Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)

KÖZELMÚLTFELDOLGOZÁS - Robin, Regine: A történelem és fantomjai

más dolog a múlt feldolgozása, számításba véte­le. A múltat elbeszélések, gesztusok, mestersé­ges konstrukciók révén hozzák létre, miként a múzeumokban. A múlt attól függően teremtődik meg, hogyan faggatjuk a nyomai alapján, miként dolgoztuk fel ezeket a nyomokat, hogyan kérde­zünk újra rájuk. Tehát nem vagyok biztos abban, hogy a teljesen megkonstruálnál, a szimulálnál, a hamissal szemben létezik valami olyasmi, ami egészen igaz, de miközben ezt mondom, nem vagyok az abszolút relativizmus híve sem. Való­ban létezik tudástermelés, de tartózkodni kell attól, hogy nagyon szigorúan választóvonalat húzzunk a tudás és a legenda közé. Az az emlé­kezet, amelyik megakadályozza, hogy túlságosan eszközzé tegyük a múltat, ezt távolságot teremt­ve teszi. Az emlékezet tárja fel a történelem héza­gait, mindazt, amiről a történelem hallgat, amit nem tud kimondani, pedig ez utóbbinak kell megteremtenie a múltról szóló beszédünket. Az örmény rádió egyik újságírója nagyon nyugtalan­kodott a Szovjetunió szétesésének pillanatában, mert nem tudta, milyen jövőt hoz számára ez a széthullás. Egy másik újságíró azt válaszolta neki, hogy téved: „A jövő teljes mértékben előre látható - tette hozzá. - A múlt viszont nem látható előre. Ez a szörnyű”. Mit hoz a múlt ?: Tessék, milyen szép paradoxon! De ha a múlt­ban számításba kell venni a jelent, akkor egyút­tal oda kell figyelnünk a múlt váratlan feltűné­sére is a jelenben. RR: Figyelembe kell vennünk azt, amit Walter Ben­jamin „meg nemtörténtnek" nevez. A történelem­nek vannak olyan elemei, amelyek magyarázatra, felfedezésre várnak. Vigyáznunk kell arra, hogy elkerüljük az okozati magyarázat egyhangú terét, vagy hogy előre tudni véljük, mit találunk majd. De nagyon nehéz művelet szembenézni a múlt­tal. Mint ezt a német példa is mutatja, hányszor botlunk bele olyan fiatalokba, akik fotóalbumokat nézegetve a nagypapát láthatják SS-egyenruhá­­ban, horogkereszttel és Hitler fényképével a tálaló fölött. Ez a váratlanság egyfajta agressziója, ame­lyikbe beleütközünk. R: És miként tudunk szembenézni ezzel az előre nem látható múlttal? RR: Válasszunk egy sokatmondó képet. Ami­kor meghamisított múltról beszélek, egyben azt is állítom, hogy minden társadalom szekrényé­ben vannak csontvázak. Minden azon múlik, mit teszünk, amikor kinyitjuk a szekrényeket és meg­találjuk ezeket a csontvázakat. Vagy szembené­zünk velük és azt mondjuk magunknak: „Istenem! Nem is tudtam, hogy csontvázra találok, amikor kinyitom ezt a szekrényt”, de azért mégis szembe­sülünk vele. Vagy pedig azonnal újra becsukjuk a szekrényajtót. De résnyire nyitva is hagyhatjuk. A múlttal való szembenézés mindig komplex, olykor pedig traumatikus dolog. Ezért kell mindig vala­milyen módon újra kitalálni a múltat. Nézzük újra kedvelt kutatási területem, Német­ország példáját, ahol természetesen nem volt egy­szerű a nácizmusról beszélni. Mindkét Németor­szágban találtak fortélyokat arra, hogy ne kelljen megszólalni róla. Keleten azt mondták, hogy ők a jó oldalon álltak, hogy ők antifasiszták voltak. A győztesek, a szovjetek oldalára állva elkerülték, hogy szembenézzenek a múlttal. Megtagadták ezt. Nyugat-Németországban egy kissé bonyolultabbak voltak a dolgok, a legyőzöttek-megvertek oldalá­ról nem tudtak olyan mítoszt alkotni, amelyik az antifasiszták örököseinek tüntette volna fel őket. Következésképpen a nürnbergi per után Nyugat- Németország németjei nagy csendbe burkolóztak. Másról kezdtek el beszélni. A Marshall-terv és a gazdasági csoda megkönnyítette a nagy elfojtás terének létrejöttét. A gyerekek semmit sem kér­deztek a szüleiktől a nácizmus időszakáról. A fiatalok 60-as évekbeli lázadása azonban mindent felforgatott. A fiatalok kérdezősködni kezdtek, a dolgok pedig megmozdultak. Húsz év alatt a nézetek pluralitását tükröző, rendkívül érdekes tudást halmoztak fel. De a 80-as évek­ben lezajlott az a vita, amelyet történészvitának nevezünk. A nemzeti szocializmusról nem lehe­tett többé azt gondolni, hogy rendkívüli időszak volt, vissza kellett helyezni történeti kontextusába, és a szovjet barbarizmusra adott válaszként kellett értékelni. Tehát nekiláttak a „valamire válaszoló” nemzetiszocializmus megalkotásának, amire az adott lehetőséget, hogy általánossá vált az anti­­kommunizmus. Jól látható, hogy a múlt traumáinak áttekintése nagyon gyakran a tagadás valamilyen formájában vagy elfojtásban vagy olyasvalaminek a lassú újra­feldolgozásában történik, ami elrejti azt, amivel nem akarunk szembenézni. R: Persze nem minden társadalomnak kellett az ismert németországi traumához hasonló drá­mát átélnie. RR: Természetesen nem, de mindig van mit elfojtani, tagadni vagy rejtegetni. Vegyük Qué­bec példáját. Én kívülálló vagyok, mégis mindig megdöbbentenek azok a ritka alkalmak, amikor felvetődik a 30-as évek társadalmának kérdése, amelyik a fasizmussal, Lionel Groulx szélsőjobb nacionalizmusával kacérkodott, Francóval, Sala­­zarral és Mussolinivel szimpatizált, és amelyikben az antiszemitizmus magától értetődő volt, tehát engem mindig megdöbbent, hogy amint mind­ez felidéződik, rendszerint mindig gyorsan elő­hozakodnak egy olyan diskurzussal, amely egy­fajta hegként hivatott betömni azt a rést, amely mögött pedig ott tátong az, ami elfogadhatatlan. Ám egy napon abbamarad ez a rejtegetés. Hon­nan jön majd a feltárás? Talán egy történész, egy film, egy író, egy politikus végzi majd el. Semmi sem látható előre ezzel kapcsolatban. És azután ezt mondhatjuk magunknak: „Különös, tíz éve ezt nem tudtuk kimondani, de nem is tudjuk ponto­san, miért nem”. R: Sokszor hangsúlyozza írásaiban a gyászmun­ka fontosságát a traumatikus tapasztalatokkal történő szembenézésben. Miből áll ez? RR: A pszichoanalízis területéről, magától Freud­­tól származik ez a fogalom. Egy napon mindenki szembesül egy drága lény elvesztésével. Ez rendkí­vül fájdalmas dolog, a gyász feldolgozása időt vesz igénybe. Fontos, hogy minden heves érzelmi kötő­désünk elmúljon az elvesztett személy iránt, hogy számolni lehessen azzal, hogy valóban elment az, akit elveszítettünk, hogy a túlélők vesztesége és hiánya helyrehozhatatlan. Az emberi személyiség e gyászmunka közben tudja kifejezni vesztesé­gét, képes feldolgozni az emlékeit, és vágyakoz­ni kezdhet valaki más iránt. De különböző okok miatt ez olykor nem sikerül, ha patologikusan rögzül valakiben a kötődés az elveszített személy iránt, és nincsen semmiféle eszköze arra, hogy fel­dolgozza ezt a veszteséget. A pszichoanalízis e két fogalma közösségi szintre is kiterjeszthető, az így adódó korlátok között. A hatvanas években A gyászra való képte­lenség címen megjelent két pszichoanalitikus, Ale­xander és Margarete Mitscherlich nagyon fontos könyve, olyan német emberek apropójából, akik annak idején egy emberként követték Hitlert, és képtelenek voltak az elvesztésével szembenézve meggyászolni őt. Mit tesz az ember, amikor nem gyászol? Nem beszél róla, mást csinál. Elfojtja a veszteséget. Mindent eltüntet, és nekilát valami másnak, amilyen gyorsan csak lehet. Innét szár­mazik a rekonstrukció szenvedélye. Rendkívül bonyolult elfojtás, indulatátvitel nélkül gyászolni, elfogadni, feldolgozni a veszteséget. Ez általában nagyon fájdalmas folyamat a társadalmak számá­ra, minthogy nem létezik pontos emlékezet. R: A gyászmunkának ez a fogalma bizonyos értelemben közel áll ahhoz, ahogyan Hannah Arendt értelmezte a megbocsátást, amely meg­szabadítja a jelent a múlt kötelékeitől, és lehető­vé teszi, hogy nyitott maradjon a jövő. RR: Valóban. El kell oldani a múlttól a jelent, de anélkül, hogy elfelejtenénk. A feloldozás fogalma nagyon fontos ebben a vonatkozásban, de nem a megbocsátásé, mely vallásos konnotációja miatt problematikusnak tűnik számomra. Más módon is elvégezhető ez a feloldozás: egy olyan államilag törvénybe foglalt amnesztiával, mely eltöröl egy adott eseményhez kapcsolódó vétket. Minden társadalom használja az amnesztiát, melynek hiá­nyában a testvérgyilkos háborúk után, a népesség nagy részét bűnössé tevő eseményeket követően mindenki bosszút akarna állni, bíróság elé akar­na állítani mindenkit. Az újrakezdés biztosítására a jelenben, a társadalmak, a múlt hálójának fog­lyaiként, a túlélés ösztönétől hajtva elrendelik az amnesztiát. Ez a megbocsátás egyik formája. És van elévülés is. A múlt és a jelen szétválasz­tása érdekében egy bizonyos idő után úgy véljük, hogy többé nem üldözhetünk embereket bizo­nyos bűnök miatt. De 1948 óta létezik az embe­riség ellen elkövetett bűntett el nem évülése is. Ezzel kapcsolatban elhárítom magamtól a meg­bocsátás gondolatát. Teljes mértékben elfoga­dom ennek elévülhetetlenségét. Vannak a múlt­nak olyan formái, amelyek társadalmi értelemben nem oldhatók fel, amelyek idővel úgy oldódnak fel, ahogy tudnak. Azzal szembesülve, ami meg­bocsáthatatlan. VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA |K­Ö­Z­ELM­Ú­LT F­E­LDO­LGOZÁ­S

Next