Magyar Lettre Internationale 2011. tavasz (80. szám)

EURÓPAI ÍRÓTALÁLKOZÓ - Rouaud, Jean: A becsület mezején

az éjjeliszekrény; ha a ruhásszekrény ajtaja nyitva volt, lehetetlenné vált bár­miféle mozgás. Tizenhárom szobából kettőbe zsúfolódni szükségképpen azt jelentette, hogy kíméletlenül selejtezniük kellett, nemcsak attól kellett meg­válniuk, ami saját életük során halmozódott fel, hanem attól is, ami a koráb­bi nemzedékektől maradt rájuk: több volt ez, mint aszketikus lemondás, az emlékeket kellett eltörölni. Nagymama ennek ellenére épp e múlthoz való ragaszkodás miatt akart mindenáron megőrizni pár apróságot, makacsul ragaszkodott például egy méretes kézimunkaasztalhoz, amelybe alig fért valami, holott ugyanannyi helyet foglalt volna el a sokkal értékesebb, ovális ablakokkal díszített, szép mahagóni könyvszekrény. Csakhogy ez a kézimunkaasztal az édesanyját és a nagyanyját jelentette, vele és a család összes szorgos kezű asszonyával együtt - olyan volt, mint egy sztélé. Minden mást szétosztogatott, szívfájdalom nél­kül, férje azonban ebben az esetben mintha nem lett volna képes ugyaner­re a könnyed lemondásra. Többször is méltatlankodó pillantást vetett ránk, tüntetően nem mondott semmit, s mi tudtuk, hogy ez egészen mást jelent, mint szokásos némasága. Nem mintha nagymamával ellentétben túlságosan kötődött volna az evilági javakhoz. Akkor nem időzött volna a La Melleraye-i kolostor celláiban, nem kereste volna a trappista szerzetesek társaságát. Igaz, az öltözködés terén nagyon igényes maradt, de csak azért, mert eredetileg szabó volt: érezte a vágásvonalat, egyetlen szempillantással kiszúrt valami ha­nyagságot, elismerően nyugtázott egy jól vasalt nadrágért, értékelte a könnyű, rugalmas anyagokat, a finom bélést, ugyanúgy, ahogy az Isten szegénykéjé­nek nevezett Assisi Szent Ferenc, akit nemigen szoktak léhasággal vádolni, posztókereskedő fiaként azt kérte, hogy szürke vászonból készüljön a szem­fedője. Nagyapát főleg az zavarta, hogy ott kellett lennie az osztozkodáskor. Pedig az adományokból részesülő lányok alig győzték túlszárnyalni egymást az önfeláldozásban. Lehet, hogy voltak köztük sértődések, irigység, csalódás, de ezt mindenki gondosan titkolta. Sőt, a rájuk eső részt mindig felkínálták a többieknek, mielőtt elfogadták volna. S ha valamelyikük rendkívül óvatosan elárulta, hogy szeretné megkapni valamelyik csecsebecsét, testvérei azonnal megnyugtatták, hogy őket egyáltalán nem érdekli a dolog. Így halmozódott föl bennük az a sok apró sérelem, mely később rendszeresen előbújt egy-egy látogatás alkalmával, amikor a másik lakásában meglátták az általuk is áhí­tott tárgyat: „Nahát, milyen jól mutat a mama lámpája a fiókos szekrényeden!” A két lóerős Citroen olyan, mint a főemlősök koponyaürege: semmi sem hi­ányzik, a szemnyílás a szélvédő, az orrnyílás a hűtő, a szemhéj a napvédő, az előreálló alsó állkapocs a motor, az enyhén domború falcsont a tető, még az agydudor is megvan, az a hátsó csomagtartó. A gondolatok eme birtoká­nak nagyapa volt a mozdulatlan és magányos földmérője. Nagymama érezte, hogy neki nincs ott helye, így - legalábbis ha rövidebb utakról volt szó - in­kább gyalogolt, mint hogy beüljön nagyapa mellé. Pedig nem könnyen gyalo­golt, egy nehéz szülés szövődményeként izomszakadást szenvedett, ezért volt olyan himbálózó a járása. Ha nagyapa egy másik kocsi volánjához ült, szó nél­kül vele tartott. A két lóerős Citroënt leszámítva az összes autóban talált va­lami kedvére valót. Szerinte az öreg Citroen egyszerűen nem illett az óceáni éghajlathoz. Mire jó a lehajtható vászontető, ha az ember sohasem nézheti az eget, mert mindig rossz idő van? Nem szólva az örvénylő szélről, mely keresz­­tül-kasul átjárja az autót, és valósággal lecsavarja az ember fejét. Amikor nagy ritkán szép idő volt, és szerettük volna felnyitni a kocsi tetejét, beleütköztünk a sós levegő által kimart, berozsdásodott vasszerelvénybe, és hiába próbáltuk feltekerni a merev, recsegő vászontetőt. Egyébként se lehetett tudni, hogy tíz kilométerrel odébb nem kell-e villámgyorsan visszacsavarni a tetőt a helyére. Nagymama meg csak mondta a magáét, ennek a kabrioléutánzatnak semmi keresnivalója az északi szélesség 45. fokán. Ha a fiataloknak arra támad ked­vük, hogy átkeljenek a sivatagon, és felkapaszkodjanak a Hoggar-hegységre, arra tökéletes. De az Alsó-Szajna-vidék, az más tészta. Legfőképpen arra panaszkodott, hogy a kocsi esőben használhatatlan. Amikor a víz fokozatosan behatolt az utastérbe, a tető és az ajtók után a har­madik szivárgási forrást a kezdetleges szellőző berendezés jelentette, ez egy egyszerű, háromujjnyi széles rács volt a szélvédő alatt, szűk kis résekkel, ál­lítható szárnylappal, mely már csak azért sem tudott tökéletes szigetelést biztosítani, mert tönkrementek a zárógumik. A rácson át befújó levegő még száraz időben is idegesítette nagymamát. Hogyan tudta volna megőrizni nyu­galmát a szüntelenül köpködő esővel szemben? Az első cseppeket árulkodó sóhajokkal fogadta (arról árulkodtak, milyen megalapozottak a teóriái), és úgy izgett-mozgott az ülésen, mint aki megpróbálja elkerülni a csapást anél­kül, hogy bárkinek is terhére lenne. Aztán nagypapa szenvtelensége láttán nekifogott, hogy betömködje a réseket azokkal az ócska rongyokkal, melye­ket a „kesztyűtartóban” (a műszerfal alatt lévő kis polcon) talált. Ujja hegyé­vel fogta meg őket, panaszkodott, hogy milyen piszkosak (nagyapa hol az olajszintmutatót, hol a szélvédőt törölte le velük, sőt időnként a cipője orrát fényesítette ki egy-egy tisztább rongydarabbal), gurigába csavarva megpró­bálta odaszorítani őket az ablakhoz, de az első zökkenéskor leestek. Elhang­zott pár „a nemjóját”, aztán újrakezdte a munkát, és egész úton törölgetett. Nagyapa rá se hederített. Mivel a kocsi lassan haladt, a motorhoz csatlakozó ablaktörlők úgy csúsz­káltak ide-oda az üvegen, mint két nyáladzó csiga, apró rángásokkal tettek meg egy-egy millimétert, időnként megálltak, mintegy szünetet tartva, és ököllel rá kellett csapni az ablaküvegre, hogy félköríves pályájukon újrakezd­jék lassú oda-vissza mozgásukat. Szutykos legyezőket rajzoltak a szélvédőre, vagyis épp az ellenkezőjét érték el annak, amit vártak tőlük. Nagymamát fel­háborította, hogy rajta kívül senki sem méri fel a veszélyt, így belülről töröl­­gette az ablakot, aggodalmas keze szemmagasságból indulva egyre szélesebb és laposabb köríveket írt le, félénken átmerészkedett a sofőr térfelére, épp csak annyira, hogy nagyapa észrevegye a különbséget - így a finom pára­rétegbe hasított lyukon át világosan szeme elé tárult a szélvédő állapota, és egyértelműen kiderült, hogy egyáltalán nem lehet kilátni. Mivel az ablaktörlő volt a bűnös, nagymama megragadta a kocsi belsejében lévő kézi irányítókart, összevissza tekergette, szitkokat szórt rá, és a buzgólkodó gumitörlők, a hir­telen ritmusváltás, a hirtelen felgyorsuló, merev mozdulatok némafilmbe illet­tek: az ember elképzelte, ahogy két munkás szöszmög a feladatával, mondjuk két konyháslegény tessék-lássék mosogat egy halom tányért, aztán egyszer csak megduplázza a sebességet, amikor megérkezik a zsarnoki munkafel­ügyelő. Csakhogy az eredmény is a mosogatnivalóra emlékeztetett: a félhold alakú vonalakban fölkent kocsonyás pép teljesen eltakarta a kilátást. Nagy­mama ekkor dühösen felemelte az ajtóablak alsó szárnyát, mely rögtön rá is vágódott a könyökére, kinyújtotta a karját, és kezében ronggyal felszabadított magának egy fényfoltot. Előtűnt a távolban egyre szűkülő út, mellette a fák, a zápor tejszerű cseppjei az aszfalton - a világ olyan volt, mint egy matrjos­­ka baba, belsejében az önmagába zárt, két lóerős Citroennel. Nagymamának ugyan nem volt elég hosszú a karja ahhoz, hogy az egész szélvédőt letakarít­sa, de az előtte lévő kis tisztaságfol­ból önbizalmat nyerve megpróbálta irá­nyítani a sofőrt, „Vigyázz!”-t kiáltva, amikor egy hatalmas kamion került az utunkba, amelynek már a kigőzölgése elég lett volna ahhoz, hogy törékeny kis csónakunk zátonyra fusson. Nagyapát nem zavarta, hogy vakon vezet. Ülésébe süppedt, alul fogta a kormányt, szája sarkában szelíden hamvadozott a cigaretta - az arra haladók csak a kalapját látták. Szemöldöke felfelé kunkorodó széle idővel elsárgult a nikotintól. A fehér szín megállíthatatlan térnyerése közepette ez a meglepő szőkeség olyan volt, mint az ifjúság utolsó fellángolása, mintha az élet ebbe a kénsárga sarokba húzódott volna vissza. Olyan aszimmetriát alkotott a másik, hófehér szemöldökkel, hogy az idős arc már-már a féloldali bénulás jeleit mu­tatta, s ezt a benyomást csak erősítette a csípős füst miatt mereven tartott, félig lehunyt jobb szem, mellyel nagyapa időnként pislogott egyet, s ilyenkor elferdült bajuszával Chaplinre hasonlított. Annyira magába zárkózott, olyan távoli volt, mintha elszunnyadt volna: igazság szerint ez időnként elő is for­dult, aminek olykor kellemetlen következményei voltak, egy árokba süllyedt kerék vagy leszakadt sárhányó formájában. Nagyapa tekintete a kormány felső görbületét súrolta, egy képzeletbeli kék vonalat szemlélt a gondolatok kilométerein át, ahol nekünk nyilván kevés hely jutott. A titkos kertje - mon­dogatta nagymama. Ezzel mintegy beismerte, hogy soha nem merészkedne oda, mert fél, hogy eltéved. LŐRINSZKY ILDIKÓ FORDÍTÁSA [ EURÓPAI ÍRÓTALÁLKOZÓ

Next