Magyar Lettre Internationale 2005. ősz (58. szám)

TÖRTÉNET-ÍRÁS - Iggers, Georg G.: A történetírás elmélete és története - helyzetjelentés

GEORG G­­IGGERS A történetírás elmélete és története Alig telt el tizenöt év a szovjetrendszer összeomlá­sa és a hidegháború befejezése óta. A világ, ahogy ma tapasztaljuk, sok szempontból nagyon külön­bözik attól, amilyen 1989-ben volt, és a politika, a gazdaság, a társadalom és végül, de nem utolsó sorban a kultúra általános konfigurációjában vég­bemenő változások fontos kérdéseket vetnek fel a történetírás elmélete és gyakorlata számára. Thomas S. Kuhn nagyhatású könyve, A tudo­mányos forradalmak szerkezete (1962) óta divat a történettudományban is paradigmákról beszél­ni. De a paradigma fogalma nem alkalmazható a történészek munkájára. Kuhn azt feltételezte, hogy a fizikában vannak a tudományos kutatásnak olyan elméletei és módszerei, amelyekben oszto­zik egy tudományos közösség, és ezek alkotják azt, amit ő paradigmának nevez. A paradigmák meg­változtak az idők folyamán, ha nem tudtak választ adni alapvető kérdésekre, ilyenkor más paradig­mák váltották fel őket, amelyek ezt jobban megtet­ték. Ezt az újratájékozódást tudományon kívüli és tudományos megfontolások is befolyásolták, de a tudományos gondolkodás és kutatás minden sza­kaszában konszenzus uralkodott egy tudományos közösségen belül. A 20. századi fizika eltérhet a newtoni fizikától, de mindkét esetben egyetértet­tek abban, hogy mi is a tudomány, a tudományos módszer és a tudományos magyarázat. A történetírás ebben az értelemben nyilvánva­lóan nem tudomány. Az angol szóhasználatban jó okkal kerülik általában a történettudomány kife­jezést, ami a legtöbb más nyelvben szokásos, ehe­lyett inkább beszélnek történelemkutatásról. A történetírásnak túl sok változata van ahhoz, hogy paradigmáról lehessen beszélni, bár van a törté­neti módszernek egy olyan magva, ami széles kör­ben elfogadott a történészek körében. Ugyanakkor vannak olyan történeti gondolko­dásmódok, amelyek egy adott időszakban fontos szerepet játszanak, sőt dominánsak a történelem­­kutatásban. Három ilyen gondolkodásmódot jelöl­nék meg a 20. században. Az első, amely a történe­lem 19. század közepén végbement professzionali­­zálódásától a 20. század közepéig uralkodott a tör­ténelemkutatásban és történetírásban, a történeti módszer lényegét a források kritikai vizsgálatában látta. A történelem tudományos jellegét a metodo­lógia adta. A történelem kutatásának tehát egyet­len módja volt. Ez a felfogás került a legközelebb ahhoz, hogy egy paradigma jellegét öltse. A tör­ténészek világszerte, Berlinben, Párizsban, Tokió­ban vagy Delhiben egyaránt egyetértettek ebben. Az írott forrásokat részesítették előnyben, különö­sen a hivatalos iratokat. Dokumentumok nélkül nem létezhetett a történelem. Ezek a források feltárták a politikai döntéshozó helyzetben lévő többnyire férfi történelmi szereplők szándékait, és egy elitista történelmet fölülről nézve, egy folyto­nos narratíva megalkotására kínáltak lehetőséget. A történész szakma túlnyomó része ezt azt irányt követte. De a különböző társadalmi-politi­kai kontextusokon belül a Német Birodalomban, a francia Harmadik Köztársaságban, a Japán Csá­szárságban vagy az Egyesült Államokban ezek a történések nagyon különböző elméleti és ideoló­giai előfeltevések mellett mentek végbe. A 20. század utolsó harmadára ezt a történetírói módszert két másik különböző módszer kezdte ki, amelyek most azért fontosak a számunkra, mert ezek uralkodtak a történelmi gondolkodás és törté­netírás nagy részében a minket érdeklő 1989 utáni időszak elején. Röviden társadalomtudományi és kulturalista modellnek fogom ezeket nevezni. Minden modellt a maga társadalmi-politikai kontextusában kell szemlélni. A második világ­háborút követő korszakban a társadalomtudomá­nyi megközelítések igen fontos szerepet játszottak a történelemkutatásban és a történetírásban az Egyesült Államokban, valamivel kisebb mértékben Nyugat-Európában és Japánban, és a kulturalista kihívás ellenére továbbra is jelentősek. Különbsé­get teszek társadalomtörténet és a társadalomtu­dományi történetírás között. A társadalomtudományi történetírás A társadalomtudományi történetírás természe­tesen a társadalomtörténet egyes formáit jelenti, de metodológiai és terminológiai alapon érde­mes köztük különbséget tenni. A társadalomtu­dományi történetírásnak nagyon különböző for­mái léteznek­­ az amerikai „New History" a 20. század elején, a francia Annales, a gazdasági és demográfiai történetírás különböző formái, a Weber-féle történeti társadalomtudomány Német­országban valamint a marxizmus, a szovjet mar­­xizmus-leninizmus és a nyugati stílusú neomar­­xizmusok sokasága. De bizonyos előfeltevésekben osztoznak. Arra vonatkozó felfogásuk, hogy mi tesz valamit tudománnyá, nem a klasszikus törté­netírói szakma dokumentumokra való fixáltságá­­hoz igazodik, bár általában a történelmi tudomá­nyosság előfeltételének tekintik a források kritikai elemzését, hogy az eseményeket szilárd alapra próbálják helyezni. Ezt azonban egy induktív eljá­rással teszik, ahhoz hasonlóan, ahogy a termé­szettudományok próbálnak empirikus adatokon alapuló általánosításokhoz jutni. Ennek az irány­zatnak a legradikálisabb képviselete talán a tár­sadalomtudományos történetírás egyes amerikai formáiban jelentkezett a kvantifikálás hangsúlyo­zásával. A 70-es években a „New Social History”­­n, a „New Political History”-n és a történelmi demográfián belül volt egy trend a kvantifikálásra és a „New Economic History”-n belül arra, hogy kvantifikálható növekedési modellekkel dolgozza­nak. Ez a tendencia egyáltalán nem korlátozódott csak Amerikára. A francia Annales sok különböző irányba haladt. Nem egy tant képviseltek, inkább külön­böző módszerekkel próbáltak kísérletezni, a men­talitástörténetet is beleértve. De egy időre őket is elérte a kvantifikálási mánia, és az 1970-es évek­ben koramodern végrendeletek adatainak ezreit táplálták be, hogy rekonstruálják a vallásra és a halálra vonatkozó attitűdöket. Emmanuel Le Roy Ladurie, az Annales-kör egyik vezető történésze azt írta a 70-es évek elején, hogy „az olyan történetírás, amely nem kvantifikálható, nem tarthat igényt a tudományosságra”, ezt az álláspontot aztán nagyon hamar feladta, amint a közhangulat elmozdult a kulturalizmus irányában. Geoffrey Barraclough a folyó történelemkutatások trendjeit vizsgáló UNESCO-felmérésben 1979-ben kijelentette, hogy „a számszerű összefüggések keresése kétségtelenül a legerősebb új trend a történettudományban, ez a legfőbb tényező, ami a 70-es évek történészi beállí­tottságát megkülönbözteti a 30-as évekétől.” De nem minden magát tudományosnak tekin­tő történetírás ment kvantitatív irányba, így a történelmi társadalomtudomány Webert követő német iskolája elkerülte elemzéseiben a kvantita­tív modelleket, akárcsak a marxizmus majd min­den formája. Abban osztoztak az amerikai társada­lomtudományi történetírással és a francia Annales­­körrel, hogy a személytelen struktúrákra és folya­matokra koncentráltak, egy olyan történelemre, ahol eltűntek az egyének mint a történelmi válto­zások szereplői. A társadalomtudományos történetírás fontos részét tette ki a modernizációs elmélet. A moder­nizációs elmélet megelőzte a 20. századot, valójá­ban egészen a francia és a skót felvilágosodásra megy vissza. Megjelent negatív és pozitív beállítás­ban egyaránt. Max Weber számára a modern világ intellektualizálódásának és racionalizálódásának feltartóztathatatlan folyamatát jelentette, amely Nyugatról indult ki, és végül minden értelmet és egyéni szabadságot felszámoló vasketrec képé­ben jelent meg. Az amerikai változatban, különö­sen 1945 után optimistább volt a hangvétele. Bár elvetette a marxizmust, az amerikai társadalom­­tudományos történetírás mégis a történelem gaz­dasági értelmezéséből indult ki, mint Walt Rostow könyve, A gazdasági növekedés szakaszai. Egy nem-kommunista kiáltvány (1960). A kapitalis-IGGERS, Georg G. A német historizmus Gondolat, 1988 „A globális történet­­írás kihívásai" 2000,2005.­­ KUHN, Thomas H. A tudományos forradalmak szerkezete Osiris, 2000 WEBER, Max A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme Gondolat, 1982, Cserépfalvi, 1995 FUKUYAMA, Francis A történelem vége Európa, 1994 HUNTINGTON, Samuel A civilizációk összecsapása Európa, 1998 WALLERSTEIN Immanuel A modern gazdasági világrendszer Gondolat, 1983 A társadalomtudo­mány jövőjéért: nyi­tás és újjárendezés A Gulbenkian Bizottság jelentése Napvilág, 2002 WHITE, Hayden A történelem terhe Századvég, 1997 ALEXANDER, Jeffrey „Modern, anti-, poszt- és néo" Magyar Lettre Internationale, 41 LE GOFF, Jacques „Történelem" Magyar Lettre Internationale, 42 GYÁNI Gábor Emlékezés, emléke­zet és a történelem elbeszélése Napvilág, 2000 55

Next