Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)
UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Rorty, Richard: Az igazság genealógiájáról
Magyar Lettre Internationale, 1 . szám 1003/1004 tél RICHARD RORTY RORTY, Richard Esetlegesség, irónia és szolidaritás jelenkor, 1994 Heideggerről és másokról Jelenkor, 1997 Megismerés helyett remény jelenkor, 1998 „Feminizmus, ideológia és dekonstrukció - a pragmatikus nézőpont" Magyar tettre Internationale, 36 „A nyelv a megérthető lét" Magyar Lettre Internationale, 38 RORTY, Richard-Jürgen HABERMAS -Jean-Francois LYOTARD A posztmodern állapot Századvég - Gond, 1993 GRAY, Richard „Richard Rorty és a posztmodern irónia" Magyar tettre Internationale, 22 BOROS János Pragmatikus filozófia jelenkor, 1998 14 Az igazság genealógiájáról Spinozistának lenni valamikor olyan volt, mint ma „posztmodern”-nek lenni, a legrosszabb, amit egyik intellektuel mondhatott a másikra. Jonathan Israel The Radical Enlightment című kiváló könyvében kifejti, hogy mi okból. 1680-ban volt egy egyszerű lakmusz-próba az intellektuális és erkölcsi felelősségérzet megállapítására. Az ember elbukott a vizsgán, ha azt hitte, mint Spinoza, hogy a mozgás benne van az anyagban, mert ez azt vonja magával, hogy Istennek nem kellett megadnia neki az első lökést. Innen már csak egy kis lépés vezet Spinoza azon állításáig, hogy Isten rendelései és parancsolatai, következésképpen az isteni gondviselés sem más valójában, mint a Természet rendje. Abban az időben, ha az ember azt az abszurd módon minden intuícióval ellenkező állítást védelmezte, hogy az anyag magától is képes mozogni, nyilvánvaló volt, hogy nem lehetett elvárni tőle, hogy morális fenntartásai legyenek vagy intellektuális lelkiismerete. Azt jelentette, hogy frivol módon felbomlasztja a kereszténységet összetartó társadalmi köteléket. Ugyanazt a fajta veszélyt képviselte az ilyen ember az erkölcsi és intellektuális erényre nézve, amilyet az ariánusok Szent Ágoston idejében, akik azt állították, hogy bár Krisztus minden bizonnyal hasonló lényegű, mint az Atya, mégsem lehet vele egylényegű. Nietzsche azt mondta, hogy „egyszerűen nem rendelkezünk ’az igazság’ megfelelő orgánumával, csak annyit ’tudunk’ (vagy hiszünk vagy képzelünk), amennyire az emberi nyáj érdekében szükség van.” Ha egy ilyesféle passzust idézünk Nietzschétől (vagy ehhez hasonlót William Jamestől vagy John Dewey-tól), ha úgy akarunk érvelni: amikor „az objektív igazság kutatásáról” beszélünk, nem azt mondjuk: arra törekszünk, hogy amit hiszünk, egyre jobban megfeleljen a dolgok valós állásának, hanem hogy igyekszünk kialakítani az emberek közötti megegyezést, vagy elérni azt, hogy jobban tudjunk bánni a bennünket környező világgal - abban az esetben könnyen találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy a társadalom egészségét veszélyeztetőnek nyilvánítanak bennünket, ezzel a gondolkodási iránnyal rokonszenvező filozófusokat manapság a posztmodern elnevezéssel bélyegzik meg, és ugyanolyan ellenségesen szemlélik őket, mint a spinozistákat 300 évvel ezelőtt. Ha az ember egyet talál érteni Dewey-val abban, hogy az igazságra törekvés csak a boldogságra törekvés sajátos esete, azzal vádolják, hogy valami annyira minden intuícióval ellenkezőt állít, hogy csak az intellektuális felelősségérzet hiánya magyarázhatja a viselkedését. A nem-filozófusok nagy része a valóságnak való megfelelés és az igazságkeresés pragmatista leírása közti választást olyasfajta skolasztikus szőrszálhasogatásnak tartaná, hogy csak egy filozófiaprofesszor lehet olyan bolond, hogy ettől felizgassa magát. Néhány évszázaddal ezelőtt a hasonló átlagemberek ugyanígy lekezelték az anyag és a mozgás viszonya körüli vitákat. De olyan könyveket olvasva, mint Israel Radikális felvilágosodás című műve, könnyebb eszünkbe idézni, hogy akik szenvedélyesen felizgatják magukat az ilyen elvont és látszólag értelmetlen viták egyik vagy másik térfelén, azzal a kérdéssel viaskodnak, hogy milyen képet kellene az embereknek alkotniuk magukról. Ez a helyzet az igazságról szóló vitával is, amely Nietzsche és James korától kezdve folyik a filozófia professzorai között. Ez a vita arra a kérdésre fut ki, hogy vajon az igazságot keresve csak embertársainknak kell-e megfelelnünk, vagy valami nem-emberi dolognak is, úgymint Ahogy a Dolgok Önmagukban Valóban Vannak’. Nietzsche úgy gondolta, hogy ez az utóbbi fogalom Isten-pótlék, és erősebb, szabadabb, jobb emberi lények volnánk, ha meg tudnánk tenni minden ilyen pótlék nélkül, ha nem akarnánk azt is, hogy „a valóság” vagy „az igazság” a mi oldalunkon álljon. Csak ekkor tudna az emberiség szerinte „megszabadulni a ressentiment-tól”. Azt remélte, hogy a könyvei segíthetnek „a szabad szellem új képét és eszméjét felállítani”. Spinoza ugyanezeket a kifejezéseket használhatta volna Teológiai-politikai tanulmánya és Etikája céljának leírására. Radikális és mérsékelt igazságtagadók A mai filozófusok, akik Nietzsche, James, Dewey, Donald Davidson és Jürgen Habermas tanításait idézik, hogy megerősítést találjanak az igazság megfelelés-elmélete feletti kritikájukhoz, rendszerint osztoznak Nietzsche reményeiben. Úgy gondolják, hogy az intézmények és praxisok, amelyeket bírálóik általuk fenyegetve látnak, valójában csak megerősödnének a pragmatista filozófiai nézetek elsajátításával. Ehhez hasonlóan gondolkodtak a Spinoza írásait ágyuk alatt rejtegető keresztények, akikben ezek az írások felkeltették a vágyat a szekularizált kultúra és a politikai értelemben liberális társadalom iránt. Hittek abban, hogy Krisztus igazi üzenetét jobban meg lehetne érteni, ha egyszer ledőlnének az Isten és a Természet közötti válaszfalak. Az üldözött ariánusok azt gondolták magukról, hogy ők az utolsó bátor ellenállók a Szent Ágoston-féle irracionalista misztériumfalókkal és az ő merev ortodoxiájukkal szemben. Bemard Williams Truth and Truthfulness: an Essay of Genealogy című legújabb könyvében (Princeton, 2002) azokra, akiket általában a „posztmodernek” címszó alatt szokás egy kalap alá venni - és akik a Truth and Truthfulness című könyvében polémiájának célpontjai - azt a terminust használja, hogy az „igazságtagadók”. Sajnálatos módon nem határozza meg, milyen követelménynek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki bekerülhessen ebbe a csoportba. Egyszerűen tagadni az igazság megfelelés-elméletét, ahogy Davidson és Habermas teszi, nyilvánvalóan nem elég a bejutáshoz, hiszen Williams maga is elfogadja Nietzschének azt a felfogását, mely szerint, ahogy ő mondja, „nincs olyan nézőpont, ahonnan képzeteink egészét össze lehetne mérni azzal, amilyen a világ „önmagában”. Ugyanakkor azonban megadja, hogy a tagadók közé tartozik Bruno Latour, Sandra Harding és jelen sorok írója, és erősen azt sugallja, hogy Foucault szintén ezek egyike. Ingadozik, hogy bevegye-e Hayden White kollégámat, aki rajta van a posztmodern rosszfiúk legtöbb listáján. Williams White Metahistoryját tiszteletteljes gyanakvással kezeli. Nem említi név szerint Derridát, de feltehetőleg őt is a tagadók közé számítaná, mivel zárójelbe teszi azokat, akik „a valamirevaló destruktív munkát jelző önelégült összekacsintással tudják le az elemzést”, azokkal együtt, akik „megelégszenek azzal, hogy higgadt, polgári társalgást folytassanak Richard Rorty ironikus stílusában”. Az olyanok, akik arra figyelmeztetnek, hogy a posztmodern relativizmus veszélybe sodor mindent, ami fontos nekünk, többnyire elutasítják Nietzsche Platón- és Kant-kritikáját: Williams túltesz legtöbbjükön. Nem sok jó szót találni Platónnál Williamsnek az erkölcsi erényre vonatkozó antik görög felfogásról írott csodálatra méltó, bálványromboló munkájában, a Shame and Necessttyben, amelyben számos helyen visszhangozza a Nietzsche-féle Tragédia születését. Kialakított egy elméletet, amelyet úgy nevez, hogy „a racionalitás racionális elmélete”, amelyben azt állítja, hogy a racionalitás örök, a historikus normák követéséből áll. Legszélesebb körben olvasott műve, az Ethics and the Limits of Philosophy gúnyt űz a morálfilozófia kantiánus megközelítéséből. Az évek során Williams egyre nagyobb rokonszenvvel és elismeréssel idézgeti Nietzschét. Új könyvében úgy lép fel, mint aki meg akarja védeni Nietzschét azoktól, akik félreértelmezték és eltorzították a tanításait. Úgy véli, hogy Nietzschének teljesen igaza volt abban, hogy elvetette az olyan filozófiákat, mint a platóni, ahol „az igazság fogalma úgy fel van fújva, hogy valami metafizikai célt nyújtson az emberi létezésnek”. Semmivel sem elnézőbb Nietzschénél azzal a kanti kísérlettel