Magyar Lettre Internationale 2005. nyár (57. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Clifford, James: Az antropológia szélein

Magyar Lettre Internationale 57 . szám löOS nyár________________ fia, amely a 20. században azért küzdött, hogy tudományként definiálhassa magát, ami azt jelenti, hogy a terepet úgy határozza meg, mint az ellenőrzött, „mély", interaktív kutatás helyszínét. Az utóbbi években kezd visszatérni az, amit kiküszöböltek az útleírástól való elhatárolódással. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az antropológia csakis utazás (vagy hittérítés vagy gyarmati uralom), hanem hogy a határokat kezdik újragondolni. Ebből a perspektívából tekintve a Writing Culture c. könyv, amely az etnográfiában használt irodalmi és retorikai eljárások szemügyre vételét foglalta magában, az utazástól és az útleírástól elválasztó világi határokat vizsgálja felül. Writing Culture: „hiperrelativizmus”, „nihilizmus”, „köldöknézés” RG: Hogyan írná le az ilyesfajta megkérdőjelezések hatását az amerikai antropológus közösségre? Milyen konzekvenciákkal jártak ezek a kérdésfeltevések? JC: Az olyan könyvek, mint a Writing Culture és a The Predicament of Culture (A kultúra állapota) hozzájárultak a katalizáláshoz, részei voltak valaminek, ami már folyamatban volt, és ami, azt hiszem, jelentősen megváltoztatta az antropológia gyakorlatát. Ezek a dolgok nem vezettek be egy új paradigmát, „posztmodern antropológiát”, amit sokan szeretnek utálni. De ezek a könyvek és az a katalizáló nyugtalanság, ami lehetővé tette őket, egész sor továbbra is a kultúraközi ábrázolás homlokterében álló kritikus kérdést vetett fel. RG: Hogyan fogadták ezt a munkát az antropológusok? JC: Ami személyesen engem illet, az én írásaimat melegen fogadták egyes körökben, és szenvedélyesen elutasították másutt. Kedvező fogadtatása nem volt mindig indokolt. Például azt gyanítom, hogy nem kevés antropológus elfuserált író, regényíró. Van valahol egy megíratlan regényük. Úgyhogy ha azt hallják, „amit csináltok, az valójában irodalom", túl könnyen elfogadják: „Hát ez tényleg igaz! Etnográfiát írni olyan, mint regényt írni. De ez csupán kis része volt az üzenetnek. Az antropológiának a Writing Culture-ben felvetett „irodalmiassága” inkább arra vonatkozott, amit olyasvalaki, mint Hayden White a történészi diskurzusnak ró fel: „a valóság" tropologikus eleve kódoltságát, tények retorikus megkonstruáltságát fakticitásuk szintjén. Mely jelenségek emelkednek ki a tényeknek tekinthető dolgok túláradó sokaságából, túlzott bőségéből? És hogyan emelkedhetnek ki már elbeszélt, már historizált objektumokként a retorikai sűrítés és a narratív elrendezés folyamata révén? A tények már elbeszéltként jelennek meg, 76 és aztán újra elbeszélik őket a tudatos interpretálás folyamatában. Az „irodalmiság" erős változata fenyegetést jelent a tudományos objektivitás számos fogalmára nézve, és ezért aztán a Writing Culture-t „hiperrelativizmussal”, „nihilizmussal” és (a legszívesebben) „köldöknézéssel" vádolták. Ez azért van, mert e szerint a felfogás szerint, ha a retorika valamelyest a középpontba kerül, ha elismerik, hogy a szubjektum is pozícionálva van valahogy egy diskurzusban, és ha a megjelenítés folyamatai a társadalmi-kulturális élet alkotóelemévé válnak, ennek az eredményét „szubjektív valóságként” határozzák meg. Ezekben a válaszokban egyfajta objektív-szubjektív mechanizmus jelentkezését látom, a dolgok egy éles ontológiai dichotómia szerinti szétválasztására irányuló törekvést... Kultúrakutatás és antropológia RG: Hogyan jellemezné a „kultúrakutatás" és az antropológia viszonyát az Egyesült Államokban? JC: Ez határterület, amelyen sokszor átkeltem. Rengeteg izgalmas munka folyik. De hadd összpontosítsak a szakmai identitás kérdésére. Az antropológia heterogenitása közismert. Ha végigtekintünk a mai tanszékek skáláján, alig hihető, hogy ezek ugyanazon diszciplína részei. Egy mindennapi példa: tegyük fel, megkérik, tartson egy doktori szemináriumot, bevezetést a szociokulturális antropológiába. Mit venne bele? Én figyelem, mi kerül be ezekbe a kurzusokba, és ez rendkívül nagy változatosságot mutat. Egyesek számára nem kérdéses, hogy Marxnak benne kell lennie, Marx nem antropológus. De a mai antropológiának van egy olyan ága, ahol a kultúra és a politikai gazdaságtan viszonya döntő fontosságú, például Eric Wolf, William Roseberry és mások műveiben. Megkérdezhetjük: Radcliff-Brown lényeges-e egy ilyen kurzushoz? Ha egy kurzusban gondolkodik az ember, kénytelen prioritásokat felállítani, különösen, mert lehet, hogy csak 15 hét áll a rendelkezésére vagy még kevesebb. Vajon a rokonsági viszonyok kutatásának benne kell-e len nie? Lewis Henry Morgan benne legyen e? Meyer Fortesnak benne kell-e len nie - és a korai Lévi-Straussnak? És mi van, ha ez azt jelenti, hogy Simon de Beauvoir-ra már nem jut idő? Ha beveszszük Lévi-Strausst, Beauvoir-t miért nem, aki alapfigura a feminista diskurzusok számára, amelyek döntő szerepet játszottak a második világháború utáni antropológiában? Hogyan válasszunk Weber és Saussure között? Fanon legyen vagy Foucault? És így tovább. Hol kezdődik az antropológia? Nézzük meg az antropológiatörténeteket. Van, hogy Platónnal és a görögökkel kezdik. Sokan az európai racionalizmus születésével, egyesek a felvilágosodással, mások még korábban. Vannak, akik, mint Robert Lowie „History of Ethnological Theory” c. művében, a terepmunkát állítják a középpontba, úgyhogy a korai utazókkal kezdik. Ezek a stratégiák nagyon eltérőek. A gyakorlatban az ember építheti a bevezető kurzusát a közmegegyezésnek megfelelő kánon köré. Be kell-e venni valamit a feminista és a posztkoloniális elméletből? Legyen-e benne egy kis szemiotika? Tényleg nélkülözhető-e némi irodalomelmélet és pszichológia? Megkerülhető-e a politikai gazdaságtan? A társadalomtörténet? A kognitív tudomány? Tényleg meglehetünk-e a meleg- és a leszbikus-kutatás nélkül most, hogy a szexualitás kérdései is megjelennek az etnográfiai és antropológiai munkákban? Folytathatnám. A gyakorlatban az emberek rendszerint valami kompromisszumos megoldást választanak, felidézve az alapító atyák közül néhányat (újabban olykor az anyák közül is), és aztán arra koncentrálnak, amiről úgy gondolják, hogy napjainkban a legfontosabb. Sok az ad hoc megoldás. De ennek az útnak az inklúzió, a beengedés a tünete, ahogy az antropológiát, amely mindig is interdiszciplináris terület volt, újabban kikezdi az interdiszciplinaritás. Döntő fontosságúvá válik a kérdés: mi az, ami még mindig megkülönbözteti ezt a diszciplínát? Sok olyan antropológia tanszék van, amely abban, amit csinál, sokkal közelebb áll a társadalom- és kultúrtörténethez. Nem volna elég azt mondani: „Megírjuk azoknak a helyeknek a társadalomtörténetét, ahova eljárunk és terepmunkát végzünk”? Itt a terepmunka marad talán az utolsó megkülönböztető jegy. De ha megfontoljuk, mi mindent csinálnak a kultúrantropológusok ténylegesen, beleértve a levéltári kutatást, pontosan miben is különböznek? A kulturális antropológiának volt azelőtt egy sajátos tárgya „a primitívek” - azok a népek ott kint vagy ott lent és ott mögöttünk: egzotikus társadalmak, folklór, agrártársadalom, alsóbb osztályok stb. De ma már az antropológusok mindent kutatnak a törzsektől a fizikusok laboratóriumaiig. Az antropológiának volt valamikor egy meghatározó paradigmája: „a kultúra”. De ma már mindenki kultúráról beszél, és az antropológusoknak nehéz nyíltan vállalni azt, amit időnként informálisan tesznek. „Mi vagyunk azok, akik rendesen megértjük a kultúrát, nem úgy, mint az irodalmárok." Nem nehéz lenézni az irodalomkritikát, mint valami felületes dolgot, amiből hiányzik az a mélység és komplexitás, amit a terepmunka ad. Nehezebb lenézni a „kultúrakutatást", amelynek megvan a saját etnográfiai hagyománya: a Birmingham Center for Contemporary Cultural Studies, a brit hagyomány, amely a városi szubkultúrák, ifjúsági kultúrák, zene stb. etnográfiáját készítette el. Vajon eléggé etnográfia-e? Igazi terepmunka-e? Ez fontos meghatározó szemponttá lett az antropológia számára. A diszciplínához nincs meg a primitív vagy egzotikus másik; nincs meg a kultúra, az a paradigma, amiről azt állítja, hogy a sajátja... nincs meg „az Ember”, az a mitikus cél, amely (legalább is Amerikában) valahogy egyesítette az eléggé esetleges „négy területet”: a régészetet, az antropológiai nyelvészetet, a szociokulturális és a fizikai antropológiát. AZ „Ember", az ember tudománya, ez elég különös anakronizmusként hangzik ma Foucault után, a feminizmus után. Nincs többé értelme mint célnak, mint végpontnak mindarra, amit ebben a diszciplínában művelnek. Ez is elmúlt a „primitívekkel” mint tárggyal és a „kultúra” paradigmájával. Mi maradt? Mint említettem, nem lehet a példaszerű szövegeknek egy elfogadott kánonjára hivatkozni. Itt marad nekünk a megkülönböztető kutatási gyakorlat. A terepmunka is vitatható A terepmunka maga is komoly vitáknak van kitéve, mert sokkal kevésbé világos, hogyan is definiáljunk egy „terepet", és mit is jelent „kimenni” a terepre. Valójában egy csomó ember végez olyan munkát egy csomó kontextusban, amit „etnográfiaként" lehetne definiálni. De a „terepmunka”, és ez is vitatható, az etnográfia speciális módja, a „terep” komoly fikciója köré szervezett intenzív, interaktív kutatás térbeli gyakorlata. A helyszín nem annyira egy elkülönült, egyedülálló hely, mint inkább intézményesített eljárások készlete, egy szakmai habitus. De legalábbis az Egyesült Államokban továbbra is normatív előírás, amit alkalmaznak olyan döntő pillanatokban, mint egy doktori téma elfogadása, vagy valakinek az alkalmazása vagy elbocsátása. Sok tanszéken, még a leginkább interdiszcpilinárisokon is, nagyon erős az a nyomás, hogy végezzenek valamit, amit „valódi terepmunkának" hívnak. De mennyi ideig? És kivel? Milyen nyelvet használva, és milyen jól? Hogyan írjuk körül a munkánk helyét? Sok a megvitatni való szürke zóna. És mi van, ha a saját közösségedet akarod kutatni? A „bennszülött etnográfus”. Lehet, hogy a projekt nem érvényes, mert a terepmunkát továbbra is a távolsággal kapcsolják össze, az utazás történetével, annak a térbeli gyakorlatnak a történetével, hogy milyen módon megyünk ki a terepre. A terepmunka nem lehet „házi feladat”. De hogyan van a döntő különbség meghatározva és végiggondolva, hogyan is értik? Hogy lehet erről a helyváltoztatásról megállapodni, ha a terep lehet egyszerűen lenn az utcán, ha az ember kijárkálhat