Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)

UNIVERZÁLKULTURALIZMUS - Jonsson, Stefan: Az első ember

Az a körülmény, hogy nem érzékeljük ilyennek az északi identitást - hogy könnyebben elviseljük északi identitásunkat, és hogy északi identitásunk kevésbé okoz nekünk gondot, mint a nemzeti, et­nikai vagy európai identitásunk -, természetesen nem jelenti azt, hogy ne támadhatnánk ugyan­olyan kritikai hévvel az északi kultúra konstrukci­óját, amilyennel más kulturális identitásainkat tá­madjuk, de ez megmagyarázza, miért nem akadt eddig ilyen kritikai elemzés. Nem azt akarom állítani, hogy az északi identi­tás teljesen ártatlan volna. Elég a 30-as évekre gon­dolni, vagy elolvasni a Svéd Demokrata Párt poli­tikai programját, hogy belássuk, milyen könnyű vele visszaélni. De amíg csak egy szőke, teuton fajról beszélünk, és a karnyújtásnyira lévő északi vitézségről, az északi identitás viszonylag átlátha­tónak és engedékenynek tűnik. Nem kényszerítik ránk egyik irányból sem. Az északi rokonság nem követel meg tőlünk semmit, nem várja el, hogy tegyük félre emberi lény vol­tunkból fakadó egyetemességünket azért, hogy kialakítsuk Északon lakozó voltunkból fakadó par­tikularitásunkat. Mert ami megkülönböztetni lát­szik az északi identitást más kollektív identitások­tól, éppen az, hogy nem egy kitalált ellenséggel szemben konstruálódott meg. Európának a Ke­letre, a törökökre, az iszlámra vagy Amerikára volt szüksége ahhoz, hogy összetartson. A mai Dániának a muszlimokra és a svéd fenyegetésre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja a lelkisé­gét. A svédek a maguk részéről csak úgy lehetnek svédek, ha a bevándorlókat kivonják az egyenlet­ből. És mint valamennyien tisztában vagyunk vele, nem volna balti együttműködés az orosz veszély nélkül. Az északi térségnek másfelől nincs arra szük­sége, hogy valamiféle kulturális ellenség tükrében szemlélje magát. Jó, de akkor hogyan határozza meg önmagát az északi térség, ha nincs mit tagad­nia, ha nincs semmi, amivel magát szembeállíthat­ná? Mert az nyilván lehetetlen, hogy Hayden White definíciója a kulturális identitásképzés alapvető mechanizmusáról minden kollektív identitásra ér­vényes legyen, kivéve az északi identitást. A természeti környezet kolonializálása Ha külföldi kritikusok írnak arról, hogy mi tesz valakit „nordikus” alkattá, szívesen hivatkoznak a természeti környezetre mint közös vonatkoztatá­si pontra. Mi, északiak, már régen belefáradtunk ezekbe a klisékbe. A csípős hideg, a kihalt erdei tisztások, a kopár sziklák és az alámerülők kiáltá­sai a sötét vizek felett a nyári fehér éjszakákon. Ha bárki azt állítja, hogy az északi művészet és iroda­lom a természeti világ határán élt élet tapasztala­tait tükrözi, sietünk ezt cáfolni. De vajon nem elképzelhető, hogy ez az egzoti­­zálás mégiscsak magában foglal valami igazságma­got, amit ki lehetne bontani belőle, és közelebbről szemügyre lehetne venni? Nem lehetne-e megvizsgálni azt is, hogy vajon a szemben álló kép, kontrasztba állítva azzal, amit az északi identitás a saját kontúrjairól és jelen­tőségéről feltételez, valójában mennyiben volt mindig is éppen ez a természeti környezet? Min­denképpen ez az egyik kérdés, ami felvetődik az emberben, ha elolvassa Kerstin Ekman terjedel­mes vizsgálódását saját magának és más északi embereknek a fákhoz, erdőkhöz, állatokhoz és va­dakhoz fűződő ambivalens attitűdjéről. Ha erről van szó, akkor az északi identitásnak nincs szük­sége egy kulturális ellenség megalkotására ahhoz, hogy fennmaradjon, mivel a természet mint olyan mindig is kínálkozott számára olyan objektum­ként, amellyel szemben az északi térség lakói meg­konstruálhatják a szubjektivitásukat, ahogy Isak Sellem­a megépíti a maga telepét a hegyek közötti völgyben.. Ezt a gondolatmenetet követve hamar rá­jövünk, hogy kétféle módon lehet vizsgálni az északi kultúra viszonyát a kolonializmushoz. Az egyik megközelítés magától értetődő. Ez arra a pozícióra figyel, amit az északi államok foglal­tak el abban a kapitalista és imperialista rend­szerben, amely 1500 körül kezd kialakulni és a 20. század elejére bontakozik ki teljesen. Az északi államok gyarmatbirodalmait kutatja, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a svéd és a dán gyarmati uralomra szorítkoznak, annál az egysze­rű oknál fogva, hogy Norvégia és Finnország dán és svéd fennhatóság alatt állt ennek az időszaknak a túlnyomó részében. Összehasonlítja az északi államok gyarmatpo­litikáját és kereskedelmi módszereit a többi euró­pai gyarmatbirodaloméval, hasonlóságokat és kü­lönbségeket keres, ezzel járul hozzá annak megér­téséhez, mennyire nyomja rá a bélyegét az északi kulturális és társadalmi életre az imperialista vi­lágrendben való részvétel. A kolonializmus két­ségtelenül megvetette a rasszizmus és a diszkri­mináció alapjait az északi államokban. De az a körülmény, hogy az északi államok a birodalmi Nyugatnak a perifériáján helyezkedtek el, azt is jelentette, hogy a gyarmati múlt öröksége más hatásokkal és következményekkel járt az északi térségben, mint például Németországban, Fran­ciaországban és Angliában. Ez pedig azt jelentette, hogy az északi írók, művészek, intellektuelek és tudósok hosszú ideig más szemmel nézték a gyar­mati rendszert és a gyarmati sorban élő népek valóságát, mint mondjuk egy tipikus brit imperi­alista. Hogy a maguk északi szemével ezt ponto­san hogyan látták, éppen ez képezhetné további kutatás tárgyát. Csak mostanában kezdtünk el ér­deklődni ez iránt. Mivel elkezdtünk érdeklődni eziránt, talán ér­demes volna azt is fontolóra venni, nem lehetne-e egy teljesen más módon is megközelíteni az észa­ki kultúra és a kolonializmus kérdését. Nem volna-e érdemes tartani egy lélegzetvé­telnyi szünetet, mielőtt az Északot is belesuvaszta­­nánk a posztkoloniáli paradigmába? Természete­sen szem előtt kell tartanunk, milyen mértékben volt benne a keze az északi politikusoknak, keres­kedőknek, generálisoknak, kutatóknak és íróknak Afrika, Ázsia és Amerika felosztásában, a rabszol­ga-kereskedelemben, a cukornád ültetvények jö­vedékeiben, és a fehér embernek a távoli országok életéhez való egyéb civilizáló hozzájárulásaiban. De mielőtt elkezdenénk tanulmányozni ezeket az összefüggéseket, és belesüllyesztenénk az Északot a nyugati imperializmus világkultúrájába, talán érdemes volna egy kicsit mélyebbre hatolni az északi kultúra eredeti történetébe. Milyen mér­tékben tanúskodik ez a történet eleve egy koloni­­alista mentalitásról? Váltsunk nézőpontot. Tegyük fel, hogy a ko­­lonializmusnak megvan a maga helye a nordikus szív mélyén, és hogy ez az eredendő koloniális él­mény színezi át Észak részvételét a világ óceánjain zajló nagy játszmában. (Saree Makdisi hasonló megközelítést választ, amikor azt vizsgálja, hogy az angol romantikus költőknek a Tóvidék iránti lelkesedése mennyi­re volt egy olyan eredeti állapot idilli kifejezése, amelyből le lehet vezetni a brit birodalom legna­gyobb szabású hódító törekvéseit.) De vajon mi következhet egy olyan északi identitásból, amely a nyírfákhoz, mocsarakhoz, hegyekhez, orgonák­hoz, farkasokhoz, gabonaföldekhez, erdei tisztá­sokon megbúvó vörös kunyhókhoz és fáradságo­san megépített kőfalakhoz való érzelmi kötődés­ből lett kialakítva? Ebből az következik, hogy az északi identitás a természet legyőzéséből táplálko­zik. Ezért van az, hogy Hamsun „Áldott anyaföld”­­jének hősében, Irakban olyan könnyű az északi emberek archetípusát felismerni. Hogy megértsük az összefüggést Észak és a ko­lonializmus között, otthonról kell elindulnunk, az északi kultúra természetképével, ahogy az a mí­toszokban és legendákban elhíresült. Ez a termé­szetszemlélet már önmagában is egy kolonialista szívről árulkodik. Nézzük ismét Hamsunt: Az ember, egy emberi lény, az első, aki idejött. Nem volt út őelőtte. Később jöttek ilyen-olyan vad­állatok, követték a gyenge ösvényt lápon és mo­csárvidéken keresztül, kissé mélyebbre vágva azt, utánuk valami lapp bukkant rá erre az ösvényre, és haladt ezen az úton rétről rétre a rénszarvasa nyomában. Így jött létre az út a nagy Almenningen keresztül­­ a közös földsáv, amelynek nem volt birtokosa, senki földje. Az ember, akit látunk, a föld ura. Azt mondják, ő az első emberi lény az ösvényen. Egy-két állat már taposta előtte az ösvényt, ami azt illeti, és „egy-egy lapp is”. Isak számára, hogy az elsőnek ismerjék el, hogy ő legyen a gazda, aki birtokba veszi a földet, a lapp aligha számít emberi lénynek. Hamsunnál a világ két félre oszlik: van a kultúra és a természet, a közösség és a vadon. „Az emberi lény” és a „lapp” a határvonal két különböző olda­lára kerül. „A civilizáció azzal teremti meg magát, hogy ellenállást tanúsít a vadsággal szemben; a vad elem nélkül egy civilizált személy nem tudná, hogy ő civilizált”, írja Patricia Lorenzoni nagysza­bású tanulmányában arról, hogyan alakította ki magának a nyugati tudomány „a vadembert” a világ premodern perifériáján. Ez a nordikus tör­ténet koloniális magva is: a belső gyarmatosítás, amely bizonyos népeket kiradíroz a történelem­ből. „A lapp” a vadon része. Egy primitív nép kép­viselője. Vadember, így kell lennie ahhoz, hogy elkezdődhessen és formát ölhessen az Észak nar­ratívba, és formálhassa a népeit, akiknek együttes ereje fogja megszelídíteni a vadakat, feltörni az ugart és otthont építeni, egy emberi tisztást a ter­mészet világának élén. Számtalan északi szövegben és képen találko­zunk ezzel az első sejttel, egy földműves emberi közösség képével, amely a természettel dialektikus IYERZALKULTURALIZMU­S

Next