Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)
KÖZELMÚLTFELDOLGOZÁS - Robin, Regine: A történelem és fantomjai
más dolog a múlt feldolgozása, számításba vétele. A múltat elbeszélések, gesztusok, mesterséges konstrukciók révén hozzák létre, miként a múzeumokban. A múlt attól függően teremtődik meg, hogyan faggatjuk a nyomai alapján, miként dolgoztuk fel ezeket a nyomokat, hogyan kérdezünk újra rájuk. Tehát nem vagyok biztos abban, hogy a teljesen megkonstruálnál, a szimulálnál, a hamissal szemben létezik valami olyasmi, ami egészen igaz, de miközben ezt mondom, nem vagyok az abszolút relativizmus híve sem. Valóban létezik tudástermelés, de tartózkodni kell attól, hogy nagyon szigorúan választóvonalat húzzunk a tudás és a legenda közé. Az az emlékezet, amelyik megakadályozza, hogy túlságosan eszközzé tegyük a múltat, ezt távolságot teremtve teszi. Az emlékezet tárja fel a történelem hézagait, mindazt, amiről a történelem hallgat, amit nem tud kimondani, pedig ez utóbbinak kell megteremtenie a múltról szóló beszédünket. Az örmény rádió egyik újságírója nagyon nyugtalankodott a Szovjetunió szétesésének pillanatában, mert nem tudta, milyen jövőt hoz számára ez a széthullás. Egy másik újságíró azt válaszolta neki, hogy téved: „A jövő teljes mértékben előre látható - tette hozzá. - A múlt viszont nem látható előre. Ez a szörnyű”. Mit hoz a múlt ?: Tessék, milyen szép paradoxon! De ha a múltban számításba kell venni a jelent, akkor egyúttal oda kell figyelnünk a múlt váratlan feltűnésére is a jelenben. RR: Figyelembe kell vennünk azt, amit Walter Benjamin „meg nemtörténtnek" nevez. A történelemnek vannak olyan elemei, amelyek magyarázatra, felfedezésre várnak. Vigyáznunk kell arra, hogy elkerüljük az okozati magyarázat egyhangú terét, vagy hogy előre tudni véljük, mit találunk majd. De nagyon nehéz művelet szembenézni a múlttal. Mint ezt a német példa is mutatja, hányszor botlunk bele olyan fiatalokba, akik fotóalbumokat nézegetve a nagypapát láthatják SS-egyenruhában, horogkereszttel és Hitler fényképével a tálaló fölött. Ez a váratlanság egyfajta agressziója, amelyikbe beleütközünk. R: És miként tudunk szembenézni ezzel az előre nem látható múlttal? RR: Válasszunk egy sokatmondó képet. Amikor meghamisított múltról beszélek, egyben azt is állítom, hogy minden társadalom szekrényében vannak csontvázak. Minden azon múlik, mit teszünk, amikor kinyitjuk a szekrényeket és megtaláljuk ezeket a csontvázakat. Vagy szembenézünk velük és azt mondjuk magunknak: „Istenem! Nem is tudtam, hogy csontvázra találok, amikor kinyitom ezt a szekrényt”, de azért mégis szembesülünk vele. Vagy pedig azonnal újra becsukjuk a szekrényajtót. De résnyire nyitva is hagyhatjuk. A múlttal való szembenézés mindig komplex, olykor pedig traumatikus dolog. Ezért kell mindig valamilyen módon újra kitalálni a múltat. Nézzük újra kedvelt kutatási területem, Németország példáját, ahol természetesen nem volt egyszerű a nácizmusról beszélni. Mindkét Németországban találtak fortélyokat arra, hogy ne kelljen megszólalni róla. Keleten azt mondták, hogy ők a jó oldalon álltak, hogy ők antifasiszták voltak. A győztesek, a szovjetek oldalára állva elkerülték, hogy szembenézzenek a múlttal. Megtagadták ezt. Nyugat-Németországban egy kissé bonyolultabbak voltak a dolgok, a legyőzöttek-megvertek oldaláról nem tudtak olyan mítoszt alkotni, amelyik az antifasiszták örököseinek tüntette volna fel őket. Következésképpen a nürnbergi per után Nyugat- Németország németjei nagy csendbe burkolóztak. Másról kezdtek el beszélni. A Marshall-terv és a gazdasági csoda megkönnyítette a nagy elfojtás terének létrejöttét. A gyerekek semmit sem kérdeztek a szüleiktől a nácizmus időszakáról. A fiatalok 60-as évekbeli lázadása azonban mindent felforgatott. A fiatalok kérdezősködni kezdtek, a dolgok pedig megmozdultak. Húsz év alatt a nézetek pluralitását tükröző, rendkívül érdekes tudást halmoztak fel. De a 80-as években lezajlott az a vita, amelyet történészvitának nevezünk. A nemzeti szocializmusról nem lehetett többé azt gondolni, hogy rendkívüli időszak volt, vissza kellett helyezni történeti kontextusába, és a szovjet barbarizmusra adott válaszként kellett értékelni. Tehát nekiláttak a „valamire válaszoló” nemzetiszocializmus megalkotásának, amire az adott lehetőséget, hogy általánossá vált az antikommunizmus. Jól látható, hogy a múlt traumáinak áttekintése nagyon gyakran a tagadás valamilyen formájában vagy elfojtásban vagy olyasvalaminek a lassú újrafeldolgozásában történik, ami elrejti azt, amivel nem akarunk szembenézni. R: Persze nem minden társadalomnak kellett az ismert németországi traumához hasonló drámát átélnie. RR: Természetesen nem, de mindig van mit elfojtani, tagadni vagy rejtegetni. Vegyük Québec példáját. Én kívülálló vagyok, mégis mindig megdöbbentenek azok a ritka alkalmak, amikor felvetődik a 30-as évek társadalmának kérdése, amelyik a fasizmussal, Lionel Groulx szélsőjobb nacionalizmusával kacérkodott, Francóval, Salazarral és Mussolinivel szimpatizált, és amelyikben az antiszemitizmus magától értetődő volt, tehát engem mindig megdöbbent, hogy amint mindez felidéződik, rendszerint mindig gyorsan előhozakodnak egy olyan diskurzussal, amely egyfajta hegként hivatott betömni azt a rést, amely mögött pedig ott tátong az, ami elfogadhatatlan. Ám egy napon abbamarad ez a rejtegetés. Honnan jön majd a feltárás? Talán egy történész, egy film, egy író, egy politikus végzi majd el. Semmi sem látható előre ezzel kapcsolatban. És azután ezt mondhatjuk magunknak: „Különös, tíz éve ezt nem tudtuk kimondani, de nem is tudjuk pontosan, miért nem”. R: Sokszor hangsúlyozza írásaiban a gyászmunka fontosságát a traumatikus tapasztalatokkal történő szembenézésben. Miből áll ez? RR: A pszichoanalízis területéről, magától Freudtól származik ez a fogalom. Egy napon mindenki szembesül egy drága lény elvesztésével. Ez rendkívül fájdalmas dolog, a gyász feldolgozása időt vesz igénybe. Fontos, hogy minden heves érzelmi kötődésünk elmúljon az elvesztett személy iránt, hogy számolni lehessen azzal, hogy valóban elment az, akit elveszítettünk, hogy a túlélők vesztesége és hiánya helyrehozhatatlan. Az emberi személyiség e gyászmunka közben tudja kifejezni veszteségét, képes feldolgozni az emlékeit, és vágyakozni kezdhet valaki más iránt. De különböző okok miatt ez olykor nem sikerül, ha patologikusan rögzül valakiben a kötődés az elveszített személy iránt, és nincsen semmiféle eszköze arra, hogy feldolgozza ezt a veszteséget. A pszichoanalízis e két fogalma közösségi szintre is kiterjeszthető, az így adódó korlátok között. A hatvanas években A gyászra való képtelenség címen megjelent két pszichoanalitikus, Alexander és Margarete Mitscherlich nagyon fontos könyve, olyan német emberek apropójából, akik annak idején egy emberként követték Hitlert, és képtelenek voltak az elvesztésével szembenézve meggyászolni őt. Mit tesz az ember, amikor nem gyászol? Nem beszél róla, mást csinál. Elfojtja a veszteséget. Mindent eltüntet, és nekilát valami másnak, amilyen gyorsan csak lehet. Innét származik a rekonstrukció szenvedélye. Rendkívül bonyolult elfojtás, indulatátvitel nélkül gyászolni, elfogadni, feldolgozni a veszteséget. Ez általában nagyon fájdalmas folyamat a társadalmak számára, minthogy nem létezik pontos emlékezet. R: A gyászmunkának ez a fogalma bizonyos értelemben közel áll ahhoz, ahogyan Hannah Arendt értelmezte a megbocsátást, amely megszabadítja a jelent a múlt kötelékeitől, és lehetővé teszi, hogy nyitott maradjon a jövő. RR: Valóban. El kell oldani a múlttól a jelent, de anélkül, hogy elfelejtenénk. A feloldozás fogalma nagyon fontos ebben a vonatkozásban, de nem a megbocsátásé, mely vallásos konnotációja miatt problematikusnak tűnik számomra. Más módon is elvégezhető ez a feloldozás: egy olyan államilag törvénybe foglalt amnesztiával, mely eltöröl egy adott eseményhez kapcsolódó vétket. Minden társadalom használja az amnesztiát, melynek hiányában a testvérgyilkos háborúk után, a népesség nagy részét bűnössé tevő eseményeket követően mindenki bosszút akarna állni, bíróság elé akarna állítani mindenkit. Az újrakezdés biztosítására a jelenben, a társadalmak, a múlt hálójának foglyaiként, a túlélés ösztönétől hajtva elrendelik az amnesztiát. Ez a megbocsátás egyik formája. És van elévülés is. A múlt és a jelen szétválasztása érdekében egy bizonyos idő után úgy véljük, hogy többé nem üldözhetünk embereket bizonyos bűnök miatt. De 1948 óta létezik az emberiség ellen elkövetett bűntett el nem évülése is. Ezzel kapcsolatban elhárítom magamtól a megbocsátás gondolatát. Teljes mértékben elfogadom ennek elévülhetetlenségét. Vannak a múltnak olyan formái, amelyek társadalmi értelemben nem oldhatók fel, amelyek idővel úgy oldódnak fel, ahogy tudnak. Azzal szembesülve, ami megbocsáthatatlan. VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA |KÖZELMÚLT FELDOLGOZÁS