Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)

KÖZELMÚLTFELDOLGOZÁS - Robin, Regine: A történelem és fantomjai

Magyar Lettre Internationale 1004 ősz • 54.szám RÉGIME ROBIM RICEUR, Paul .Emlékezés, felejtés, történelem" in: Thomka Beáta (szerk) Narratívák 3. A kultúra elméletei Kijárat, 1999 .Történelem és retorika" in: Thomka Beáta (szerk) Narratívák 4. A történelem poétikája Kijárat, 2000 HALBWACHS, Maurice „A Szentföld legendás topográfiája" Magyar Lettre Internationale, 37 ZIZEK, Slavoj „Miben téved Arendt és Goldhagen?" Magyar Lettre Internationale, 32 WHITE, Hayden (interjú) „Mire jó a múlt?" Café Bábel, 2003. 1-2 Takács Ádám (szerk) A történelem anyaga Francia történetfilozófia a XX. században L'Harmattan, 2004 12 A történelem és fantomjai a múltra vetett pillantás elválaszthatatlan attól, miként gondolkodunk a jelenről, és milyennek képzeljük a jövőt. A történelmet folyton újrata­nulmányozzuk, úgy, mint egy könyvet, amely­nek eltüntetjük a lapjait, hogy újraírjuk. Régine Robin, az IQAM szociológusa sok éve foglalkozik azokkal a különféle módokkal, ahogyan a tár­sadalmak az időt kezelik, és azzal, hogy ezek a társadalmi gyakorlatok miként függnek össze az identitást megteremtő kollektív emlékezettel. Régine Robin nem sokkal a háború előtt szü­letett lengyel zsidó családban, és mint „túlélő”, nyitottá vált arra, hogy a háború örökségéről és traumatikus tapasztalatáról gondolkodjon. Már több könyvet (esszét és regényt) publikált ezekről a kérdésekről, és az interjú készítése előtt nem sokkal fejezte be Tanulmány a törékeny múltról című könyvét, amely 2000 márciusában jelent meg a Stock, Berlin Chantiers kiadónál. RELATIONS: A múlt lényegénél fogva mögöttünk van, és szokás szerint úgy jelenítjük meg, mint olyasvalamit, ami bárkivel megosztható, objek­tív tudás tárgyává tehető. Ön ezzel szemben azt állítja, hogy a múlt alakítható, és külön­féle módokon használható fel, amelyek lehető­vé teszik, hogy szembenézzünk a jelennel. Fel tudná vázolni, milyen helyet foglal el az emléke­zet ebben a kölcsönhatásban? RÉGINE ROBIN: Paul Ricoeur legutóbbi köny­vében, melynek címe Histoire, mémoire, oubli („Történelem, emlékezet, felejtés”), két kulcsfoga­lom, a történelem és az emlékezet között teremt párbeszédet. Mindkét fogalom lehetővé teszi szá­munkra, hogy a múltra hivatkozzunk, és ez az, aminek igen nagy jelentősége van. Én a magam részéről az emlékezet, a kollektív emlékezet fog­almát hangsúlyozom, mely sokkal újabb keletű, mint a történelem, hiszen ez utóbbi olyan régi, akár a világ. A kollektív emlékezet fogalmát Mau­rice Halbwachs szociológus alkalmazta ténylege­sen az elsők között, a 20-as évek végén. Ő úgy vélte, hogy az emlékezet társadalmilag struktu­rálódik, minthogy sohasem egyedül emlékezünk, és hogy létezik egy élő, érzelmekkel teli emléke­zet, szemben azzal, amit ő a történészek dermedt, halott emlékezetének nevezett. Az emlékezetnek ez a fogalma a hetvenes évek­ben jött újra divatba, főként Pierre Nora, francia történész és munkacsoportja tevékenysége nyo­mán. Az emlékezet színterei, és ez munkájuk nagyon jelentős eredménye, felidéznek megany­­nyi elvont és konkrét helyet, amelyek a múlt érzel­mi töltettel rendelkező értékeit szimbolizálják. Ez nem más, mint magasabb szinten megírt szimboli­kus történelem. Csakhogy az, amit Nora „emléke­zetnek” nevez, éppen olyan, a csoport által kidol­gozott elemekből áll, amelyek nem felelnek meg többé a néhány éve lassan szétmálló nagy nem­zeti elbeszéléseknek, a köztársaság francia forra­dalom óta uralkodó mítoszának, a fejlődésről, a demokráciáról szóló elképzeléseknek, illetve az azzal kapcsolatos elgondolásoknak, hogy a nem­zeti identitásba mindenki integrálható. Nora munkássága lényegében nem más, mint arról szóló panasz, hogy a történelem és az emléke­zet nem teljesen egyezik meg egymással. Amíg léte­zik a nagy nemzeti elbeszélés, a történészek által tudományosan feldolgozott múlt, a „tudományos emlékezet” egybevág ezzel a nagy elbeszéléssel. Persze sohasem tökéletesen. Amikor ez a két dolog többé egyáltalán nem fedi egymást, a történészek megteremtik a maguk történelmét, de mindegyik csoport a maga saját kérdéseit teszi fel, megalkotja a saját emlékezetét, a saját hőseit és áldozatait, ame­lyeket nem feltétlenül ismert el a régi nagy nemzeti elbeszélés. Először is mindegyik elhelyezi a maga hős szerepét, teret biztosít számára a történelem­ben. Ez jól látható az Egyesült Államok illetve Fran­ciaország esetében, ahol az emlékezet etnikai elbe­szélésekre esik szét: mindegyiknek megvan a maga elbeszélt története, megvannak a maguk hősei. A Nora által kidolgozott fogalom sikere azt bizonyít­ja, hogy valódi érzékenységnek felel meg. A törté­nelem valami hideg dolog, szakértői diskurzus: az emlékezet egyenesen minket foglal magában, min­denkinek jogában áll egy fejezet erejéig megszó­lalni, elmondani valamit. Pierre Nora vállalkozása ezért elképzelhetetlen a történelem és az emléke­zet, a nagy nemzeti saga és ennek tudományos fel­dolgozása közötti távolság kimondása nélkül. Nem jelentéktelen dolog az sem, hogy mindez összefügg annak kívánalmával, hogy a történelem „újra nem­zetivé" váljon, vagy hogy újra a múltról szóló diskur­zus bűvöletébe essünk. R: A történelem és az emlékezet efféle szétválasz­tása nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a tör­ténészek jogtalanul magukhoz ragadják a múlt­tal szembeni kritikus távolságtartás monopóliu­mát, minthogy így az emlékezet lehetséges eltéve­lyedések színterének tűnik? RR: Fokozatosan tért hódított egy ilyen értelmű dialektika, amelyiktől Ricoeur sem tudja függetle­níteni magát, jóllehet az ő álláspontja árnyaltabb. Az emlékezet és a történelem ellentéte nem ennyi­re egyszerű. Bár a történészek talán gyakrabban állnak a kritikai távolságtartás oldalán, ugyanak­kor bizony ők szolgáltatják a muníciót a tüzet szító elbeszélésekhez. Németországban például egy egész történésziskola panaszkodik amiatt, hogy a történelem nem szolgálja eléggé azt, hogy a nem­zet újra visszanyerje erejét és méltóságát. A múlt mindig a jelen nagy tétje. A múlt soha­sem múlik el, sohasem halott. Amikor mégis eltű­nik a láthatárról, megbújik egy sarokban, és arra vár, mikor üt az órája. De képzeletben, a diskurzu­sok körforgásában, a köznapi gyakorlatban, abban a módban, ahogyan az emberek és csoportok, az osztályok azonosulnak a múlt jelenségeivel, min­den nyitott, minden lehetséges. És ezek azok a diszkurzív és szimbolikus körülmények, amelyek meghatározzák, hogy egy adott pillanatban ki lesz és ki nem lesz nyitott. R: A jelen az általa meghamisított, átköltött múlt elemeiből épül fel. Ezek az elemek a jelen gya­korlatának eszközeivé válnak. Ez vajon azt jelenti, hogy bizonyos mértékig elkerülhetetlenül misztifikáljuk a múltat? RR: A mítoszok félelmetes fegyvereink a jelenünk alakításában. Lehetővé teszik, hogy az idő mélyére hatoljunk, állandóságot teremtsünk, tehát gyökeret verjünk. Magunkra ismerünk a valódi vagy képze­letbeli ősökben, azokban a leszármazási láncolatok­ban, amelyek egyáltalán nem hiányozhatnak egy társadalomból. Ha egy társadalomnak nincsenek efféle alakjai, akkor kitalálja őket; ha pedig elveszí­tette őket, teremt magának ilyeneket. De általában azért mégiscsak azt tapasztalhatjuk, hogy a társada­lom rendelkezésére áll valami már meglévő. Ez egyszerűen társadalmi tény, amely nem akadályozza a megfejtés, a demisztifikálás mun­káját. Ha tudatában vagyunk annak, hogy inst­­rumentalizáljuk a múltat, akkor odafigyelünk arra, amit átalakítunk, amit kidolgozunk, akkor vigyá­zunk arra, hogy milyen elbeszélést hozunk létre. Ez már önmagában óriási teljesítmény. Akkor sza­badulhatunk meg a szakralizáció halált hozó illú­ziójától, ha felismerjük, hogy egy mítosz - mítosz. Ebben a tekintetben nagyon gyakran a művé­szek játsszák el azoknak a szerepét, akik más kér­désfelvetésekkel, más oldalról vizsgálva a problé­mákat, friss levegőhöz juttatják a múltat, megsza­badítják eszköz voltától. Lehetővé tesznek másfé­le kérdéseket, és képzeletük segítségével olyan hangokat szólaltatnak meg, amilyeneket egyéb­ként sohasem hallanánk. Ebben az értelemben beszélt Walter Benjamin a történelem legyőzött­­jeinek hangjáról. R: Ez lehetővé teszi, hogy utat nyissunk afelé, amit autentikus emlékezetnek nevezhetünk? RR: Nem vagyok biztos benne, hogy a meghamisí­tott múltakkal ellentétben léteznek teljesen auten­tikus múltak. Sohasem lehet életre kelteni a múl­tat. A múltról szóló diskurzus mindig konstrukció. A múlt jellegzetessége az, hogy eltűnt, egészen

Next