Magyar Lettre Internationale 2007. tavasz (64. szám)
CSALÁDI FÉNYKÉPEK - Cărtărescu, Mircea: Miért szeretjük a nőket?
CSALÁDI FÉNYKÉPEK 61 MIRCEA CARTARESCU Miért szeretjük a nőket? Mert gömbölyű a mellük, és a hidegben a blúzon kidudorodik a mellbimbójuk, mert nagy és telt a fenekük, mert kerek arcuk olyan, mint a gyermekeké, mert duzzadt az ajkuk, ápolt a foguk és a szájuk, és mert nem irtózunk tőlük. Mert nem bűzlenek az izzadságtól vagy a rossz dohánytól, és nem izzad a felső ajkuk. Mert rámosolyognak minden kisgyerekre, aki elhalad mellettük. Mert egyenesen mennek az utcán, felemelt fejjel, kihúzott derékkal, és nem reagálnak, amikor mániákusan megbámulják őket. Mert különös bátorsággal fogadják kecses anatómiájukkal járó kötelezettségeiket. Mert nem perverzitásból merészek és kezdeményezők az ágyban, hanem hogy kimutassák a szeretetüket. Mert elvégzik otthon az összes apró és idegesítő munkát, anélkül hogy kérkednének vele vagy elismerést várnának érte. Mert nem nézegetnek pornómagazinokat és portálokat. Mert mindenféle kösöntyűket viselnek, amelyekkel rafinált szabályok szerint kiegészítik öltözéküket. Mert az ihletett festők figyelmével festik az arcukat és rajzolják körül a szemüket. Mert lenyűgözi őket Giacometti karcsúsága. Mert kislányból lesznek. Mert lakkozzák a lábkörmüket. Mert sakkoznak, whisteznek vagy ping-pongoznak, anélkül hogy érdekelné őket, ki lesz a győztes. Mert elegánsan vezetnek cukorkafényű autókat, és elvárják, hogy csodálják őket, ha megállnak a zebra előtt, hogy átsétáljunk előttük. Mert a problémamegoldó képességük kihoz a sodrunkból. Mert a gondolkodásmódjuk kihoz a sodrunkból. Mert pont akkor mondják, amúgy vigasztalásképpen, hogy „szeretlek”, amikor már nem szeretnek igazán. Mert nem maszturbálnak. Mert olykor-olykor szenvednek kissé: reumától, székrekedéstől, tyúkszemtől, és ilyenkor rájövünk, hogy ők is emberek, emberek, mint mi. Mert írnak, hol körültekintően, összegyűjtve az apró észrevételeket, és gondosan felvázolva a lélektani árnyalatokat is, hol durván és nyersen, nehogy női irodalommal vádolják meg őket. Mert rendkívüli olvasók, nekik íródik a világirodalom prózájának és költészetének háromnegyede. Mert megőrülnek a Rolling Stones Angie-jéért. Mert Cohen kiüti őket. Mert állandó és értelmetlen háborút folytatnak a konyhában a bogarakkal. Mert még a legszigorúbb üzletasszony is megható módon virágmintás csipkés bugyit visel. Mert olyan jó érzés az erkélyen a feleségünk bugyijait teregetni, az apró, nedves, fekete, piros és fehér holmikat, amelyek egyik oldalon selyemből vannak, a másikon durvább anyagból, és mindig elcsodálkozunk, hogy milyen kis felületet kell eltakarniuk. Mert a filmekben, de csakis a filmekben, sosem zuhanyoznak szeretkezés előtt. Mert soha nem érthetünk egyet velük másik férfi vagy másik nő szépségét illetően. Mert komolyan veszik az életet, minthogy úgy tűnik, tényleg hisznek a valóságban. Mert érdekli őket, hogy ki kivel jött össze a tévésztárok közül. Mert megjegyzik a színészek és színésznők nevét, még a legjelentéktelenebbekét is. Mert, hacsak nem veszélyezteti valami hormon, az embrió mindig a nőben fejlődik ki. Mert nem gondolkoznak azon, hogyan húzódjanak közelebb a jóképű pasihoz a trolin. Mert olyan borzalmakat isznak, mint a Martini Orange, a Gin Tonic vagy a Vanille Coke. Mert csak a reklámokban húzzák a fenekükre a kezed. Mert nem hozza lázba őket a kegyetlenség, csakis a férfiak képzeletében. Mert szőkék, barnák, vörösek, édesek, szexisek, forrók, bájosak, és mindig van orgazmusuk. Mert ha nincs orgazmusuk, akkor nem mímelik. Mert a nap legszebb része a reggeli kávézás, amikor egy órán át kekszet majszolunk vele, és elkezdjük a napot. Mert nők, mert nem férfiak, mert nem egyebek. Mert belőlük jövünk, és beléjük térünk vissza, és mert a gondolatunk nehéz bolygóként mindig, mindig, mindig csak körülöttük forog. Békafül A következő történet mélyen el van temetve az időben. Huszonhat éves voltam, és őszintén hittem, hogy addig egész életemben semmi rosszat nem követtem el. Ennél is kínosabb, hogy még legalább tíz évig meg voltam győződve erről, ami csak annak bizonyítéka, hogy nagyon későn értem, és igen nagy erőfeszítésembe került valamennyire megértenem, hogy mi is történik körülöttem és velem. Ma már, újabb tíz év múltán, tudom, hogy az életem tulajdonképpen kegyetlenségek, nemtörődömségek, félreértések, öncélú gonoszságok és öncélú hülyeségek sorozata, mint a legtöbb emberé. Ma már tudom, hogy érettnek, felnőtt embernek lenni nem jelent mást, mint tudni, hogy alapvetően és elsősorban rosszak vagyunk. Néhány éve éjszakánként nem tudok aludni, és nappal nem tudok a munkámra figyelni, mert emlékezetemben folyamatosan feltörnek múltam eleven képei, a legkínosabb, a legszégyenteljesebb és a legfájdalmasabb tapasztalataim. Némelyik egyenesen elviselhetetlen, szememet behunyva, kézzel hessegetem el, hogy ne lássam a telkemet szilánkokra széthullani. Nem, nem öltem meg senkit, nem juttattam börtönbe senkit, ám ez nem jelenti azt, hogy nem okoztam másoknak, sokszor a legkedvesebb teremtéseknek, óriási szenvedést. Soha nem fogom megbocsátani magamnak azt a ridegséget és érzéketlenséget, ahogy anyámmal bántam egész kamasz- és ifjúkoromban, sem a könnyeit, amikor születésnapomra a saját ízlésének megfelelő inget vagy zakót vásárolt nekem, és én köszönet helyett megmondtam neki, hogy nem tetszik, és soha sem fogom viselni. Nem tudom elfelejteni azt sem, hogy kamaszkoromban milyen kegyetlenül gúnyolódtam a húgomon, és milyen zsarnok módon megkínoztam az állatokat is. Ezek a cselekedetek nyilvánosan is bevallhatóak, a többit azonban még magamnak sem vallhatom be. Egyszer volt egy nagyon helyes kiscicám, az ő emléke kínoz legkegyetlenebbül, most is előttem van: apró, fehér pamacs, hátán kis kerek, szürke folt, pofija figyelmes és komoly. Az utcán szedtük össze, amikor még csak pár hetes volt. A lakásban nőtt fel, ha nyitva volt a bejárati ajtó, egy lépésre sem mert kimenni. Talán öt hónapos lehetett, ha jól emlékszem, amikor egyik könyvemből kitépett egy lapot, vagy valami ilyesmit művelt, amitől én iszonyúan dühbe gurultam. Fogtam, és úgy ahogy voltam, papucsban, kivittem a lépcsőházba. Hívtam a liftet. Amikor beszálltam vele, a cica visítva nyávogott, mint egy megrémült kisgyerek. De ez sem ingatta meg az elhatározásomat. A ház mögé vittem, és letettem a járdára. Odatapadt a lábamhoz. Elrúgtam párszor, hogy megszabaduljak tőle, és csak akkor bújt el keservesen nyivákolva egy Dacia alá. Zaklatottan, de továbbra is kemény szívvel mentem haza. Nagyon jól tudtam, hogy ennek a szobacicának semmi esélye sincs a túlélésre odakint, és hogy tulajdonképpen olyan ez, mintha puszta kézzel megöltem volna. De hát akkoriban még nem nyílt ki a szemem. Most már tudom, hogy egyetlen ilyen cselekedet bőven elég ahhoz, hogy bemocskolja az ember életét. Ezt a cicát, akit aztán hetekig kerestem, azóta is véres szögként hordom a fejemben. És ha csak ő volna az egyetlen! Tehát huszonhat éves koromban általános iskolai tanár voltam a Colentina utcában. Napontam a 21-es villamossal mentem odáig. Leszálltam a kétségbeejtő helyen: magányos víztorony, villamosvégállomás, hegesztőműhely. El kellett haladnom egy autójavító-műhely mellett, és csak azután értem az iskola koszos, sárgára mázolt, omladozó épületéhez. Belül ugyanilyen lerobbant voltam én is. Szakítottam egyetemi nagy szerelmemmel, és még mindig rettenetesen szenvedtem ettől. Fizikai, lokalizálható fájdalom volt a mellkasom közepén. Lélegezni sem tudtam, bele tudtam volna halni a fájdalomba. így telt akkor az életem: reggel iskola, üvöltöző gyerekek, este a magány és az a könyörtelen fájdalom a mellkasomban. Akkor ismerkedtem meg Rodicával. Egy rendezvény után kimentem a kertbe, és a padon véletlenül éppen melléje ültem. Nem volt valami vonzó lány, de nagy magányomban ennek akkor nem volt jelentősége. Először is nagyon fiatal volt, néhány nap múlva töltötte be a tizennyolcat. Befejezte a gimnáziumot, és már vakáción volt. Az arca egy plüssmacséra hasonlított, szőke volt, a szeme semmilyen, termete alacsony és telt. Nagyon furcsán beszélt. Minden második-harmadik mondatához értelmetlenül és minden összefüg-Mircea CÄRTÃRESCU Sóvárgás (Csiky László ford.) Jelenkor, 1997 Vakvilág (Csiky László ford.) Jelenkor, 2000 Lulu (Lövétei Lázár László ford.) Gondolat Világirodalmi Könyvtár, 2004 Miért szeretjük a nőket Jelenkor, 2007 (megjelenés előtt) „A parazita" (Csiky László ford.) Magyar Lettre Internationale, 25 „Felvonóház" (Csiky László ford.) Magyar Lettre Internationale, 33 „Az én Bukarestem" (Nagy Zsuzsanna fordítása) Magyar Lettre Internationale, 39 „Levante" (részletek a lírai eposzból) (Lövétei Lázár László ford.) Magyar Lettre Internationale, 39, 43,58 „Lulu" (részlet) (Lövétei Lázár László ford.) Magyar Lettre Internationale, 44 'Ion Creanga erotikus történeteinek gyűjteménye (1877-1878)