Magyar Lettre Internationale 2007-2008. tél (67. szám)

BÁNZSÓFI - Bán Zsófia - Darabos Enikő: Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell?

BÁN ZSÓFIÁVAL DARABOS ENIKŐ BESZÉLGET BÁNI ZSÓFI Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell? DARABOS ENIKŐ A „Hogyan nem” című szö­veged alapján azt mondhatnám, most „nem ta­lálkozom” veled harmadjára. Először a 2003-as ÉS-vitában, amit „ridikül-vitának” is neveznek, „nem találkoztam” veled, később a szavad.sk-k egy közéleti kérdés megvitatásában, és akkor most, harmadjára itt, a szigligeti JAK-táborban, az idén megjelent második könyved, az Esti is­kola ürügyén. Az Amerikáner című esszéköteted után hogy jött az ötlet, hogy szépprózát írj? Más írástechnikát igényel a szépirodalmi szöveg? Író­ként foglalkozol ezzel egyáltalán, az elbeszélhe­­tőség kérdésével? Kigondoltad a kötet koncepci­óját, és aszerint dolgoztál, vagy egyszerűen csak írtál, írtál, és adott ponton a szövegek Esti isko­lára álltak össze? BÁN ZSÓFIA Az esszé, mint műfaj már maga is nagyon közel áll a szépprózához, mondhatni, a határán táncol, át-átinteget a túloldalra, és néha át is lép. Ezért is annyira szívemhez közelálló műfaj, mert szeretem a határterületeket műfajban és stú­diumokban egyaránt; szeretem azt, hogy feszege­tik saját határaikat, szeretem az eldöntetlenségü­­ket, ami egyben a gazdagságukat és inkluzivitásu­­kat, integrálóképességüket is jelenti. A műfaj meg­választása viszont nem annyira koncepció kérdése, illetve ha az, akkor a vállalkozás nem mindig sze­rencsés kimenetelű, mert az eredmény gyakran erőltetett lesz. A legjobb, ha a tartalom maga ke­resi meg a számára megfelelő formát, és itt, az Esti iskola esetében is ez történt. Azt hiszem, nincs olyan író, aki ne foglalkoz­na az elbeszélhetőség kérdésével, és akkor a „fog­lalkozás” kifejezés egy súlyos understatement, ahogy az angol mondja, hiszen mi más is lenne az írás - elsősorban a prózaírás -, mint éppen az elbeszélhetőség problémájával való állandó küsz­ködés, bíbelődés, pöszmögés. Van, amikor ez a küszködés nem jelenik meg szövegszerűen - akár tematikusan, akár strukturálisan­­ a műben, csak ott van mögötte, mint mondjuk Flaubert-nél, aki egész írói létét a le mot juste, a megfelelő szó ke­resésének szentelte, de a regényei csak ennek a folyamatnak a végeredményét tükrözik. Van, aki szövegszerűen is utal rá, lásd például Ottlik felüté­sét az Iskola a határon-bm. „Az elbeszélés nehéz­ségei” alcímmel, mindjárt az első fejezetnél. Van, akinél pedig a mű struktúráját alakítja ez a folya­mat, mint például, híresen, Faulkner A hang és a téboly című regényében, amelyben Faulkner saját bevallása szerint azért alakul úgy a regény, hogy minden fejezetét egy másik szereplő, a család egy másik tagja beszéli el, mert minden fejezet után elégedetlen volt az elbeszélés eredményeivel, így aztán újra és újra nekifutott. Az Esti iskolában ez a folyamat a narrátori hang váltogatásában jelenik meg, illetve egy olyan narrátor hangja ez, aki kü­lönféle „hangmaszkokkal” kísérletezik, hogy így próbálja meg áthidalni az elbeszélés nehézségeit; más és más tartalmakat más és más hangon pró­bál elbeszélni, de - legalábbis reményeim szerint - érezhető, hogy „aki” vagy „ami” mögötte van, az egy és ugyanaz. Mint amikor egy színdarabban az egyes szereplők más és más hangon szólalnak meg, karakterük szerint, de mindnyájan mégis ugyanabban a darabban szerepelnek. Ami a kötet koncepcióját illeti, nem volt eleve kigondolva, 4-5-6 darab után kezdett kialakulni az a gondolat vagy ötlet, hogy ezeket valamilyen módon egybe lehetne fűzni. A tantárgyakat is akkor kezdtem el hozzájuk rendelni, és akkor a kö­vetkező darabokat már kifejezetten aszerint írtam, hogy milyen tantárgyak hiányoznak, milyen tantár­gyakat szeretnék még bevenni az órarendbe. Beszélnél kicsit a könyv struktúrájáról? Pluszonegy szövegből áll összesen. Ez sem akar valamiféle mágikus szám lenni, leszámítva azt, hogy kedvelem a páratlan számokat, nincs ebben semmiféle eleve elrendelés. Ám az elbe­szélhetőség problematikájához valószínűleg szo­rosan hozzátartozik, hogy elsőként éppen a „Hol­van anya” című novellát írtam meg, amelyik egy (szószerinti és/vagy metaforikus) anyafigura eltű­néséről (szószerinti és/vagy metaforikus haláláról) szól, ami egyfajta kommunikációs szakadáshoz és egy történet lezáratlanságához vezet, ami mint­egy kikényszeríti az elbeszélésre való kísérletet. Éppen ezért lett ez a novella a kötet indító darabja. A záródarabot, „A nevetés csodálatos visszatérése” címűt, a „Hol van anya” párdarabjának szántam, ezzel mintegy keretes szerkezetet adva a kötetnek, a „Történetnek” (azaz az egésznek) pedig egyfajta pozitív lezárást. „Happy end” van tehát, és ezt az utolsó darabhoz rendelt szünet tantárgy is jelzi: lehet pihenni. De a szünet persze egy átmeneti ál­lapotot is jelöl: az elbeszélés csupán átmeneti fel­függesztését. Az első és utolsó darab között pedig megpróbáltam váltogatni a szövegeket, hogy a kötet ne legyen (szó szerint:) egyhangú retorika vagy hangvétel szempontjából. Különféle hangmaszkok Mi a viszonyod a novellák elbeszélőihez? A kortárs magyar irodalomban nem megszokott az olyan narrátori hang, amelyik egy képzeletbe­li „ti”-hez fordulva képezi meg olvasóközönségét. A novellák elbeszélőit personáknak, azaz ugyanazon az alak különféle megjelenési formái­nak nevezném. Mert ugyan minden vagy majdnem minden szöveg egy másfajta hangon szólal meg, de azt gondolom, hogy a kötet egészét mégis ez a különböző módokon, de valahogy ugyanabból az irányból jövő hang köti össze. Ez a domináns hang lenne a kötet főszereplője. Ez a hang pedig különböző módokon próbál elbeszélni valamit, amit talán úgy lehetne körülírni, hogy egy élet el­beszélése más és más szempontból. Persze, lehet ezeket a szövegeket külön is olvasni, azt gondo­lom vagy remélem, hogy külön is megállnak, de szándékom szerint ez egy novellafüzérből összeál­lított regényféle akarna lenni. A megszólított pedig - a látszat ellenére - elsősorban én magam volnék, a saját történetemnek a megszólítása különböző perspektívákból, különböző szemszögekből. S ez a történet nyilván része kell legyen egy nagyobb történetnek, különben menthetetlenül partikulá­rissá válik. Tehát kísérlet történik arra, hogy (el) beszéljek olyan dolgokat, amelyekről nem feltétle­nül könnyű beszélni, vagy megtalálni azt a pontot, ahol esetleg be lehet lépni egy résen át. Ez a „ti" tehát önmagad lennél? Ez az elbeszé­lői hangnak valamilyen kiterjesztése? ■ Igen, azt gondolom, hogy erről van szó. Ter­mészetesen nem állítom, hogy minden, ami a szö­vegekben van, az direkt módon köthető önéletraj­zi dolgokhoz, de amikor megpróbálod összerakni kockákból azt, amiből kifejlődik egyfajta hol köz­vetlenül, hol közvetetten életrajzi szöveg - ami persze, még a legdirektebb önéletrajz is, mindig fiktív elemekből is áll (ha más nem, akkor az el­beszélés ténye teszi azzá)­­, akkor azt gondolom, hogy igen, az ember elsősorban saját magát szó­lítja meg, és persze az olvasót is. Hiszen ez a „ti” lényegében minden műbe bele van építve, az ol­vasó mindig implikált, csak legfeljebb nincs ilyen közvetlen módon megszólítva. Talán ez a közvet-BÁN Zsófia Esti iskola - olvasókönyv felnőtteknek Kalligram, 2007 Parti Nagy Lajos „Könyvbeszéd" kultura.hu Perecz László „Irónia a négyzeten" Népszabadság, 2007.04.21. Ambrus Judit „Osztály, vigyááááá­­ááááázz!" Népszava, 2007.05.05. Teslár Ákos „Olvasókönyv fel­nőtteknek" Magyar Narancs, 2007.05.31. Csontos Erika „Mi a teendőcunami esetén" Élet és Irodalom, 2007.06.08. Darabos Enikő „Az interpretáció súlyos szabadsága" Kalligram, 2007.7-8. Friedrich Judit „Ne hagyd, hogy szíven üssön a kétségbeesés vas­golyója" Kalligram, 2007.7-8. Bodor Béla „Bán Zsófia saját szavai" litera.hu, 2007. 10.04. Nagy Bernadett „Játszva tanulni" Műút, 2007.2. Antal Balázs „Képeskönyv mindenkinek" Műút, 2007.2. 1

Next