Magyar Lettre Internationale 2007-2008. tél (67. szám)
BÁNZSÓFI - Bán Zsófia - Darabos Enikő: Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell?
BÁN ZSÓFIÁVAL DARABOS ENIKŐ BESZÉLGET BÁNI ZSÓFI Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell? DARABOS ENIKŐ A „Hogyan nem” című szöveged alapján azt mondhatnám, most „nem találkozom” veled harmadjára. Először a 2003-as ÉS-vitában, amit „ridikül-vitának” is neveznek, „nem találkoztam” veled, később a szavad.sk-k egy közéleti kérdés megvitatásában, és akkor most, harmadjára itt, a szigligeti JAK-táborban, az idén megjelent második könyved, az Esti iskola ürügyén. Az Amerikáner című esszéköteted után hogy jött az ötlet, hogy szépprózát írj? Más írástechnikát igényel a szépirodalmi szöveg? Íróként foglalkozol ezzel egyáltalán, az elbeszélhetőség kérdésével? Kigondoltad a kötet koncepcióját, és aszerint dolgoztál, vagy egyszerűen csak írtál, írtál, és adott ponton a szövegek Esti iskolára álltak össze? BÁN ZSÓFIA Az esszé, mint műfaj már maga is nagyon közel áll a szépprózához, mondhatni, a határán táncol, át-átinteget a túloldalra, és néha át is lép. Ezért is annyira szívemhez közelálló műfaj, mert szeretem a határterületeket műfajban és stúdiumokban egyaránt; szeretem azt, hogy feszegetik saját határaikat, szeretem az eldöntetlenségüket, ami egyben a gazdagságukat és inkluzivitásukat, integrálóképességüket is jelenti. A műfaj megválasztása viszont nem annyira koncepció kérdése, illetve ha az, akkor a vállalkozás nem mindig szerencsés kimenetelű, mert az eredmény gyakran erőltetett lesz. A legjobb, ha a tartalom maga keresi meg a számára megfelelő formát, és itt, az Esti iskola esetében is ez történt. Azt hiszem, nincs olyan író, aki ne foglalkozna az elbeszélhetőség kérdésével, és akkor a „foglalkozás” kifejezés egy súlyos understatement, ahogy az angol mondja, hiszen mi más is lenne az írás - elsősorban a prózaírás -, mint éppen az elbeszélhetőség problémájával való állandó küszködés, bíbelődés, pöszmögés. Van, amikor ez a küszködés nem jelenik meg szövegszerűen - akár tematikusan, akár strukturálisan a műben, csak ott van mögötte, mint mondjuk Flaubert-nél, aki egész írói létét a le mot juste, a megfelelő szó keresésének szentelte, de a regényei csak ennek a folyamatnak a végeredményét tükrözik. Van, aki szövegszerűen is utal rá, lásd például Ottlik felütését az Iskola a határon-bm. „Az elbeszélés nehézségei” alcímmel, mindjárt az első fejezetnél. Van, akinél pedig a mű struktúráját alakítja ez a folyamat, mint például, híresen, Faulkner A hang és a téboly című regényében, amelyben Faulkner saját bevallása szerint azért alakul úgy a regény, hogy minden fejezetét egy másik szereplő, a család egy másik tagja beszéli el, mert minden fejezet után elégedetlen volt az elbeszélés eredményeivel, így aztán újra és újra nekifutott. Az Esti iskolában ez a folyamat a narrátori hang váltogatásában jelenik meg, illetve egy olyan narrátor hangja ez, aki különféle „hangmaszkokkal” kísérletezik, hogy így próbálja meg áthidalni az elbeszélés nehézségeit; más és más tartalmakat más és más hangon próbál elbeszélni, de - legalábbis reményeim szerint - érezhető, hogy „aki” vagy „ami” mögötte van, az egy és ugyanaz. Mint amikor egy színdarabban az egyes szereplők más és más hangon szólalnak meg, karakterük szerint, de mindnyájan mégis ugyanabban a darabban szerepelnek. Ami a kötet koncepcióját illeti, nem volt eleve kigondolva, 4-5-6 darab után kezdett kialakulni az a gondolat vagy ötlet, hogy ezeket valamilyen módon egybe lehetne fűzni. A tantárgyakat is akkor kezdtem el hozzájuk rendelni, és akkor a következő darabokat már kifejezetten aszerint írtam, hogy milyen tantárgyak hiányoznak, milyen tantárgyakat szeretnék még bevenni az órarendbe. Beszélnél kicsit a könyv struktúrájáról? Pluszonegy szövegből áll összesen. Ez sem akar valamiféle mágikus szám lenni, leszámítva azt, hogy kedvelem a páratlan számokat, nincs ebben semmiféle eleve elrendelés. Ám az elbeszélhetőség problematikájához valószínűleg szorosan hozzátartozik, hogy elsőként éppen a „Holvan anya” című novellát írtam meg, amelyik egy (szószerinti és/vagy metaforikus) anyafigura eltűnéséről (szószerinti és/vagy metaforikus haláláról) szól, ami egyfajta kommunikációs szakadáshoz és egy történet lezáratlanságához vezet, ami mintegy kikényszeríti az elbeszélésre való kísérletet. Éppen ezért lett ez a novella a kötet indító darabja. A záródarabot, „A nevetés csodálatos visszatérése” címűt, a „Hol van anya” párdarabjának szántam, ezzel mintegy keretes szerkezetet adva a kötetnek, a „Történetnek” (azaz az egésznek) pedig egyfajta pozitív lezárást. „Happy end” van tehát, és ezt az utolsó darabhoz rendelt szünet tantárgy is jelzi: lehet pihenni. De a szünet persze egy átmeneti állapotot is jelöl: az elbeszélés csupán átmeneti felfüggesztését. Az első és utolsó darab között pedig megpróbáltam váltogatni a szövegeket, hogy a kötet ne legyen (szó szerint:) egyhangú retorika vagy hangvétel szempontjából. Különféle hangmaszkok Mi a viszonyod a novellák elbeszélőihez? A kortárs magyar irodalomban nem megszokott az olyan narrátori hang, amelyik egy képzeletbeli „ti”-hez fordulva képezi meg olvasóközönségét. A novellák elbeszélőit personáknak, azaz ugyanazon az alak különféle megjelenési formáinak nevezném. Mert ugyan minden vagy majdnem minden szöveg egy másfajta hangon szólal meg, de azt gondolom, hogy a kötet egészét mégis ez a különböző módokon, de valahogy ugyanabból az irányból jövő hang köti össze. Ez a domináns hang lenne a kötet főszereplője. Ez a hang pedig különböző módokon próbál elbeszélni valamit, amit talán úgy lehetne körülírni, hogy egy élet elbeszélése más és más szempontból. Persze, lehet ezeket a szövegeket külön is olvasni, azt gondolom vagy remélem, hogy külön is megállnak, de szándékom szerint ez egy novellafüzérből összeállított regényféle akarna lenni. A megszólított pedig - a látszat ellenére - elsősorban én magam volnék, a saját történetemnek a megszólítása különböző perspektívákból, különböző szemszögekből. S ez a történet nyilván része kell legyen egy nagyobb történetnek, különben menthetetlenül partikulárissá válik. Tehát kísérlet történik arra, hogy (el) beszéljek olyan dolgokat, amelyekről nem feltétlenül könnyű beszélni, vagy megtalálni azt a pontot, ahol esetleg be lehet lépni egy résen át. Ez a „ti" tehát önmagad lennél? Ez az elbeszélői hangnak valamilyen kiterjesztése? ■ Igen, azt gondolom, hogy erről van szó. Természetesen nem állítom, hogy minden, ami a szövegekben van, az direkt módon köthető önéletrajzi dolgokhoz, de amikor megpróbálod összerakni kockákból azt, amiből kifejlődik egyfajta hol közvetlenül, hol közvetetten életrajzi szöveg - ami persze, még a legdirektebb önéletrajz is, mindig fiktív elemekből is áll (ha más nem, akkor az elbeszélés ténye teszi azzá), akkor azt gondolom, hogy igen, az ember elsősorban saját magát szólítja meg, és persze az olvasót is. Hiszen ez a „ti” lényegében minden műbe bele van építve, az olvasó mindig implikált, csak legfeljebb nincs ilyen közvetlen módon megszólítva. Talán ez a közvet-BÁN Zsófia Esti iskola - olvasókönyv felnőtteknek Kalligram, 2007 Parti Nagy Lajos „Könyvbeszéd" kultura.hu Perecz László „Irónia a négyzeten" Népszabadság, 2007.04.21. Ambrus Judit „Osztály, vigyáááááááááázz!" Népszava, 2007.05.05. Teslár Ákos „Olvasókönyv felnőtteknek" Magyar Narancs, 2007.05.31. Csontos Erika „Mi a teendőcunami esetén" Élet és Irodalom, 2007.06.08. Darabos Enikő „Az interpretáció súlyos szabadsága" Kalligram, 2007.7-8. Friedrich Judit „Ne hagyd, hogy szíven üssön a kétségbeesés vasgolyója" Kalligram, 2007.7-8. Bodor Béla „Bán Zsófia saját szavai" litera.hu, 2007. 10.04. Nagy Bernadett „Játszva tanulni" Műút, 2007.2. Antal Balázs „Képeskönyv mindenkinek" Műút, 2007.2. 1