztán instrumentális, hanem valódi értékkel bír. Ezt az állítást egy „genealogikus történet”, vagyis egy olyan történet elmondásával támasztja alá, mely megpróbál „jó családi hátteret” adni az igazságnak és az igazmondásnak. Szükségünk van egy ilyen történetre, véli, mivel az igazság fogalma rossz hírbe keveredett a platonizmushoz való kapcsolódása miatt. Ezért aztán arra vállalkozik, hogy megmutassa: az igazság értékét fel lehet fogni a platóni és a keresztény metafizikától meglehetősen eltérő perspektívában is, és hogy a „tagadók” a platonista fürdővízzel együtt kiöntötték az önmagában értékes igazság gyerekét is. Úgy véli, Nietzsche nem követte el ezt a hibát, és idézi azt a híres passzust a Vidám tudományból, ahol Nietzsche kifejezetten ellentmondani látszik annak, amit (ugyanabból a könyvből) feljebb idéztem: „A tudományba vetett hitünk még mindig azon a metafizikai hiten alapul, hogy mi a mai tudásunkkal, mi istentelen anti-metafizikusok, még mindig annál a tűznél melegszünk, amely egy ezer éves vallás lángjából táplálkozik, abból a keresztény hitből, amelyben Platón is hitt, hogy isten az igazság, hogy az igazság az isten.” Genealógiáját erősítendő Williams jól ismert és nem vitatott módon próbál számot adni arról, hogy a társadalmi együttműködés miért követeli meg a közösség tagjaitól, hogy bízzanak egymásban, miért nem lehetséges az ilyen együttműködés azon erények széleskörű tiszteletben tartása nélkül, amelyeket ő igazmondásnak és pontosságnak nevez. A nyelvtanuláshoz bízni kell abban, hogy az emberek nagyjából ugyanarról fognak beszámolni azonos tárgyak jelenlétében. Nemcsak az kell, hogy az emberek ne hazudjanak, hanem az is, hogy nyíltak és becsületesek legyenek az irányú közös törekvésükben, hogy pontos információkat szerezzenek és adjanak tovább. Általános igazmondás és kölcsönös segítőkészség nélkül a társadalmi intézmények sem lehetségesek. Analitikus és pragmatista érvelés De nem világos, hogy ez a genealogikus magyarázat arról a tényről, hogy minden emberi társadalom méltányolja az igazmondást és a megbízhatóságot, mennyiben támasztja alá Williamsnek a magában való értékre vonatkozó állítását. Számára elégséges feltétel ahhoz, hogy valami (például az igazmondás) magában is értékes legyen, ha először is alapvető emberi igények és célok érdekében van szükség arra, hogy az emberi lények az önmagukban jó dolgok közé sorolják, és másodszor, hogy koherens módon sorolhassák az önmagukban jó dolgok közé. Ennek a meghatározásnak a használhatósága nyilvánvalóan attól függ, hogy el lehet-e dönteni, mikor sorolnak az emberek valamit az önmagukban jó dolgok közé, és nem világos, hogy Williams milyen viselkedésteszttel tartja ezt ellenőrizhetőnek. Ő azt mondja: azzal, hogy az emberek zavarba jönnek attól a kérdéstől: „Miért gondolod, hogy ez jó?”, és csak azt tudják rá felelni: „Mert az, és kész”. De ha valami olyasmiről teszik fel ezt a kérdést, amit csupán nagyon jó dolognak tart (igazmondás, házastársi hűség, a Vezérnek való engedelmeskedés, életben maradás), képes és hajlamos lesz más jó dolgokra hivatkozni, amelyeket a szóban forgó jó dolog segítségével elérhet. Az igazmondás esetében arra lehet számítani, hogy ilyesmit mondanak: „Képzeld csak el, mi lenne, ha mindenki hazudna! Tönkremenne a társadalom!” Csakhogy lehet, hogy nem árulják el az igazi okot, amiért az igazmondást jónak tartják. Lehet, hogy csak utilitarista vagy pragmatista színben próbálnak feltűnni. Valójában lehet, hogy tényleg azt hiszik: az önmagában is jó. Lehet. De milyen viselkedésteszttel lehet feltárni az emberek valódi indokait? Nem valószínű, hogy Williams képes volna a „magában való érték” vagy az „igazi okok” fogalmát elfogadhatóvá tenni egy sor platonizmus-gyanús dolog visszacsempészésével. Amikor a magában való és az instrumentális közti megkülönböztetést próbálja bevetni, már nem reménykedhet Nietzsche jóváhagyásában. Mert Nietzsche ezt a megkülönböztetést egy további példának tekintette arra a rossz platonista-arisztoteliánus gyakorlatra, amely különbséget tesz az igazán valóságos és a csupán emberi, a magában való és a nekünk való között. Ezek a dualizmusok mindmáig mélyen beivódtak a köznapi tudatba, s ezért van az, hogy a pragmatizmus annyira ellentétes az intuitív szemlélettel. Williams igyekszik ezekből annyit megőrizni, hogy fölébe kerekedjen „az igazságtagadóknak”, de még megmaradhasson Nietzsche mellett Platón ellenében. Azt a meggyőződést is szeretné megőrizni, ami általános a pragmatizmus iránt bizalmatlan analitikus filozófusok körében, hogy az igazság akarása nem azonos az igazolás igényével. Ez hozzájárul ahhoz az állításhoz, hogy a vizsgálódásnak két különböző célja van: az egyik, hogy olyan vélt ismeretekre tegyen szert, amelyekről meg tudja győzni a számba jövő közönséget (polgártársait és a szakmabelieket), a másik, hogy igaz ismereteket szerezzen. Pragmatista nézőpontból ez ahhoz a platonista eszméhez való visszatérésnek tűnik, hogy nemcsak embertársainknak tartozunk felelősséggel, hanem valami nem-emberinek is. De Williams számára ez arra való, hogy alátámassza azt az álláspontot, mely szerint az igazság magában való érték, valami olyasmi, amit önmagáért is követni kell. A pragmatisták az igazság akarását és az igazolás igényét úgy próbálják meg azonosítani, hogy bevezetik azt, amit Williams „megkülönböztethetetlenségi argumentumnak” nevez. Azt állítják, hogy a másokkal való egyetértés elérésére való törekvés abban, amit hiszünk, pontosan úgy fest, mint az igaz vélekedések megszerzésére irányuló tevékenység, és nincs értelme két külön célt feltételezni egyetlen vállalkozásnak. Williams szerint az alapvető cáfolat ezzel az érvvel szemben így hangzik: „igazolt vélekedés az, amelyhez egy módszer alkalmazásával jutottak vagy olyan megfontolásokkal, amelyek alátámasztják a választását, nem egyszerűen azzal, hogy mondjuk vonzóbbá teszik, hanem abban a sajátos értelemben, hogy okot ad arra, hogy azt gondoljuk, igaz.” Az agymosás gyakran vezet egyetértésre, akárcsak a tudósok közti véleménycsere a Királyi Akadémia ülésein, de csak az utóbbi számít az igazság kutatásának. Úgyhogy Williams szerint „a pragmatista adósunk a válasszal arra a kérdésre, hogyan különítjük el az igazság keresésének módszereit az egyetértést előidéző más módszerektől.” Mint helyesen megállapítja, az egyetlen válasz, amit egy pragmatista erre a kérdésre adhat: azok az eljárások, amelyeket vélekedések egymás előtti igazolására használnak, azok közé a dolgok közé UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK