Magyar Lettre Internationale 2007. tavasz (64. szám)
CSALÁDI FÉNYKÉPEK - Forgács, Éva: A tárgy mint fotó (Boltanski és Kabakov)
Magyar Lettre Internationale, 4 . szám fől tavasz_________________________ be a műveibe, amelyeket precízen fel is címkézett, és öt- vagy hatjegyű leltári számot ragasztott rájuk, egy egész történelmi korszakot dokumentált: a szovjet életet. Kabakov egyik legfontosabb törekvése, hogy a szovjetunióbeli létezés tapasztalati és élményvilága ne merüljön feledésbe. Címkét ragasztani egy tárgyra olyan, mint elkattintani a fényképezőgépet. Megdermeszti a tárgyat úgy és ott, ahogyan és ahol éppen van, és ekként konzerválja a jövő számára, s ezzel történelmi perspektívába helyezi. Kabakovot éppen ez a történelmi távlat foglalkoztatta például Tíz karakter című, 1986-88-as művében. Ezek egyike Az ember, aki soha semmit nem dobott ki, élete minden pillanatát az adott pillanathoz kötődő tárgyban őrzi meg. Pontosan úgy, ahogyan Boltanski is törekedett rá, amint azt enyhe öniróniával megírta a gyerekkori „relikviáit” tartalmazó füzet előszavában: „Sosem veszik figyelembe, hogy a halál szégyenletes dolog. Végülis sosem szállunk szembe vele szemtől szembe, az orvosok és a tudósok is mindössze egyezkednek vele, néhány hónappal, évvel elhalasztják, ez azonban semmit sem ér. A gyökerénél kell megragadni a problémát, és olyan nagy, közös erőfeszítést kell tenni, amelynek során mindenki önmaga és a többiek fennmaradásáért is munkálkodik. Ezért határoztam el, végülis valakinek közülünk példát kell mutatnia, hogy megvalósítom egy tervemet, amely régóta a szívügyem, önmagunk teljes megőrzését, hogy életünk minden másodpercének a nyoma, minden tárgyunk és szavunk, sőt mások körülöttünk elhangzott szavai is, fennmaradjanak. Ez a célom. A feladat hatalmas, és eszközeink szerények. Miért nem fogtam bele korábban? Szinte minden, ami ahhoz a korszakhoz kapcsolódik, amit elsőnek szeretnék megmenteni (1944. szeptember 6. - 1950. július 24.), bűnös hanyagság következtében elveszett vagy a szemétre került. Csak a legnagyobb fáradság árán tudtam megtalálni azokat az elemeket, amelyeket itt most bemutatok. Csak folyamatos kérdezősködés és a legprecízebb tudakozódás segített eredetiségüket bebizonyítani és helyüket pontosan meghatározni. De nagyon nagy még a hátralévő feladat, és hány évet kell még eltöltenem kutatással, tanulmányozással és osztályozással ahhoz, hogy biztonságban legyen az életem, gondosan rendszerezve és felcímkézve, lopás- tűzvész- és atombiztos helyen, ahonnan azután kihozható majd, és 60 minden pillanata rekonstruálható lesz, hogy, ilymódon megbizonyosodva arról, hogy nem halok meg, végre megnyugodhassak.”A Kabakov karaktere ugyanezért őrzi meg minden, mégoly töredékes tárgyát, valamint azért, hogy a jövőben ezek alapján úgy emlékezzenek rá, mint olyan emberre, „aki soha semmit nem dobott ki”. A tét az, hogy emlékezzenek rá, ne hulljon a felejtésbe. Amit Kabakov ehhez hozzátesz, az a fiktív figura történelmi környezete: a muzeális létben megőrzött szovjet valóság. E célból mindkét művész verbális pillanatképeket, azaz egy-egy pillanatot leíró szövegtöredékeket is létrehozott. Ezek is éppen úgy működnek, mint a fényképek. Boltanski 1990-ben például „talált szövegek” formájában visszaemlékezéseket „gyűjtött” saját magáról Amire emlékeznek címmel. Száz töredéket írt önmagáról mások fiktív visszaemlékezéseként. A szövegtöredékek, akárcsak az egyformára keretezett fényképek, részei a mozaiknak, amelynek ki kellene adnia „a valódi Christian Boltanskit”. Például: „Szerette a spagettit, emlékszem, egyszer egy pizzériában a Boulevard Saint Germain közelében két tányérral is megevett együttében.” „Gyerekként alig szólalt meg, kicsit ütődöttnek látszott.” „Rendkívül ideges volt, rosszul aludt, de soha senkinek nem sikerült leszoktatnia arról, hogy tíz kávét is megigyon naponta.” Ilja Kabakov változata arra, hogy önmagát perspektívába helyezze, Az élet kötele című, szintén 1990-es installációja. „Elhatároztam, hogy egy kötél formájában fogom ábrázolni az életemet, és elrendezem rajta életem minden eseményét, egyiket a másik után”, írja a Bevezetésben. A nyolc méter hosszan kibomló kötélre, amelyik végigtekeredik a padlón, egymástól különböző távolságban fehér címkékre írt feljegyzésekkel ellátott szemétdarabokat erősített, amelyek „egy életrajz töredékei”. Kabakov önéletrajza, akárcsak Boltanski Amire emlékeznek le, pillanatfelvételek írott mozaikja. A két mű még a dimenzióiban is hasonló: Kabakov története 109 bejegyzésből áll. Míg Boltanski árnyékszerű narratívát hoz létre egy konkrét család életének fotografikusan feljegyzett töredékeiből, és a konkrét egyén tulajdonát képező tárgyakat használja egy szintén személyes történet töredékeiként (bár későbbi munkájában egy sokkal általánosabb történelmi narratívát konstruál majd). Kabakov a fragmentumok fragmentumait használja, szemetet, maradékokat, régebbi tárgyak hasznavehetetlen részeit, amelyek ugyancsak etnográfiai dokumentumok, de már eleve azt dokumentálják, hogy a szovjet életben a személyes tárgyi világ hulladékokból állt. 1995-ös Anyám albumai című művében anyja életét a korabeli szovjet sajtóból vett töredékekben beszéli el: a személyes történet képei helyett szocialista brigádok, vállalati nyaralások, orvosi felfedezések és egyéb újsághírek adják ki a narratívát. Mindezek a művek ugyanolyan történelmi távlatba helyezik a homo sovieticust, amilyenbe az eszkimó került a Musée de FHomme tárlatban. A nem elhanyagolható különbség az, hogy itt a szemét tölti be a kollektív emlékezet tárgyainak a szerepét. Kabakov úgy kötődik a törött, piszkos és használhatatlan tárgydarabokhoz, mint a szovjet élet valódi dokumentumaihoz. „Megfosztani magunkat ezektől a papírszimbólumoktól és tanújelektől nem más, mint valamiképpen megfosztani magunkat az emlékeinktől” - írja. „Az emlékezetünkben minden egyformán értékessé és jelentőssé válik. Emlékezetünk minden pontja összefonódik. Láncolatot és csomópontokat képeznek, végsősoron összesűrítik és kiadják életünk történetét. Ettől megfosztani magunkat annyit jelent, mint elszakadni mindentől, amik voltunk a múltban, tehát bizonyos értelemben azt, hogy megszűnünk létezni.” Boltanski és Kabakov szuggesztív narratívái a felejtés ellen küzdenek nemcsak általában, hanem a traumatikus történelmi tények egészen speciális eseteiben is. „Az elbeszélés olyannyira természetes közegünk (...]- írja Hayden White -, hogy a narrativitás csak egy olyan kultúrában tűnhet problematikusnak, melyből feltűnően hiányzik, vagy - mint némely kortárs nyugati szellemi és művészeti irányzatban - ahol programatikus elutasítás áldozatává válik.” A történetmondás elutasított tabui közé tartozott Európa különböző országaiban egyebek között a náci népirtás, a holokauszt, és a Szovjetunióban és Kelet-Európában a szovjet valóság mibenléte. Boltanski (több, itt nem tárgyalt munkájában) és Kabakov egyaránt ezeket a tiltott narratívákat eleveníti meg. Boltanski számára, mintha Roland Barthes fotográfia-felfogását akarná szemléltetni, potenciálisan mindegyik kép az utolsó, vagy tekinthető így is, akár egy személyről, akár emberek egy csoportjáról készült. Kabakov számára a szorongás tárgya nem valami fenyegető veszély, ami még nem következett be, hanem valami olyan, ami már testet öltött: a szovjet állam, és az emberek élete ebben az államban; egy olyan igazság, ami nem tűnhet el, amíg nem dokumentálták megfelelő módon. Ennek a létezésnek a botránya, és az, hogy mit ért az emberi élet ennek körülményei között, az, amit dokumentálni kell. Kabakov azonban végső soron kiterjeszti a történetet a kultúra egészére. Ennek emblematikus képe a szemétdomb, amiről úgy ír, mint emlékek gyűjteményéről. A szemétdomb, akár egy hatalmas fényképgyűjtemény, „.. .tele van fénylő csillagokkal, a kultúra tükröződéseivel és töredékeivel. .. egy civilizáció képe, amely ismeretlen kataklizmák nyomása alatt lassan elsüllyed... A szemétdombok láttán az üres, kozmikus létezés érzése nyomasztja az egyént, de ez egyáltalán nem az élet elhanyagolásának, vagy eltűnésének az érzése, éppen ellenkezőleg: a visszatérésé, egy teljes köré, mivel amíg él az emlékezet, addig él minden, aminek köze van az élethez.” 1 Lynn Gumpert: Boltanski, 32.o. 2 Mint egy interjúban elmondta, az Oxfordi lakos... c. műben is használt eredetileg nem az elhunyt tulajdonát képező tárgyakat. 3 Boltanski: Szórólap a Recherche et présentation de tout ce qui reste de mon enfance, 1944-1950, kiadványhoz, Párizs 1969 május, in: Gumpert, i.m. 25. o. 1 Négy angol, francia, német, orosz nyelvű album, Ilya Kabakov - Flies France, Paris, 1995. 5 Hayden White: „A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében" In: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 103. old.