Magyar Lettre Internationale 2004. nyár (53. szám)

JOVÁN - Jovánovics György: Ditirambikus retrospektív (Öntárlatvezetés)

ISVÁN Jovánovics Corvina, 2004 JOVÁNOVICS György Liza Winb­ruck Jelenkor, 1999­ ­ L. W. J. GY.-VEL SAKKOZIK (MAKK GYÖRGY FELVÉTELEI) Ditirambikus retrospektív Ennek a kiállításnak van egy hosszú előtörténete. Több mint egy évvel ezelőtt kerestem meg Néray Katalint - akkor már tudtam, hogy lesz egy könyv a 65. születésnapomra, és ha már könyv van, akkor legyen kiállítás is, és ha már a kerek számokat (50, 60, 70) szerencsésen elkerültem, úgy gondoltam, ez legyen tört, és ez így sikerült is. Világos volt, hogy a könyv majd készül, aztán vagy kész lesz, vagy nem. Akkor kerestem magamnak a teret. Vilá­gos volt, hogy... Nem volt semmi sem világos. De ide vetődtem, felhívtam Néray Katalint, hogy van egy meglepetésem: szeretném megkérni, hogy a 65. születésnapomon rendezzen nekem kiállí­tást. Nekem az ország legszebb reprezentatív ter­mei nem felelnek meg furcsa módon. Még Néray is azt mondta, amikor megkerestem, hogy fönt, a nagy fehér, gyönyörű teremben, ahol most Keserű Ilona állít ki, vagy az elegáns Dunai Galériában, de nem, meg fogsz lepődni, a lenti csúnya, mindnyá­junk által utált, római fürdő, vörös, rémes lépcsős szerencsétlenség. Megkérdeztem az igazgatóasz­­szonyt, tudod-e, hogy hány bogened, boltíved van, ami a nagytérhez tartozik. Hát azt nem is tudja... mondom, én csak sejtettem, hogy annyinak kell lennie, amennyi nekem feltétlenül kell, nevezete­sen tizenegynek, mert nekem van tizenegy darab „Péri bagatell”-em. Akkor minden meg volt nyerve, Katalin rögtön tudta, hogy kis pöttyök lesznek a 11 boltívben. Mondom, pontosan, csak ennek az az ára viszont - és egy nagyon csúnya magyar szóval, körülírás nélkül - mondtam, hogy mit kell nekem ahhoz csinálnom a lépcsőddel: szétverni vagy áté­píteni. Legnagyobb megdöbbenésemre­­ azóta is gondolkozom, hogy létezik-e a földön még egy ilyen múzeum, vagy múzeumigazgató, ahol az utcáról bemegy valaki, és azt mondja, hogy kite­szek ugyan 11 tizenöt centis pöttyöt, de cserébe szétverem a földszintedet egészen az első emeletig, d­e ő mosolyogva mondta azt, hogy: tessék! Világos volt az első pillanattól, minthogy Buda­pesten elsikkadt az én „Périm”, a Fészekben egy kis zártkörű kiállításon lehetett látni, meg a Nationalgalerie, a világ egyik legszebb múzeuma kiállította, de Pesten alig látták páran, hogy ezt még egyszer meg kell mutatni, de nem csak ezt, hanem valamilyen módon mégiscsak, ha hatvanötödik, akkor valamilyen módon retros­pektív legyen. Tudtam, hogy a retrospektív nekem megintcsak nem illik. Akkor kellett keresnem egy jelzőt, ez lett a ditirambikus. Nem kronologikus, nem unalmas, nem monográfia, nem retrospektív, hanem valami drámai, valami komponált, valami csapongó, amit a ditirambikus az én esetemben jelent. Mert jelenthetné a szárnyalót is, ez azért nem szárnyaló, de mondjuk csapongó. Fölvesz egy történetet valahol, ami nem is dokumentálha­tó szobor, hanem csak egy fotó képviseli - Erdély Gyuri fotója, majd el kell jutni az üres kockáig, a Péri-bagatell monokróm, illetve puritánhoz. Ez csak akkor működik, ha van a lépcső. A lépcső nélkül nem működik, illusztrációkat hoztam, meg tudom mutatni. Az a helyzet, hogy én nem nagyon tudok retrospektívet csinálni, nem úgy van, hogy hozok 200 Nádler, vagy Bak Imre festményt és 200 szögre felteszem, aztán ott sem muszáj lenni. A festőket nagyon irigylem, hogy milyen egyszerű a kiállításaikat megcsinálni. Az utolsó mű, ami a kiállításba vadonatújan került, az a Kepler-doboz, aminek szintén meghatározott láthatatlan kor­­reszpondációja van a kiállításon belül, az mondjuk tizenhat hónapja készült, nyolc hónap intenzív munka a kiállítás megnyitásáig. Fehér László és Nádler István - megkérdeztem őket - három óra alatt festenek egy képet. Fehér Laci azt mondta, ha három óra alatt nem kész, akkor nem folytatja, mert az már nem jó. Mondom: az anyád. A nyol­cadik hónapnál még nem vagyok benne egészen biztos, hogy az az egy darab kész van. Ez egy nagyon komplikált konstrukció lett, ezért is bátorkodom tárlatvezetést tartani, mert nem biztos, hogy ez egyszerre olyan világos. Nagyon rejtett, de szerintem látható összefüg­gései vannak. Tehát a titok, amiért nekem még­iscsak kell csinálnom egy retrospektívet, egy másik hatalmas kompozicionális elem, amit bele kellett az oeuvre-ömbe illesztenem, különben lötyögött volna, hogy odajött hozzám egy fiatal művészettörténésznő, egészen megdöbbentem, és közölte velem, hogy most ők megpályáznak a múzeumból, szeretnék megvenni a Liza-bábut. Azt hittem, elájulok, azt sem tudtam miről beszél. Liza-bábu nincs. Azt mondja, hogy benne van a Magyar Művészettörténetben, a Balkon azzal indult... Igen, de hol van az, mi az, mondom. Ez volt Sasvári Edit. A fej megvolt, nem tudtam, hol vannak a lábai. A kezei nincsenek meg, annyira, hogy az utolsó pillanatban, kétségbeesetten a feleségem kezéről most leöntött kezek - másola­tok. Az igazit huszonöt éve öntöttem róla. És most, a kiállítás-megnyitó után öt nappal valaki telefo­nált Berlinből, hogy megtalált valami két kezet Berlinben, hogy az mi. Egy évig le akartam mon­dani a kiállítást, mert Zsabó, a nejem nem akarta engedni, hogy most öntsük le a kezét, mert a Liza­­képregényben van egy cím, hogy Liza nem öreg­szik. Csak a keze öregszik, a feje nem, a lába nem. Én öregszem, azért is lett kipróbálva huszonöt év után, hogy mi van az idővel, hogyha az egyik öreg­szik, a másik nem. Tehát nagyon nem jött volna jól nekünk, ha a kéz is öregedett volna velem együtt, de azt gondoltam, hogy talán nem veszik észre. Megkérdeztem Marosi Ernőt, mi az - ez egy találós kérdés -, ami nincs, de benne van a Művé­szettörténetben? Amit én óriási erőfeszítéssel, ezer interjúval a Nemzeti Galériába beteszek, a Bienná­­lén kiállítok - senkit nem érdekel; egy interjú, egy fotó nem jelenik meg róla, pedig egy óriási műnek tartom. És akkor volt egyszer egy vacak, és mi tör­ténik? Egy tanúm van rá, itt vannak fotók, aki először látta, Beke Lászlónak elmeséltem akkor, hogy valamit akarok, egy ugyanilyen kiállítást, a Francia Intézet fekete pincéjében egy nagyon komplikált konstrukció keretében - ugyanolyat, mint ez a kiállítás, csak kicsiben -, de csak két órára. Összességében 1980. január másodikán két órára. Majd másnap Esterházy Péter és én, a családom hatosával - két-két gyerekkel - eltűn­tünk Berlinbe, gyakorlatilag örökre. Egy nagyon szép szót mondott nekem Marosi Ernő, hogy ez a „dissecta membra”: szétszórt tagok. Egy nagyon szép latin kifejezés van erre, nagyon sok jelentése van. A szétszórt tagok lehet akármi, a kórboncnok is szétszórja a tagokat, szétszórt tagja lehet egy rosszul elvégzett mozdulat után egy tornásznak. Organikus egység, de nem a megfelelő mozdulat: erre is mondhatjuk, hogy szétszórt tagok. Mond­hatjuk a szétszórt tagokat a szobrászra, aki elvesz­tette, vagy eltörte a szobrait. Hát ilyen az egész talált szobor, a Laokoón, amit rosszul is állítottak egyszer össze, aztán egy restaurátor meggyőzte a Vatikánt, hogy szét kéne szedni, mert nem jól tették össze az elődei a kart, az is egy szétszórt tag. És ez a montázs és a kollázs elve, a huszadik században keletkezett műfaj: szétszórt tagokból, különböző újságokból rakunk össze mondjuk egy figurát. Ez a szobor így keletkezett, szoros össze­

Next