Magyar Lettre Internationale 2012. nyár (85. szám)
KOTÁNYI - Kotányi Attilával Tillmann J. A. beszélgetett: Hogyan kell a világban élni
SUGÁR JÁNOS FELVÉTELE KOTÁNYI Attila »Szabó Lajos képíró dialektikája" Életünk, 1989.9-10 »A kép újjászületése a genetika korában" Balkon 1995.3 »Az Írott ikon mint katalizátor (Szabó Lajos zen projekciói)" Balkon, 1996. 10-11. melléklet :Van-e médiumkritika, amely nem öngyilkos?" in: BULDÓZER. Médiaelméleti antológia (Ivacs Á. - Sugár), szerk.) Media Research, Budapest, 1997 http://mek.niif. hu/00100/00140/ html/ Korunk, 2000, 4 http://www. hhrf.org/ korunk/0004/4k07. htm „Visszacsatolás. Hozzánk, hangadókhoz hasonlóan a többieknek miért nem sikerül ráakadniuk a szerencsés útra?" Kol/ígram, 1998. 8 http://exindex.hu/ index.php?l=hu& page=3& id=447 »Az írott ikon: emlékeztető eredeti természetünkre" in: Eikon. A képíró Szabó Lajos spekulatív grafikái Ernst Múzeum, 1997 »Szabó Lajos, vagy a tanult tökéletlenség" in. (Kotányi Attila- Kunszt György- Kőszegi Lajos szerk.) Tény és titok - összegyűjtött írások és előadások Pannon Panteon, Medium Kiadó, Veszprém, 1999 KOTÁNYI ATTILÁVAL TILLNANN J. A. BESZÉLGETETT Hogyan kell a világban élni Kotányi Attila, aki 1924-ben Sopronban született és 2003-ban Düsseldorfban halt meg, szokatlan művet hagyott hátra: jegyzetek ezreit, amelyeket cédulákra és könyveibe írt, továbbá mondatokat, amelyek kitörölhetetlenül barátai emlékezetébe vésődtek. Kotányi Attila építész volt, aki szinte semmit sem épített; várostervező volt, aki azt tanította, hogyan kell a világban élni; szituácionista, akit rövidesen kizártak a mozgalomból, mert a vallást nem akarta kizárni; filozófus volt, aki Castanedát vagy Krishnamurtit ugyanolyan komolyan vette, mint Nietzschét és Lévinast; tanár volt művészeti főiskolákon, aki inkább lakására hívta a diákjait, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódott velük. A vasfüggöny kettévágta életét: az 1956-os felkelés után Magyarországról Brüsszelbe menekült, majd később tovább, Düsseldorfba. Az ottani művészeti főiskolán tanított a szovjet birodalom öszszeomlásáig. Ekkor ismét Budapest vonzásába került, ahol a Képzőművészeti Főiskola értelmes, fiatal főit gyűjtötte maga köré. A kétszeres emigrációt megszenvedte. A szellemi hagyomány, amelyben élt és gondolkodott, időközben Magyarországon is megszakadt. Hasonló veszteség érte korábban Nyugaton. A vasfüggöny innenső és túlsó oldala mélységi tapasztalataiban nem sokat tudott egymásról. Kotányi Attila azonban fáradhatatlanul folytatta „mestere“, Szabó Lajos munkásságát, nem főiskolákon, hanem a peremeken. Képes volt arra, hogy távol az iskolák konformizmusától, de élénk közelségükben tanórákra és heves vitákra egybegyűjtsön fiatal embereket, és az eleven szó, a konkrét személyekre és helyzetekre vonatkozó beszéd és gondolkodás kultúráját ápolja. 2011 áprilisában „Kotányi Attila: a mondott szó elkötelező ereje“ címen szerveztünk egy konferenciát. Nem emlékművet akartunk neki állítani, hanem megbizonyosodni szellemi alapimpulzusáról, amit újra és újra a tánc analógiájára írt le. Táncban a filozófia megszabadul akadémikus kényelmességétől és elevenné válik. Táncban a filozófia olyan közel kerülhet a művészethez és a valláshoz, hogy csaknem hasonul hozzájuk. Ám Kotányinak a fiozófia, a művészet és a vallás együvé gondolása során a társadalom, a történelem és a világpolitika elemzését, az általános és a személyes helyzetet, másként mondva: a nagy és a kicsiny mizériát is tekintetbe kellett vennie. A fenségesnek és a nyomorúságosnak a nüanszokról folyó vitaként minden beszélgetésben meg kellett jelennie, találó kifejezésekben szavakkal megragadva és prizmatikusan megvilágítva. Szellemes villanásokban, fényfoltok táncában. Ennél alább Kotányi nem adta. Hannes Böhringer - Tillmann J. A. ■ Filozófusként hallottam rólad először, és később tudtam meg, hogy építészetet tanultál. Hogyan alakult így a pályád? ■ Öt éves voltam, amikor Apám meghalt. Fiatal katonatiszt volt, az Isonzónál ún. bronzkort kapott. Az ő halálával az én életem is fordulatot vett: mivel Anyám egyedül nem tudott nevelni, egész fiatalságomat katonaiskolában töltöttem, amit mások Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből ismerhetnek. Az én iskolám ugyan nem Kőszegen, hanem Sopronban, a legvégén Pécsett volt. Később aztán azok közé tartoztam, akiknek az ún. zsidótörvények jót tettek, mert nagyapám tiszt volt ugyan, de zsidónak született, és a törvények nem engedték meg, hogy tovább folytassam a katonatiszti pályát. Emiatt nem kerültem bele a voronyezsi ütközetbe, miként a többi szerencsétlen kollégám. 1942-ben fölvettek építésznek a Műegyetemre. ’44-ben nem mentem ki a Műegyetemmel Németországba, mert már hallani lehetett az ágyúkat. Pesten maradtam légvédelmi pincéket építeni. Papírom is volt, ami még a nyilasok alatt is érvényes lett volna, csakhogy véletlenül kívül rekedtem a városon, pont akkor, amikor a Vöröshadsereg pár óra alatt bekerítette. Utána számomra addig ismeretlen esztergomi parasztok mentettek meg, Mócikék, akik katonaszökevényként eldugtak három hónapra. Valószínűleg a Jóistennel kötött Mócik mama üzletet, talán az ő zászlós fia is hazajön akkor, ha az én bőrömet megmentették. És az Egek betartották ezt az üzletet, mert a Mócik fiú még ma is él Esztergomban. Építészeti érdeklődésem filozófiai volt Már az érettségi alatt felfedeztem Hamvas Bélát. Fel is kerestem őt, és attól kezdve majdhogynem családtagnak számítottam. Ez a kapcsolat meghatározta a következő éveket. Hamvas a háború után arra is lehetőséget teremtett, hogy nyilvánosságra lépjek építészeti írásokkal. Építészeti érdeklődésem az elejétől fogva filozófiai volt. Fiatal éveimben az a szerencse ért, hogy találkozhattam Granasztói Pállal, aki még a legsötétebb Rákosi-időkben is házi szemináriumot tartott az Új Jeruzsálemről. A Jelenések könyvében leírt Új Jeruzsálem sok európai város modelljéül szolgált. Hamvas Béla révén a baráti körét is megismertem, meg is hívtak Tábor Béla lakására a Haris közbe a beszélgetéseikre. Ezek a beszélgetések Szabó Lajos Biblia és romantika című tanulmányából indultak ki, és az volt az értelmük, hogy [a már másfél évtizede együtt dolgozó] Tábor és Szabó, valamint Hamvas kipróbálják, hogy hármasban hogyan tudnak együtt dolgozni. Nekünk, a néhány fiatalnak, ilyen résztvevőkkel ez hallatlan erős bevezetés volt a kor uralkodó problémáiba. ■ Hogyan alakult a sorsod az 1948-as hatalomátvétel után? ■ A beszélgetéseket Szabó Lajos filozófiai, teológiai jellegű szemináriumai követték. Ő azután a későbbi életemben igen fontos szerepet játszott, nemcsak mint filozófiatanár. Ezek a beszélgetések részben a Haris közben, később pedig az én lakásomban folytak 1948-ig. Az OTI-nak, az SZTK elődjének voltam az építészmérnöke. Többek közt az én feladatom volt egy lebombázott angyalföldi lakótelep néhány házát helyreállítani. Az egyik házat én kaptam meg bérletbe. 1946-ban megnősültem, két gyerekünk is volt már, amikor odaköltöztünk a Fiastyúk utcába. 1948 nyarán, bár már 24 éves voltam, elért a gyermekbénulási járvány, és súlyosan megbénultam. Egy nemzetközi kiállításra terveztem az OTI pavilonját; ez volt az egyetlen építmény, amit valóban a saját terveim szerint készíthettem. De valami hiba volt a számításaimban, és nem mertem felküldeni munkást a toronyra, amelyik kezdett kihajolni, és több napon át kinn maradtam az építkezésen, hogy segítsek. Úgy látszik a nagy fizikai erőfeszítés legyengítette az immunrendszeremet, és ezért kaptam el a fertőzést. A betegségemmel Szabó szemináriumai is befejeződtek, de a barátság nem. Sokáig tartott, KOTÁMNYI