Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)

UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Ajvaz, Michal: Az öreg varánusz visszatérése

AJVAZ, Michal „Telefonra várva" Magyar Lettre Internationale, 46 „A könyv titka" Magyar Lettre Internationale, 50 Magyar Lettre Internationale I szám 1003/1004 tél H­ICH­AL AJ­VÁZ 18 Az öreg varánusz visszatérése A múlt Ülök a Sláviában és mustrálom a vendégeket. Amott felismerem annak a férfi­nak az éles madár-profilját, aki egy viharos éjjelen egy maláj tőrrel a kezében üldözött végig engem az Orient expressz üres folyosóin, zárt kupéajtók előtt, emlékszem, miként villant elő időnként hosszú hálóinge a villámlás fényében, a nyitott ablakok függönyei a folyosó falát verték, és metszőn az arcomba vág­tak. Mennyi ideje is már ennek? Öt vagy talán tíz éve? És mivel kapcsolatban is támadt akkor nézeteltérés közöttünk? Úgy sejtem, hogy erdő mélyén elrejtett rubintokról volt szó, vagy talán arról a kérdésről, hogy a nyelvi jelek motiváltak­­, vagy sem. Azzal a nővel ott, aki éppen oly beképzelten fésüli szét göndör, vöröses haját, melynek szétrázott tincsei az október délutáni nap alkonyuló fényében felragyognak, hét évig éltem együtt egy lepusztult házban, mely betonpilléreken nyugodott egy rothadás bűzét árasztó tó közepén, minden oldalról körbevéve dzsungellel, egy üres helyiségekkel teli házban, melynek fehér falaira rejtélyes térképeket rajzolt a penész, és ahol állandóan csöpögött a víz, minden este a teraszon ültünk, bámultuk a hideg felszínt és a sötétedő dzsungelt, ahonnan állatok rikoltása hallatszott, és közös életünkről beszélget­tünk, ami akkor veszi majd kezdetét, ha visszatérünk Európába. A bárpultnál valamikori barátom vitázik a pincérrel, akivel Freiburg in Breisgauban egy ezer oldalas könyvet írtunk, Grundstrukturen der Wirklichkeit címmel, amitől azt reméltük, hogy fordulatot hoz majd a filozófiába, hogy a legnagyobb filozófiai munka lesz Arisztotelész után (végül a kézirat egyedüli példányát, valamilyen kaland közben, amit már elfelejtettem, elnyelte egy krokodil). Látok itt még néhány arcot, akikkel föld alatti folyosókon, buddhista kolostorok celláiban vagy este, az alvó város felett, egy felhőkarcoló tizennyolcadik emeletének keskeny párkányán talákoztam, olyan arcokat, amelyeket extatikus rángások közepette pillantottam meg vudu szertartásokon, olyan tekinteteket, melyek a búvársisak kör alakú nyílásán keresztül rosszalló pillantásokat lövelltek felém a tenger fenekén. Most mindannyian úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Nem köszönünk egymásnak, és vigyázunk arra, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet, jóllehet a szemünk sarkából azért lessük egymást, ami­kor azt gondoljuk, a másik nem figyel ránk. Néha, tulajdonképpen elég gyakran, kínos helyzetekbe sodródunk. Egy alkalommal barátnőmet vártam a Sláviában, aki valamilyen megbeszélésen volt a televízióban. Egy férfivel együtt bukkant fel az üvegajtóban, körülbelül negyvenöt éves lehetett az illető, rövidre vágott, homlokába fésült hajjal, ahogy ez a prágai entellektuelekre jellemző. Ismerősnek tűnik, de nem jut az eszembe, honnan. Amint megtalálják az asztalomat, a barátnőm bemutatja a kísérőjét: „Ő M. dramaturg a Rövid filmből!" Egyszerre csak eszembe jut: ez az a férfi, akivel egyszer egész álló nap bőszültén harcoltam valamelyik város elhagyatott, márvánnyal kirakott szökőkutas terén, szörnyű, hódító kánikulában, fejünk felett a nap kíméletlenül ontotta a meleget, az üres tér csendjében csak a szökőkútba visszahulló víz csobogását és egymásnak csapódó súlyos kardjaink zaját lehetett hallani, melyet a korinthoszi oszlopok egyhangú során nyugvó paloták homlokzata vert vissza. Látszott rajta, hogy ő is felismert, savanyú képpel egymásra mosolyogtunk, egymáshoz értettük nyirkos tenyereinket, és valamit morogtunk az orrunk alatt. Mily szörnyűek is a múlt zabolátlan szörnyetegeivel való találkozások. Mindkettőnk ügyelt arra, nehogy elárulja magát, de a társalgás nagyobb kínszenvedést jelentett a számunkra, mint a valamikori párbaj a naptól áttüzesedett márványon. Beszélgetés közben sohasem fordultunk oda nyíltan egymáshoz, tekintetünk mindig csak a közös barátnőt kereste, és bonyolult módon igyekeztünk elkerülni a közvetlen megszólítást. Lesüthettük volna a szemünket, hogy ne találkozzék a tekintetünk - de időnként azért feléje sandítottam, és zavar­tan elpiruló arckifejezése mögül előtűntek a szamuráj kemény arcvonásai, a palota oszloprendjével a háttérben. Akkor egy aranyból készült csúcsíves sisak volt a fején, melynek formája némiképp egy nagy retekre emlékeztetett. Ragyogott a napfényben, és bántó fénye égette fáradt szememet. A kínos beszélgetés valamilyen borzokról készülő bábfilm körül forgott; a dramaturg-szamuráj elkezdte keresni az aktatáskájában a forgatókönyvet, de a jelenlétem annyira feszélyezte, hogy hiába kutatott utána, nem találta, reszkető kézzel húzogatott elő mindenféle gyűrött papírlapot, és az asztalra rakta őket, ahonnan a földre csúsztak, s mindennek betetőzéseként az asztal zöld márványlapjára hullott a retek alakú arany sisak, olyan tiszta és kihívó han­got adva, hogy az egész kávéház elhallgatott és a sisakra pillantott, mely fino­man ringott a megmerevedett dramaturg előtt a zöld márványlapon, a csendet csak a L’important, c’est la rose című dal foszlányai törték meg, melyet egy püffedt feladon játszott a zongorán, álmodozón és mosolyogva. (Miért cipeljük állandóan táskáinkban és bőröndjeinkben a titkos éjszakai háborúk fegyvereit, megjegecesedett mérgek kristályait vörös bársonnyal bélelt dobozokban, a gorgó Medúza fejét, sárkánypofákból kimetszett nyelveket, egy manó múmiá­ját, sumer nyelvű kompromittáló leveleket, miért hordozzuk magunkkal a múlt szörnyű belsőségeit, noha félünk és undorodunk tőlük, és noha tudjuk, hogy a kíméletlen moh­ák akarata, hogy azok nekünk mindig valamely kocsmában, kávéházban vagy egy látogatás alkalmával az asztalra hulljanak?) A lift Az a kis helyiség, amelyikben az elszegényedett Lozenskÿ gróf lakott, egésznek tetszett nekem, csak az volt kellemetlen, hogy egy mély liftakna alján volt található. A lift szinte állandóan mozgásban volt, de főként a felső emeletek sötétjében ingázott, a komor magasságokból állandóan lehallatszott hozzánk a liftajtók csapódásának zaja és a tetőn található gépház motorjának ki- és bekapcsolását kísérő hangok. A kabin csak ritkán ereszkedett lejjebb, az alja aztán, melyet kábelek és drótok szőttek át, a sötétből egy megbámult ellenzőjű kis asztali lámpa fényével megvilágított térbe ereszkedett alá, monoton zúgás­sal és baljóslatúan, majd körülbelül egy méterrel a fejünk felett állt meg, egy sza­badon lógó és finoman rezgő kábel ecsetszerű rézszálai megkaparták a homlo­komat. A gróf művelt és kellemes beszélgetőtárs volt, mégsem tudtam minden figyelmemet a beszélgetésnek szentelni, mivel képtelen voltam ellenállni annak, hogy amint a lift alja előbukkant a sötétből, fel ne ugorjak a székből, s ne fussak rémülten az ajtóhoz. A gróf békésen heverészett az elnyűtt pamlagon és a borát iszogatta. Nevetve nyugtatott: „Nem kell félni: ez a kutatóintézet alagsora, csak az archívum található itt, és oda szinte senki sem jár. A tavalyi évben csupán kétszer jött le ide a lift, és mindkét alkalommal éppen házon kívül voltam.” Megkérdeztem a grófot, hogyan esik neki itt az alvás, tudtam ugyanis, hogy az intézetben éjszaka is járnak a liftek. Állítólag kitűnően alszik, a lift motorjának szabályos kattogása megnyugtatja és elaltatja: „De hát mondom önnek, hogy annak a valószínűsége, hogy valaki lemegy az archívumba, meg­lehetősen csekély. Tényleg nincs értelme emiatt aggódni.” „És mi van a bútorral?” kérdeztem. „Miután valaki lement az archívumba, nem sok minden maradhatott belőle.” „Ebben igaza van”, mondta a gróf, aki gyermek-és ifjúkorát egymásba nyíló szobák hosszú sorából álló családi kastélyban töltötte, amelyeken könnyed és elegáns léptekkel suhantak át a lakások, magasra tartott ezüst tálcákkal a kezükben és az állandó huzatban uszályként lebegő frakkszárnyakkal, „minden alkalommal új bútort kellett vásárolnom. De amint látja, megelég­szem néhány öregebb darabbal a bazárból, ami nem kerül sokba. Ezenkívül a pszichológusok azt ajánlják, hogy a lakásunkban alkalmanként eszközöljünk kisebb változtatásokat a berendezési tárgyakat illetően, ez kellemesen hat a pszichére. Jó itt nekem, tényleg nagyon elégedett vagyok ezzel a lakással.”

Next