Magyar Lettre Internationale 2011. nyár (81. szám)
BOJTÁR - Bojtár Endre: Hogyan lettem baltista?
VARRÓ ZSUZSA FOTÓJA BOJTÁR ENDRE Hogyan lettem baltista és miért? A „balti” szónak több jelentése van: földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót, baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam: Észtország, Lettország és Litvánia polgárát, nyelvi-nyelvészeti (filológiai) értelemben csak az indoeurópai nyelvet beszélő letteket és litvánokat, valamint több kihalt-asszimilálódott nyelv-nyelvjárás egykori beszélőjét (amelyek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező, s csak a 17-18. században kihalt porosz a legjelentősebb, míg a többi: a jatving, a kurs, a sel, a zemgal ún. toponomasztikai nyelv, vagyis csupán hely- és személynevekben maradt fenn). 1986 elején támadt az az ötletem, hogy szinte lexikon-címszószerű rövidséggel írjak valamiféle összefoglalást a filológiai értelemben vett balti nyelvekről, ami talán egyetemi jegyzetként is használható lenne. Nagy nehezen össze is ütöttem vagy száz gépelt oldalt, írás közben azonban rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen nyelvleírást adni a nyelvet beszélők történelmének legalább felületes ismertetése nélkül, főként ez esetben, hisz itt olyan, részben kihalt nyelvekről-nyelvjárásokról van szó, amelyek egyikének-másikának még a nevét sem írta le soha senki magyarul. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálom az elejétől elmondani a baltiak történetét, négy egymásra épülő részben: az első tárgya lenne a legősibb emlék, a balti nyelvek, és a nyelvek kapcsán a történelem előtti történelem, az őstörténet; a másodiké a történelmi idők (a 11-12. századtól már gyér írásos emlékekben is megörökített) történelme; a harmadiké a nyelvnél fiatalabb tudatformák, az írásbeliség előtti szellemi kultúra (mitológia, folklór), s a negyediké a 16-17. századtól létező lett és litván irodalom összehasonlítása. Az ősködtől napjainkig ez volt a nagyralátó vállalkozás lényege. Az első három rész úgy-ahogy el is készült (Bojtár 1997), míg a negyedikről lemondtam, mert közben szilárd meggyőződésemmé vált, hogy teljes irodalmak összehasonlítása lehetetlen, s a két balti irodalomnak sincs sokkal több köze egymáshoz, mint akármelyik szomszédos és hasonló történelmi körülmények között fejlődött irodalomnak, mondjuk a litvánnak és a fehérorosznak, vagy a lettnek és az észtnek. A kezdet kezdetén tisztán a tudomány vezérelt Túl a minden tudományos munka hátterében meghúzódó hiú ismeretvágyon, emberi kíváncsiságon, mi mozgatta munkámat? Próbálom indítékait, indítékaimat megfogalmazni. A kezdet kezdetén tisztán a tudomány vezérelt; az 1910-20-as évek avantgárd művészetét tanulmányozva, a magyar és a szláv irodalmak néminemű ismeretében azt gondoltam, hogy a balti irodalmakban is kell valami hasonlónak lennie. (Valahogy úgy, ahogy Mengyelejev a maga periódusos rendszerében a meglévők alapján akkor még ismeretlen elemek létét következtette ki.) Levelet írtam a Lett és a Litván Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete igazgatóinak, amelyben könyveket kértem. Kaptam is, e könyvekből megtanulgattam lettül és litvánul, s elkezdtem olvasni. A kis irodalmak történésze szükségképpen válik mindenessé: én is kénytelen voltam a balti kultúra újabb és újabb területeibe és korszakaiba beleártani magam, s így, lassanként belekeveredve mindenfélébe, egyszer csak a baltisztika mezején találtam magam, azon a tudományterületen, amelynek előttem soha nem volt hazánkban művelője. A magyar baltisztika megalapítója - ez gyönyörűen hangzik, ám az ifjonti lelkesedés langyosodásával korán feltámadt a gyanú is bennem: talán nem véletlen, hogy annyi sok okos ember mind ez idáig nem érezte szükségét annak, hogy erre adja a fejét, s hogy van-e sok értelme olyasmit közvetíteni, ami csupán néhány embert érdekel. Mindmáig tartó kételyeimet azonban egy idő után az az öröm ellensúlyozta, ami abból adódott, hogy egy egész kultúrát vélek abban a lét és nem-lét, valóságosság és kitaláltság közötti állapotban, abban a köztes helyzetben felfedezni, ami először öntudatlanul, majd - nyilván a baltiak immár több évtizedes hatására is - később egyre tudatosabban számomra is kitüntetett helyzetté és értékké vált. Az indoeurópai ősnyelv A balti nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, ami azt jelenti, hogy a baltiak ősei valamikor - a becslések az i. e. 4000-től 2000-ig terjednek - azt az indoeurópai ősnyelvet beszélték, aminek meglétéről, idejéről, tartamáról, elterjedési helyéről az egymásnak legellentmondóbb elméletek alakultak ki, s amit nemrég valaki találóan tudományos fantomnak nevezett. Nem kevésbé ködképszerű a következő lépcsőfok: az indoeurópai ősnyelv ágakra szakadván, volt-e olyan időszak - egyesek szerint i. e. 2500, mások szerint csupán i. sz. 600 körül -, mikor a nyelvileg egymáshoz kétségtelenül legközelebb álló szláv és balti törzsek együtt éltek, s közös nyelven, balti-szlávul beszéltek? De utána is, egyáltalán: hány balti nyelvet kell számon tartanunk? A ma is élő letten és litvánon kívül írásos emlék csak a 18. század elején kihalt poroszon maradt fenn. A többire, ahol a litván, hol a porosz nyelvjárásának, hol külön nyugatbalti nyelvnek tartott - jatvingra, a kursra - melyről csak V. Kiparsky vastag monográfiája (1939) bizonyította be véglegesen, hogy nem a finnugor livhez áll közel, a zemgalra és a selre csupán idegen nyelvű krónikák elszórt említéseiből, és főként a „szabályos” lettől és litvántól eltérő földrajzi nevekből, vízinevekből következtethetünk. De a biztosan külön nyelvnek tartható porosz, lett és litván ontológiai státusza is így-úgy lukacsos. A porosz írásos emlékek (egy kétsoros tréfás diák-rigmus, két kéziratos német-porosz szószedet és három 16. századi nyomtatott lutheránus katekizmus, kétnyelvű - német és porosz - hittankönyv) összesen kb. 2250 különálló szót tartalmaznak. A szótárak és a katekizmusok szerzői német papok voltak, akik alkalmanként többnyire írástudatlan porosz parasztok segítségét vették igénybe. További hibaforrást jelentenek a másolási, illetve nyomdahibák. A porosz nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van teljes paradigma; például a 280 fennmaradt igének 57%-a csupán egyetlen alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szó szerinti fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető prusszizmusokat (prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is. Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó felkelés elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv - a közép- és keleteurópai történelemben ismerős módon - parasztnyelvvé süllyedt. A 16. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A 17. században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben BOJTÁR Endre A kelet-európai avantgarde irodalom Akadémiai, 1977 A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban Akadémiai, 1978 Egy keleteuropéer az irodalomelméletben Szépirodalmi, 1983 Kevés szóval litvánul Tankönyvkiadó, 1985 ■Az ember felsó... Magvető, 1986 Európa megrablása Szabad Tér Kiadó, 1989 litván kalauz Akadémiai, 1990 Kelet-Európa vagy Közép-Európa Századvég, 1993 Bevezetés a baltisztikába Osiris, 1997 A kelet-européer pontossága Krónika Nova, 2000 szótár Vilnius, 2007 http://www. morphologic.hu/ index.php? option = com_wrapper& ltemid= 502 ■Hazát és népet álmodánk.. . Felvilágosodás és romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban Typotex, 2008 „Családban marad. Esterházy Péter plagizál Danilo Kistől” Magyar lettre Internationale, 701 BOJTÁR a magyar baltisztika megalapítója