Magyar Lettre Internationale 2005. ősz (58. szám)

TÖRTÉNET-ÍRÁS - Iggers, Georg G.: A történetírás elmélete és története - helyzetjelentés

globális méretekben formálták át a társadalmakat. A modernizációt tehát világméretekben komolyan kell venni. A modernizáció régebbi modelljei per­sze nyilvánvalóan elégtelenek a nem-nyugati társa­dalmakra alkalmazva, és inadekvátak a nyugaton végbemenő fejlemények elemzésénél is. A náciz­mus és a sztálinizmus nagyon is modern volt, még­sem illik bele a modernizáció szokásos felfogásába. A nem-nyugati világra alkalmazva ez a modell még inkább inadekvátnak bizonyult. Van a modernizá­ciónak számos olyan eleme a korporatív kapitaliz­mus globalizálódásának részeként, amely hasonló fejlődést mutat a technikai és a gazdasági szférá­ban, és bizonyos mértékig, a különböző társadal­makban különbözőképpen, a fogyasztói szokások, az életmód és a populáris kultúra terén is. Vannak tehát a homogenizálódásnak elemei, de ezek sehol nem teljesek. Különböző társadal­mak adaptálták (átvették) a nyugati modernitás egyes aspektusait anélkül, hogy teljesen adoptál­ták (magukévá tették) volna, beillesztették volna saját őshonos kultúrájukba. Egy kiváló indiai társa­dalomtudós, Dipesh Chakrabarty Provincializing Europe címen publikált cikksorozatában egyfelől igyekszik kimutatni, mennyire provinciális a tör­ténelmi fejlődésnek az a nyugati felfogása, amely a modernitáshoz vezető fejlődési szakaszokban szemléli azt, és a gyarmati kultúrákban archaikus vagy premodern formákat lát, amelyeknek az a sorsa, hogy utat engedjenek a modernizációnak. Másfelől elismeri, hogy a tudomány és a társada­lomtudományi racionalitás nyugati formáit általá­nosan átvették a gyakorlatilag gyarmatosított világ­ban, különösen Dél-Ázsiában. Megállapítja tehát, hogy „az ún. európai intellektuális hagyomány ma az egyedüli, amely eleven a legtöbb, ha nem az ösz­­szes (indiai) egyetem társadalomtudományi tan­székein.” Kevés az olyan indiai társadalomtudós, ha akad egyáltalán, aki régi indiai gondolkodókra ala­pozná az elméleteit. Az európai gyarmati uralom egyik következménye Indiában, hogy „az egykor töretlen és szanszkrit, perzsa vagy arab nyelven ele­ven szellemi tradíciók mára »tényleg kihaltak«.” De politikai és kulturális szinten egyáltalán nem maradtak meg kikezdhetetlennek a gyar­matosítók által bevezetett minták. Egyrészt az antikolonialista és a posztkolonialista mozgalma­kat mélyen áthatották az emberi jogok és a demok­rácia felvilágosult koncepciói. Másfelől egymás mellett éltek a társadalmi és politikai szervező­désre vonatkozó ősi hindu elképzelésekkel, ame­lyek ellentétben állnak a modern indiai demok­ráciával. Ezek egyáltalán nem voltak pre-modern jellegűek, hanem egy fontos formáját alkották a modernitásnak. Tehát nemcsak egyféle modernitás van, hanem sokféle modernitás; a történészek és a szocioló­gusok elkezdtek „többféle modernitásról” beszél­ni. Az indiai modernitást Chakrabary szerint nem lehet megérteni vallásos gyökerei nélkül. De ahogy rámutat, a modernitást, amelyről azt gondolnánk, hogy szekuláris világfelfogást feltételez, máshol is kikezdték pentacostól ébredő mozgalmak az Egye­sült Államokban és Latin Amerikában egyaránt, valamint az ortodox judaizmus, iszlamizmus és hinduizmus radikális formái is, amelyek nemcsak az őshonos hagyományokra támaszkodnak, de éppen rendkívüli antimodernizmusukhoz hasz­nálnak modern eszközöket a hívek tömegeinek mozgósítására. Komparatív interkulturális kutatások A modernitások tanulmányozása szükségképpen vezet el komparatív globális kutatásokhoz. Az 1990 utáni években robbanásszerűen terjednek a nemzeti és a nyugati témákon túllépő történel­mi kutatások, de ezek nagyon kevés esetben vol­tak öszehasonlító jellegűek. Bár sok vita volt arról, hogy kívánatosak volnának-e, és milyen metodo­lógiát igényelnének a globális történelmi kutatá­sok, nem sok tényleges munka folyt. A hivatásos történészek nem jöttek ki jól a tör­téneti szociológia művelőivel való összevetésből. Különösen Európában koncentráltak mostanáig a történészek túlságosan a nemzeti történelmeikre, de ugyanez vonatkozik a világ legnagyobb részé­re, beleértve az újabb évtizedekben a Szahara alatti Afrikát. Az Egyesült Államokban a második világ­háború óta több történész szakosodott nem-nyu­gati területekre, de általában mint egy speciális régió szakértője. A történészeket arra képezik ki, hogy levéltári anyagokra és primér dokumentu­mokra támaszkodjanak, amivel inkább a nemzeti vagy helyi történelemhez kötődnek. Ezzel szemben számos szociológus és közgazdász, de még polito­lógus is nemotetikus, makrohistorikus kategóriák­ban szemléli a tudományterületét, és általánosítá­sokra törekszik. Ma a történészek is kezdenek egyre inkább komparatív interkulturális kutatások felé fordulni. Több közöttük a kelet-ázsiai, dél-ázsiai, isz­lám, szubszaharai vagy éppen óceániai történelem specialistája, mint volt tíz évvel ezelőtt. Ezeknek a régióknak a kutatása módszertani­lag is közelebb került a társadalomtudományok­hoz, de sok esetben még mindig nem kompara­tív és interkulturális jellegűek. Van már egy Jour­nal of World History, 1990 óta, és egy Journal of Global History előkészületben. A globális történe­lem régebbi kutatása, mint Immanuel Wallerstein munkája, The Modern World System (1978-1989) az európai kapitalizmusnak a nem-nyugati világba való behatolására koncentrált, nem sokat törődve a kulturális vonatkozásokkal, ennyiben a moder­nizáció elméletét követve, de egy kritikus, marxis­ta nézőpontból. A globális történelem iránti igény mára nyilván­valóvá vált. De még nagyon sok a megoldásra váró terminológiai és módszertani kérdés. A társadal­mak és kultúrák komplexitását figyelembe véve a komparatív kutatások - különösen, ha az összeha­sonlítás interkulturális, globális síkon megy végbe - annak világos meghatározását igénylik, hogy mit kell összehasonlítani, és milyen módszerekkel. Ma már tudatában vagyunk annak, hogy a piaci erők által előidézett globalizáció nem vezetett homogenizálódáshoz kulturális, szociális, politikai, de még gazdasági téren sem, hanem elkülönbö­­ződéshez, az őshonos hagyományokból fakadóan, és sokszor interkulturális konfliktushoz is. Tuda­tában léve a kultúrák és társdalmak közti össze­hasonlítások komplexitásának, és tisztában léve azzal is, hogy a globalizáció nem egyirányú folya­mat, amelynek során a magasan fejlett kapitalista országok mintáit átviszik más országokra; a kom­paratív kutatásokba bocsátkozó történészek és tár­sadalomtudósok az elmúlt néhány évben elkezd­tek „összefonódott történelmekről” beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy globális kutatást nem végezhet­nek elszigetelten egyes történészek, ez különböző területeken dolgozó kutatók koordinált együttmű­ködését kívánja meg, valamint interdiszciplináris módszereket, amelyek integrálják a történelmi vizs­gálódást a társadalom- és kultúrtudományokkal, a humaniórákkal. Ebben a tekintetben 2004-ben az ilyesfajta koordinált vállalkozásoknak még mindig nagyon a kezdetén állunk. Fontos újra hangsúlyoz­ni, hogy ez nem egy újabb paradigma, de a törté­nészek ma több különféle irányban haladnak, mint korábban bármikor. Összefoglalva: 1) A posztmodern bírálatok elle­nére vannak olyan valódi társadalmi struktúrák és folyamatok, amelyekkel szembe kell néznünk, mint a modernizáció és a globalizáció formái felé mutató állandó változások. Nem észrevenni eze­ket, és azt állítani újból Keith Jenkinst idézve, hogy „a történelem ma csak még egy minden alapot nél­külöző, pozíciófüggő kifejezési módnak tűnik a minden alapot nélkülöző, pozíciófüggő kifejezé­sek világában”, vakság az előttünk álló tényleges világ iránt, és társadalmi, politikai felelőtlenség is. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy ezek a struktúrák és folyamatok nem mutatkoznak előt­tünk olyannak, amilyenek, és csak feltett kérdé­seinkkel közelíthetünk hozzájuk. Ebben az érte­lemben igazuk van a konstrukcionistáknak, hogy a múlt nincsen adva, hanem rekonstruálni kell, és ez a rekonstruálás mindig tartalmaz szubjektív és ideologikus elemeket. Weber teljesen tudatában volt ennek, amikor bevezette az ideáltípus kon­cepcióját. De az ideáltípus fogalma azt feltételezi, hogy a konstrukció nem esetleges, hogy van való­ság, amin az ideáltípus ellenőrizhető. 2) Egy analitikus társadalomtudománynak ma nyilvánvalóan tekintetbe kell vennie kulturális tényezőket. A kultúra jelentést foglal magában. A társadalomtudományi megközelítéseknek tehát olyan módszereket kell kidolgozniuk, amelyek elősegítik a társadalmat alakító jelentések és érté­kek megértését. A modernizáció és globalizáció változatai kisiklanak a racionális megértés elől, ha a jelentésnek ezek az aspektusai nem foglaltatnak benne egy szisztematikus elemzésben. Az ilyen elemzés a források sokkal szélesebb értelmű meg­közelítését kívánja meg, mint ahogy ezt a hagyo­mányos dokumentumközpontú vagy a hagyomá­nyos társadalomtudományi történetírás tette. Itt nyelvészetet, szemiotikát és kulturális antropoló­giát kell empirikus szociológiával ötvözni. Végül még egy szót a történetírás történeté­ről készült újabb munkákról. Ezek nagy része a hagyományos úton jár, kevéssé érintette meg az az irodalmi fordulat, amelyet Hayden White idé­zett elő 1973-as Metahhistory-jával. Számos könyv jelent meg a 90-es években a történetírás törté­netéről nyugati nyelveken, de valamennyi, az In Historiography in the Twentieth Century c. köny­vemet is beleértve csak európai és észak-amerikai szerzőkkel foglalkozott. Nem került sor a törté­nelmi gondolkodás összehasonlító interkulturális vizsgálatára. Lutz Raphael a 20. századi történet- 57 TÖ­RTÉNET-ÍRÁS

Next