Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)

PÁLYI ANDRÁS - Pályi Andrással Darabos Enikő beszélget: Az én határain

_ Az én határain ■ Hogyha a gyerekkor felől indulunk el, felvető­dik a kérdés, hogy az írás valahogy másképpen hozná vissza az embert magának, mint amit a szülőktől tanult, vagy amit el kellett játszania gyerekként a szabályoknak megfelelően? Kap­csolódott tehát az íráshoz valamiféle lázadás, a szabályokból való kiíródás alternatívája? ■ Nyilván, de ez nem túl lényeges. Meglehetősen kispolgári színezetű, bigott katolikus légkörben nőttem fel, ahol minden fekete-fehér volt. Ehhez képest az írás, még a leggyerekesebb, ösztönös formájában is, komplex látást jelentett. De ennél fontosabb, hogy eleve valamiféle mágikus erővel ruháztam fel magamban az írást. A kézírást. Ha most visszapillantok a gyerekkoromba, számomra egy sor dolog attól kezdett létezni, hogy leírtam. ■ Erre kíváncsi vagyok, hogy működött ez? ■ Mondok egy példát. Úgy hét-nyolc éves lehet­tem - az is egy afféle „rendszerváltó” idő volt, 1950 táján -, amikor mániákus naptáríró lettem. 1948-ig úgy jelentek meg a zsebnaptárak, hogy fe­lekezeti rubrikák voltak benne, katolikus, protes­táns, görög keleti, izraelita, és minden oszlopban másképp a névnapok, az ünnepek, engem ez bor­zasztóan izgatott. Ezt az egész felekezetesdit ak­koriban törölték el, de én felkutattam a pár évvel korábbi naptárakat, azokat másoltam, aztán kita­láltam egy új vallást... ■ Milyen vallást? ■ Az volt a neve, hogy genai katolikus.­­ De ennek nem volt semmilyen jelentése? ■ Nem, semmi különösebb jelentése nem volt, csak megadta nekem azt a szabadságot, hogy én döntsem el, melyik nap milyen névnap vagy mi­lyen ünnep van. Ragaszkodnék a régihez, és vonz az új B Csinált egy másik mitológiát is, más ünne­peket? ■ Valószínűleg, már nem emlékszem. Az örö­mömre emlékszem, ahogy meghódítottam ma­gamnak egy formát, és ahogy ezen a formán belül teljes szabadságot teremtettem magamnak a nap­tár „tartalmát” illetően. Mondok egy másik példát. Az volt az az idő, amikor szinte egyik percről a má­sikra a budapesti utcák nagy részét átkeresztelték, ráadásul akkor indult be az államosítás, úgyhogy nemcsak az utcatáblákat cserélték le, hanem az üzletek cégtábláit is. Én meg utcasorokat rajzol­tam egy füzetbe, majd sorra kiradíroztam a kü­lönféle táblákat, és átírtam. Ez is szenvedélyesen izgatott. Hogy saját kezűleg végzem el a világ át­alakítását. ■ Ma is így gondolja, hogy az írással „belenyúl” a világba, átírja? ■ Nem belenyúlok, hanem magamévá teszem. Hogy is mondjam, nekem a naptár is, a cégtáblák is elsősorban érzéki élményt jelentettek. Lenyű­gözött a forma, lenyűgözött a változás is, hisz arra utalt, hogy a formának is külön élete van, meg annak is, amit ez a forma tartalmaz. Ragaszkod­nék a régihez, és vonz az új. És ha a kettőből én kombinálok egy új elegyet? Mire jutok? És ki tudja, mi rejlik még a világ dolgainak e rejtélyes, ellent­mondásos kulisszái mögött? Ezt az egész ambi­valenciát magamhoz kellett tehát idomítani, meg kellett valahogy hódítanom. ■ Mintha gyerekként idegennek érezte volna magát, és próbálta volna a saját világát létrehoz­ni a fennállóval szemben. ■ Az ember természetesen idegen abban a vi­lágban, amelybe beleszületik, még ha az a „sajátja” is. Hatan voltunk testvérek, de én valahogy min­dig kakukktojásnak éreztem magam a testvéreim közt, főleg a vallásosságot illetően. M Emlékszik olyan élményre, amikor megcsö­­mörlött az egésztől? ■ Folyton megcsömörlöttem, menekültem belő­le, és folyton beszippantott. Anyám a fejébe vette például, hogy ötéves koromban elküld elsőáldo­zásra. Valószínűleg azért, mert az azt követő nyá­ron, 1948-ban ment az utolsó vöröskeresztes gye­rektranszport Svájcba, s azzal mentem ki én is. Ő meg derék katolikus édesanyaként nem akart úgy elengedni, hogy nem részesültem abban a nem tudom, miben, amit egy hithű katolikusnak az áldozás jelent. Jómódú svájci polgárok és inter­­nátusok ugyanis­­én egy internátusban voltam, az idősebb testvéreim már egy évvel korábban csa­ládnál) vállalták, hogy a háborúviselt sokgyerme­kes családok porontyait néhány hónapos kúrával „felerősítik”. De elsőáldozni, hát azt az istennek se akartam. Beírattak az apácákhoz egy előkészítő tanfolyamra, s jól emlékszem, hogy ott szándéko­san hülyének tettettem magam, úgyhogy az apáca a végén kijelentette, hogy még „éretlen” vagyok a dologra. Persze, később nem úsztam meg az első­áldozást. De akkor meg a ministrálással játszot­tam el ugyanezt. Még latinul folyt a mise, és egy­szerűen „nem ment a fejembe” az a pár latin mon­dat, amit a ministránsnak tudnia kell.­­ Valahogy úgy gondolom, amikor a gyerek megtanulja betartani a szabályokat, azért teszi, hogy szeressék őt azok, akik kiskanállal be akar­ják neki ezeket adagolni. Ha viszont elutasítja a szabálykövető magatartást, akkor mintha a sze­­retetüket utasítaná el, nem? Volt valami ilyesmi? Nem érték „retorziók” ezért? Na jó, hát ez biztos így van, de... ez, amit öt­éves koromról mondok, annyira ösztönös szinten zajlott, hogy én... persze, lehet a szeretet ösztönös elutasítása. Nem tudom, ez egy labirintus. A ké­sőbbiek, az már más. Az már egy igen feszült kül­ső-belső hadiállapot volt. Egy permanens, szinte tudathasadásos kondíció. Akarom mondani, ben­nem belül úgyszólván egyfolytában tartott ez a frusztráltság, s időnként persze manifesztálódott.­­­­eszélne erről? El Volt benne valami lidérces... Miért nem egy pogány-ateista-kommunista­­zsidó családba születtem ? Nem volt más mintája, csak az otthon ada­golt vallásos életeszmény, nem tudott más anyag­ból dolgozni? B Hát, dehogynem, pont ez volt a baj, hogy volt. Vagy a szerencse, nem is tudom. Még mindig 1950 táján járunk. Akkor a világ, hogy úgy mondjam, hivatalból vallástalan lett. Egyrészt a második vi­lágháború után Európa-szerte megrendült a vallá­sok helyzete, másrészt a vasfüggöny innenső felén kifejezetten elnyomták a vallásosságot, magyarán, aki hívő maradt, az is úgy tett, mintha nem lenne az. Ezt a mai eszemmel, mai perspektívából mon­dom, de mit láttam akkor gyerekfejjel? Hogy a val­lást rég „a történelem szemétdombjára” hajította az emberiség, s ez az egész avítt badarság már csak az én családomnak fontos. Egyfolytában arról álmodoztam, hogy miért nem egy pogány-ateista­­kommunista-zsidó családba születtem, akkor az lehetnék, aki valójában vagyok. Csak az ablakból nézhettem az utcán focizó fiúkat, nem engedtek le közéjük, mert azok csibészek, káromkodnak, fütyörésznek, a jó ég tudja, mit művelnek. Miköz­ben én az iskolában is, a kórházban is, ahol kétszer is, skarláttal meg diftériával, hosszabb időt töltöt­tem, olyan szaftos disznóságokat szentségeltem PÁLYI ANDRÁSSAL DARABOS ENIKŐ BESZÉLŐÉT PÁLYI András Tiéd a kert Szépirodalmi, 1978 Éltem Szépirodalmi, 1988 Kövek és nosztalgia Szépirodalmi, 1989 Egy ember kibújik a bőréből Kráter, 1992 Éltem - Másutt -Túl Kalligram, 1996, 2001 Suszterek és szalmabáb Kalligram, 1998 Provence-i nyár Kalligram, 2001 Képzelet és kánon Kalligram, 2002 Megérkezés Kalligram, 2003 Múlás és maradás Kalligram, 2004 A kerület órái Kalligram, 2007 .Lengyel napló” Magyar Lettre Internationale, 24 „Művészet ez vagy élet?" Magyar Lettre Internationale, 42 „A világ dicsősége” A magyar Lettre Internationale, 55 „Égi asszony" Magyar Lettre Internationale, 60­­ ___L_ PÁLY L ANDRÁS

Next