Magyar Lettre Internationale 2005-2006. tél (59. szám)

BÍRÓ ANDRÁS - Hazajöttem Szófiából, Párizsból, Mexikóból (Lettre-beszélgetés)

­­­ BÍRÓ ANDRÁS VERES JÚLIA FELVÉTELE Hazajöttem Szófiából, Párizsból, Mexikóból... LETTRE: A 80. születésnap alkalom lehet arra, hogy visszatekintsen az elmúlt évtizedekre. Mindig olyannak látszott, mint egy világpolgár, egy világjárt ember. Honnan indult? BÍRÓ ANDRÁS: Az én históriám egy kicsit elüt az átlagtól. Mert nem is itthon, hanem Szófiában születtem a múlt század 25. évében. LETTRE: És hogy kerültek oda? BA: Apám 19-ben részt vett a forradalomban. Édesanyám szerb lévén, az akkor frissen létrejött Jugoszláviába menekültek. Ott alkalmazták apámat egy nemzetközi vállalatnál, mígnem, jó magyar szokás szerint, valaki feljelen­tette mint kommunistát. Erre kiutasították az országból. Szerencsénkre a bol­gár határon rakták ki, így születtem Szófiában. LETTRE: Nagyon sokan emigráltak akkoriban, csak ez az irány szokatlan. BA: Apám nem volt kiemelkedő politikai figura, és szerintem kommunista sem. Ezt az is bizonyítja, ami végül is imponált az öregnél, hogy 45-ben, ami­kor megkérdeztem tőle, belép-e a pártba mint régi 19-es, azt válaszolta: édes fiam, én 25 éven keresztül burzsoá voltam, ezért nem tartanám ildomosnak, hogy belépjek hozzátok. Rátok szavazok, de nem lépek be. Ez tetszett. Tük­rözte a légkört, amelyben nevelt. Szófiában kényelmes jómódban élt a család. Szüleim az ottani magyar ele­mibe írattak be. Otthon magyarul beszéltünk. LETTRE: Ezt akartam kérdezni. És ott volt ilyen iskola? BA: Igen. Alig tudják itthon, hogy a húszas években létrehozták a Julianus Egyesületet, amely a világban szétszórt magyar kolóniákhoz kitelepített egy-egy tanítót, akik a tanyasi iskolák példájára, az ottani 20-30 gyereknek magyar nyelvű oktatást nyújtottak. LETTRE: Az édesanyja mindig is tudott magyarul? Vagy felnőtt korában tanult meg? BA: Édesanyám az Osztrák-Magyar Monarchiában született a Szerémségben, ott meg gyerekkortól kezdve németül, magyarul és szerbül beszéltek. Nem tudom, ennek köszönhető-e, de az életemben a nyelvek nem okoztak nehéz­séget, mert hát kilencet szedtem össze az évek során. LETTRE: Otthon magyarul beszéltek, a gyerekekkel, akikkel játszott, bulgá­­rul? És még gyerekkorában tanult meg nyugati nyelveket? BA: Német, majd francia gimnáziumba jártam a magyar elemi után. Tizenöt éves koromra szerbül is tudtam már, hiszen így társalgott nagyanyám anyám­mal, s közel is áll a bolgárhoz. Úgy látszik, fülem van a nyelvekhez. Erről nem tehetek, ez adottság. LETTRE: Ez fontos, mert az ilyen ember nyitott sokféle világra. BA: Ezzel szemben a kulturális gyökerei nem oly mélyek, mint az egynyelvű embernek. LETTRE: Ennek érezte hátrányát? BA: Ellenkezőleg, inkább az előnyeit. Hiszen sosem éreztem magam külföl­dön, mert mindig külföldön voltam. LETTRE: Gondolkodott ezen gyerekkorában? BA: Gyerekkoromban, a háború közepéig, 42-ig, amikor hazajöttünk, külföl­dinek éreztem magam Bulgáriában, nagyon határozott, megkérdőjelezhetet­len magyar hovatartozás-tudattal. LETTRE: Erre tanítottak az iskolában. BA: Nemcsak tanítottak, magyarnak lenni Bulgáriában önmagában privi­legizált állapotot jelentett. Emellett az iskolában irredenta, soviniszta lég­kör vett körül. Az első világháborúban ezüst vitézségi éremmel kitünte­tett tanítónk szüntelenül „nem-nem-soházott”. Az ágyam mellett, a falon, egy alumínium plakett lógott, azon Nagy-Magyarország dombormű térké­pe, a közepén pedig egy pöttömnyi rög magyar föld celofánnal letakarva. Vigyázzban hallgattam végig a magyar himnuszt, amikor vasárnap délben Pestet fogtuk a rádióban. Ünnepekkor bocskaiban jártam. Ilyen volt az ott­honi atmoszféra is. A polgári normák betartása érdekében szüntelen nyomás alatt álltam. ,Wer einmal lügt, dem glaubt man nicht, noch wenn er auch die Wahrheit spricht" [Aki egyszer hazudik, annak akkor sem hisznek, amikor az igazat mondja.] hangzik még mindig a fülemben a százszor hallott atyai szenten­cia. Puritánságra nevelt, minimális zsebpénzt adott, amit én pillanatok alatt elköltöttem. Emiatt állandó konfliktusom volt édesapámmal, fölháborította fia ficsúros tempója. Ennél rosszabb pontot nem szerezhettem nála, és rend­szeresen el is náspángolt. 1941-ben a bolgár parlament megszavazta az ország védelméről szóló tör­vényt, amely korlátozta a zsidók jogait, s egyes szakmákban magasabb adó­kat és numerus clausust hirdetett meg. Ekkor közölte velem az apám, hogy zsidó származású. Ez számomra nagyon nagy, és azt hiszem, bizonyos fokig máig tartó, meghatározó traumát okozott. Főleg azok után, hogy „wer einmal lügt..s ő nekem „lügolt”. Elfogadni sohasem fogadtam el, hogy én valamilyen módon zsidó lennék. Semmi okom nem volt erre, a család életformája, szokásai, vallástalansága semmilyen jelét nem adta annak, hogy a zsidósághoz tartoznánk. Emlékszem, ha az utcán felszedett valamiféle antiszemita megjegyzéssel álltam elő otthon, a válasz az volt, hogy ilyeneket jól nevelt úri gyerek nem mond. Egy szóval sem mentek ennél tovább a felvilágosításomban. Nagyon rossz tanuló voltam. Minden osztályból kínkeservek között mász­tam a következőbe. Valóban csak a lányok érdekeltek és a tenisz, a világon semmi más, ez volt az élet értelme. Egy német katonával történt utcai vereke­désem miatt kirúgtak a német iskolából, még a jegyeimet is kijavították, csak menjek. Ekkor kerültem Plovdivba, egy francia katolikus kollégiumba, ahol bentlakásos voltam. Akkor már tudtam valamit franciául. Ott nem volt mit tenni, már unalmamban is tanultam. Francia és svájci katolikus papok voltak a tanárok. Némelyikük köztudottan homoszexuális és pedofil volt, ismertük a szeretőiket, azokkal mindig kivételeztek. Némi felháborodással, de inkább afféle ifjonti cinizmussal tekintettünk minderre. BÍRÓ András Hazajöttem l'Harmattan, Budapest, 2005 „Romák a régióban és a civil társadalom" In: Interkulturális oktatás az emberi jogok tükrében 2000 „Autonómia és jövedelem" Magyar Tudomány, 1997. 6. „Öt perccel éjfél előtt" Fundamentum, 2000. 2. „Etnikai osztály-e a cigányság?" Beszélő, 2000. 6. BÍRÁS ANDRÁS

Next