Magyar Lettre Internationale 2007. tavasz (64. szám)

CSALÁDI FÉNYKÉPEK - Forgács, Éva: A tárgy mint fotó (Boltanski és Kabakov)

Magyar Lettre Internationale, 4 . s­z­á­m fől tavasz_________________________ be a műveibe, amelyeket precízen fel is címkézett, és öt- vagy hatjegyű leltári számot ragasztott rájuk, egy egész történelmi korszakot dokumentált: a szovjet életet. Kabakov egyik legfontosabb törek­vése, hogy a szovjetunióbeli létezés tapasztalati és élményvilága ne merüljön feledésbe. Címkét ragasztani egy tárgyra olyan, mint el­­kattintani a fényképezőgépet. Megdermeszti a tár­gyat úgy és ott, ahogyan és ahol éppen van, és ekként konzerválja a jövő számára, s ezzel törté­nelmi perspektívába helyezi. Kabakovot éppen ez a történelmi távlat foglalkoztatta például Tíz karakter című, 1986-88-as művében. Ezek egyi­ke Az ember, aki soha semmit nem dobott ki, élete minden pillanatát az adott pillanathoz kö­tődő tárgyban őrzi meg. Pontosan úgy, ahogyan Boltanski is törekedett rá, amint azt enyhe öniró­niával megírta a gyerekkori „relikviáit” tartalmazó füzet előszavában: „Sosem veszik figyelembe, hogy a halál szé­gyenletes dolog. Végülis sosem szállunk szembe vele szemtől szembe, az orvosok és a tudósok is mindössze egyezkednek vele, néhány hónap­pal, évvel elhalasztják, ez azonban semmit sem ér. A gyökerénél kell megragadni a problémát, és olyan nagy, közös erőfeszítést kell tenni, amelynek során mindenki önmaga és a többiek fennmaradá­sáért is munkálkodik. Ezért határoztam el, végülis valakinek közü­lünk példát kell mutatnia, hogy megvalósítom egy tervemet, amely régóta a szívügyem, önmagunk teljes megőrzését, hogy életünk minden másod­percének a nyoma, minden tárgyunk és szavunk, sőt mások körülöttünk elhangzott szavai is, fenn­maradjanak. Ez a célom. A feladat hatalmas, és eszközeink szerények. Miért nem fogtam bele ko­rábban? Szinte minden, ami ahhoz a korszakhoz kapcsolódik, amit elsőnek szeretnék megmenteni (1944. szeptember 6. - 1950. július 24.), bűnös ha­nyagság következtében elveszett vagy a szemétre került. Csak a legnagyobb fáradság árán tudtam megtalálni azokat az elemeket, amelyeket itt most bemutatok. Csak folyamatos kérdezősködés és a legprecízebb tudakozódás segített eredetiségüket bebizonyítani és helyüket pontosan meghatározni. De nagyon nagy még a hátralévő feladat, és hány évet kell még eltöltenem kutatással, tanul­mányozással és osztályozással ahhoz, hogy biz­tonságban legyen az életem, gondosan rendsze­rezve és felcímkézve, lopás- tűzvész- és atombiz­tos helyen, ahonnan azután kihozható majd, és 60 minden pillanata rekonstruálható lesz, hogy, ily­módon megbizonyosodva arról, hogy nem halok meg, végre megnyugodhassak.”A Kabakov karaktere ugyanezért őrzi meg min­den, mégoly töredékes tárgyát, valamint azért, hogy a jövőben ezek alapján úgy emlékezzenek rá, mint olyan emberre, „aki soha semmit nem do­bott ki”. A tét az, hogy emlékezzenek rá, ne hulljon a felejtésbe. Amit Kabakov ehhez hozzátesz, az a fiktív figura történelmi környezete: a muzeális lét­ben megőrzött szovjet valóság. E célból mindkét művész verbális pillanatké­peket, azaz egy-egy pillanatot leíró szövegtöre­dékeket is létrehozott. Ezek is éppen úgy mű­ködnek, mint a fényképek. Boltanski 1990-ben például „talált szövegek” formájában visszaemlé­kezéseket „gyűjtött” saját magáról Amire emlékez­nek címmel. Száz töredéket írt önmagáról mások fiktív visszaemlékezéseként. A szövegtöredékek, akárcsak az egyformára keretezett fényképek, ré­szei a mozaiknak, amelynek ki kellene adnia „a valódi Christian Boltanskit”. Például: „Szerette a spagettit, emlékszem, egyszer egy pizzériában a Boulevard Saint Germain közelében két tányér­ral is megevett együttében.” „Gyerekként alig szó­lalt meg, kicsit ütődöttnek látszott.” „Rendkívül ideges volt, rosszul aludt, de soha senkinek nem sikerült leszoktatnia arról, hogy tíz kávét is megi­gyon naponta.” Ilja Kabakov változata arra, hogy önmagát pers­pektívába helyezze, Az élet kötele című, szintén 1990-es installációja. „Elhatároztam, hogy egy kötél formájában fogom ábrázolni az életemet, és elren­dezem rajta életem minden eseményét, egyiket a másik után”, írja a Bevezetésben. A nyolc méter hosszan kibomló kötélre, amelyik végigtekeredik a padlón, egymástól különböző távolságban fehér címkékre írt feljegyzésekkel ellátott szemétdarabo­kat erősített, amelyek „egy életrajz töredékei”. Kabakov önéletrajza, akárcsak Boltanski Amire emlékeznek le, pillanatfelvételek írott mozaikja. A két mű még a dimenzióiban is hasonló: Kabakov története 109 bejegyzésből áll. Míg Boltanski ár­nyékszerű narratívát hoz létre egy konkrét család életének fotografikusan feljegyzett töredékeiből, és a konkrét egyén tulajdonát képező tárgyakat használja egy szintén személyes történet töredé­keiként (bár későbbi munkájában egy sokkal ál­talánosabb történelmi narratívát konstruál majd). Kabakov a fragmentumok fragmentumait használ­ja, szemetet, maradékokat, régebbi tárgyak hasz­navehetetlen részeit, amelyek ugyancsak etnográ­fiai dokumentumok, de már eleve azt dokumen­tálják, hogy a szovjet életben a személyes tárgyi világ hulladékokból állt. 1995-ös Anyám albumai című művében anyja életét a korabeli szovjet saj­tóból vett töredékekben beszéli el: a személyes történet képei helyett szocialista brigádok, válla­lati nyaralások, orvosi felfedezések és egyéb új­sághírek adják ki a narratívát. Mindezek a művek ugyanolyan történelmi távlatba helyezik a homo sovieticust, amilyenbe az eszkimó került a Musée de FHomme tárlatban. A nem elhanyagolható különbség az, hogy itt a szemét tölti be a kollektív emlékezet tárgyainak a szerepét. Kabakov úgy kötődik a törött, piszkos és használhatatlan tárgydarabokhoz, mint a szovjet élet valódi dokumentumaihoz. „Megfosztani ma­gunkat ezektől a papírszimbólumoktól és tanúje­lektől nem más, mint valamiképpen megfosztani magunkat az emlékeinktől” - írja. „Az emlékeze­tünkben minden egyformán értékessé és jelen­tőssé válik. Emlékezetünk minden pontja össze­fonódik. Láncolatot és csomópontokat képeznek, végsősoron összesűrítik és kiadják életünk törté­netét. Ettől megfosztani magunkat annyit jelent, mint elszakadni mindentől, amik voltunk a múlt­ban, tehát bizonyos értelemben azt, hogy megszű­nünk létezni.” Boltanski és Kabakov szuggesztív narratívái a felejtés ellen küzdenek­­ nemcsak általában, hanem a traumatikus történelmi tények egészen speciális eseteiben is. „Az elbeszélés olyannyira természetes közegünk (...]- írja Hayden White -, hogy a narrativitás csak egy olyan kultúrában tűn­het problematikusnak, melyből feltűnően hiány­zik, vagy - mint némely kortárs nyugati szellemi és művészeti irányzatban - ahol programatikus elutasítás áldozatává válik.”­ A történetmondás elutasított tabui közé tartozott Európa különböző országaiban egyebek között a náci népirtás, a ho­lokauszt, és a Szovjetunióban és Kelet-Európában a szovjet valóság mibenléte. Boltanski (több, itt nem tárgyalt munkájában) és Kabakov egyaránt ezeket a tiltott narratívákat eleveníti meg. Boltanski számára, mintha Roland Barthes fo­tográfia-felfogását akarná szemléltetni, potenciáli­san mindegyik kép az utolsó, vagy tekinthető így is, akár egy személyről, akár emberek egy csoport­járól készült. Kabakov számára a szorongás tárgya nem valami fenyegető veszély, ami még nem kö­vetkezett be, hanem valami olyan, ami már testet öltött: a szovjet állam, és az emberek élete ebben az államban; egy olyan igazság, ami nem tűnhet el, amíg nem dokumentálták megfelelő módon. Ennek a létezésnek a botránya, és az, hogy mit ért az emberi élet ennek körülményei között, az, amit dokumentálni kell. Kabakov azonban végső soron kiterjeszti a tör­ténetet a kultúra egészére. Ennek emblematikus képe a szemétdomb, amiről úgy ír, mint emlékek gyűjteményéről. A szemétdomb, akár egy hatal­mas fényképgyűjtemény, „.. .tele van fénylő csil­lagokkal, a kultúra tükröződéseivel és töredéke­ivel. .. egy civilizáció képe, amely ismeretlen ka­taklizmák nyomása alatt lassan elsüllyed... A sze­métdombok láttán az üres, kozmikus létezés érzé­se nyomasztja az egyént, de ez egyáltalán nem az élet elhanyagolásának, vagy eltűnésének az érzése, éppen ellenkezőleg: a visszatérésé, egy teljes köré, mivel amíg él az emlékezet, addig él minden, ami­nek köze van az élethez.” 1 Lynn Gumpert: Boltanski, 32.o. 2 Mint egy interjúban elmondta, az Oxfordi lakos... c. műben is használt eredetileg nem az elhunyt tulajdonát képező tárgyakat. 3 Boltanski: Szórólap a Recherche et présentation de tout ce qui reste de mon enfance, 1944-1950, kiadványhoz, Párizs 1969 május, in: Gumpert, i.m. 25. o. 1 Négy­­ angol, francia, német, orosz­­ nyelvű album, Ilya Kabakov - Flies France, Paris, 1995. 5 Hayden White: „A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében" In: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 103. old.

Next