Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)

LOKÁLPÁTRIA - Glik, Erik: Mi lett volna, ha? Kontrafaktuális cseh történelmi regények

IPH Ősi______________________________ vezéralakjai, Stephen Greenblatt és Catherine Gal­lagher egyébként a „lehetőségek történelmének” nevezik módszerüket (Gallagherová - Greenblatt 265), bár némileg ettől eltérő értelemben. Figyelemreméltó és egyúttal jellemző, mi­lyen készségesen és lelkesen fogadja a cseh tör­ténésztársadalom, vagy legalábbis egy része az alternatív megközelítést. A Co kdyby to dopadlo jinak? Krizovatky ceskych dejin (Mi lett volna, ha máshogy történik? A cseh történelem keresz­tútjai 2007) című népszerűsítő gyűjteményt, mely cseh történészek és publicisták nem kis terjedel­mű, a cseh történelem nem túlságosan átgon­dolt variációit tárgyaló cikkeit tartalmazza, egy hat kontrafaktuális esszét tartalmazó, sokkal ko­molyabb publikáció követte Historie na rozeestí. jak mohly dopadnout osudové chvíle Ceskoslo­­ venska (Történelem válaszúton. Hogy történhet­tek volna Csehszlovákia sorsszerű pillanatai 2013) címmel. A neves történészek ugyan alternatívát kí­nálnak benne a müncheni egyezményre, az 1948 februári kommunista hatalomátvételre, vagy az 1968 augusztusi szovjet invázióra, mégis nagyon óvatosan járnak el közben. Tartják magukat a jel­szóhoz, miszerint „minél távolabbi az időeltolódás a ’kulcs-kontrafaktuális’-hoz képest, annál széle­sebb legyezője nyílik a történelmi alternatíváknak, és ezzel arányosan csökken az ehhez hasonló ’múltprognózisok’ konkrétsága, megbízhatósága, vagy egyáltalán értelme.” (Smetana - Drapala 14) Szkeptikusak tehát azzal az elképzeléssel szem­ben, hogy egy esemény eltérő kimenetele az azt követő történelmi folyamatok teljesen más lefo­lyásához vezethet. Ha például a csehek nem fo­gadták volna el a müncheni ultimátumot, a máso­dik világháborúban ugyanúgy elveszítették volna államiságukat, és Kelet felé orientálódtak volna külpolitikailag. A tizenkilencedik század élenjáró történésze, Jirí Rak az első gyűjtemény előszavában olyan klasszikus történészek műveiben állapítja meg a látens kontrafaktuális elmélkedés jelenlétét, mint Frantisek Palackÿ vagy Josef Pekal: „A „mi lett volna, ha...” kérdésre adott válasz azonban implicite benne rejlik minden történel­mi értékelésben. A történészek tudat alatt elősze­retettel képzelik el a lehetséges alternatív fejle­ményt. Többségük gyakran vágyik rá legalábbis, hogy „virtuálisan” megváltoztathassa a történe­lem menetét, és olyan irányba fordíthassa, amelyet jobbnak tart. Ez a kísértés általában a nagy sóhaj kíséretében jelenik meg, milyen rózsás perspektí­vák nyílnának a nemzet (állam, társadalmi réteg stb.) előtt, ha akkor a mi oldalunk győzött volna a döntő csatában, a jelentős személyiség nem halt volna meg olyan korán stb. Aztán a tudós termé­szetesen fegyelmezi magát, és visszatér a forrása­ihoz.” (RAK 13) Jegyezzük meg ebben az összefüggésben, hogy a maga módján a kontrafaktuális elmélkedés ott volt már a cseh történelem értelméről szóló vita kezdeteinél is. A Nase dvo otázky (Két kérdésünk 1886) című provokatív cikkre gondolunk, mely­ben a szerző, Hubert Gordon Schauer szkeptiku­san kérdezte, hogy a cseh nemzet számára hasz­nos volt-e a függetlenségért vívott százéves harc, és hogy nem lett volna-e politikai, gazdasági és kulturális szempontból előnyösebb a német nem­zet részének maradni. A művészi próza narratívájának fiktív voltát­ ma biztosan senki nem vonja kétségbe, és a szer­zők és az olvasók is meg vannak róla győződve, holott a köztudatban csak a modernizmus idején terjedt el ez a belátás. Ugyanígy az is egyértelmű, hogy ha egy szépirodalmi mű szerzője enged be­lépni a fiktív világba egy entitást az aktuális világ­ból, akkor ennek a fiktív alteregónak nem kell és nem is lehetséges a valóság hű másának lennie. Mégis az az általános eljárás, hogy az ismert tör­ténelmi eseményt vagy személyiséget nem valódi nevén nevezik, leemelik a dicsőség piedesztáljá­­ról, és demitizálják a szokatlan perspektívának köszönhetően. Ámbár ahhoz, hogy kontrafaktuális, tehát szó szerint a realitásnak ellentmondó történelmi fik­ció jöjjön létre, a szóban forgó szövegben meg kell jelennie a nyilvánvaló szerzői szándéknak, hogy bizonyos történelmi alternatívát adjon meg, és ezt világirodalmi összefüggésben nem lehet a 20. szá­zad felénél korábbra datálni. Még egy annyira ahis­­torikus szöveg, mint Vladislav Vancura Markéta Lazarová (1931) című műve sem lehet kontrafak­tuális. Egyrészről a legnagyobb valószínűség sze­rint ez nem is állt a szerző szándékában, de még inkább, mert balladai regénye semmilyen alterna­tívát nem kínál a tények helyett, illetőleg nincs mit vagy kit helyettesítenie, hiszen nincsenek benne történelmi események, és nem tűnnek fel benne történelmi személyek. Az anything goes elve tette lehetővé a tényeknek ellentmondó történelmi fikció megjelenését Nyilvánvaló tehát, hogy éppen az „anything goes” posztmodern szabály életbelépése tette lehető­vé mind a kontrafaktuális módszer megjelenését a történetírásban, mind az alternatív történelmi fikcióét a szépirodalomban. A történészek „a va­lószínűség kategóriáinak sokkal szélesebb értel­mezésével” (Sládek 141) járnak el, mint az idáig szokásos volt a szakterületükön, a művészek szá­mára viszont a történelem vált a játékosság szá­mos eszközének egyikévé. A kontrafaktuális tör­ténelmi fikció nehezen megkülönböztethető az ún. történelmi fantasy-től, amely hasonló mód­szerrel dolgozik a múlt szándékos módosításán. Az első elképzelhető vagy fizikailag lehetséges világot alkot, a második természetfeletti elemek beavatkozásait használja ki, bár a kontrafaktuális prózában bizonyos történelmi motívumok elkép­­zelhetősége és képtelensége közötti határ nem annyira éles. Mindkét műfaj szerzői az alternatív történelmi kép hitelességére törekszenek, az au­tentikus részletek használata nem egyszer nagyon alapos szakmai előkészületekről tanúskodik. Az alternatív regények művészi kvalitásában alapvető szerepet játszik a környezet struktúrája, mert fon­tos meggyőzően lefesteni annak a világnak a való­ságát, amely más történelmi folyamatok következ­tében jött létre, mint ahogyan az valójában történt. Ennek a közelségnek tudatában nem meglepő, hogy a tényeknek ellentmondó történelmi narratí­­vák egész pleiászának kezdetén az amerikai sci-fi­­ szerző, Philip K. Dick regénye, a The Man in the High Castle (Az ember a Fellegvárban) (1962) áll. Ebben a műben az Amerikai Egyesült Államok el­vesztette a második világháborút, és Japán és Né­metország kegyetlen uralma alá került. Dick regé­nyének tartalma nem véletlenszerű, hiszen a má­sodik világháború történetére és eredményeire írt történelmi alternatíva határozottan a tények­nek ellentmondó fikció leggyakoribb témája. Fel­­ hozhatjuk Robert Harris Fatherland (Führer-nap 1992. cs. 2012) című prózáját vagy a cseh szerző Jan Polácek Spësnÿ vlak Ch. 24.12. (A Ch.l2.24-es sebesvonat 2010) című szövegét. A szövetségese­ken diadalmaskodó és a világuralommal bíró Har­madik Birodalom élén álló vezető képe vonzó és attraktív anyagot jelent. Erről tanúskodik Timur Vermes európai bestsellere, az Er ist wieder da (Nézd, ki van itt 2012; cs. 2013), melyben Hitler 2011-es hibernálásból való felébredésével a kor­társ politikai viszonyok mulatságos és ezzel együtt nyugtalanító szatíráját hozza létre. Nyilvánvaló, hogy a kontrafaktuális regények szerzői miért választják elsősorban a 20. század történelméből a témáikat. Nemrég elmúlt törté­nelmi eseményekről van szó, melyek az emléke­­zők vagy a nemzedékek közti tapasztalatátadás révén megmaradnak a köztudatban, és tovább élnek a kollektív emlékezetben. Az ilyen esemé­nyeket még nem „borítja a feledés homálya”, és sokkal könnyebben alkotható hozzájuk alternatí­va, mint például a huszita háborúhoz, ahol a szer­zői szándék hatástalan maradhatna az olvasók körében. A történészek szintén hajlanak az elté­rő csomópontok kiválasztásánál a modern törté­nelem felé. Egyébként nem is tehetnek másképp, ha meg akarnak felelni Ferguson követelményei­nek, hiszen egyedül az elérhető források növekvő mennyiségével szolgálhatnak érvekkel az alterna­tív megoldáson gondolkozó kortársak meglétére. A tényeknek ellentmondó történelmi narratí­­va viszonylag kedvelt kompozíciós eljárása a ke­retbe helyezés, melynek segítségével a deviáns történelmi történet mint kettős fikció jelenik meg. Az idősebb generáció szerzői és a populá­ris szövegek írói is használják, akik valamilyen okból nem merik közvetlenül előadni az alterna­tívát, in médiás rés belevágni a közepébe. Tipi­kus példa erre Ferdinand Peroutka késői regénye, a Pozdejsí zivot Panny (A Szűz utóélete 1980­, 1991), melyben a történelmi párhuzam a közpon­ti szereplő, Az író keletkező prózájaként jelenik meg. A történet azon az ötleten alapul, hogy Je­anne d’Arc-ot nem égették meg. Meghal ugyan, mint az Anglia elleni francia küzdelem szimbó­luma, de fizikailag életben marad. A szerző ehe­lyütt nem a paratörténelmi világ környezetére koncentrál, hanem az egyén belső életére, aki­nek szembe kell néznie saját mítoszának buká­sával. Josef Nesvadba utolsó prózájában, a Peklo Benes (A pokol neve Benes 2002) című művében ismét hozzájárul a főszereplő disszociációjához, aki hallucinációiban megalkotja saját alteregóját és vele együtt a háborút követő eltérő történel­met. A címszereplő elnöknek ebben a műben si­kerül megakadályoznia a müncheni egyezményt és aztán Csehszlovákiát független államnak ki­áltják ki. Ettől a pillanattól kezdve a legkülönbö­zőbb események, intrikák, történelmi fordulatok

Next