Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
LOKÁLPÁTRIA - Glik, Erik: Mi lett volna, ha? Kontrafaktuális cseh történelmi regények
IPH Ősi______________________________ vezéralakjai, Stephen Greenblatt és Catherine Gallagher egyébként a „lehetőségek történelmének” nevezik módszerüket (Gallagherová - Greenblatt 265), bár némileg ettől eltérő értelemben. Figyelemreméltó és egyúttal jellemző, milyen készségesen és lelkesen fogadja a cseh történésztársadalom, vagy legalábbis egy része az alternatív megközelítést. A Co kdyby to dopadlo jinak? Krizovatky ceskych dejin (Mi lett volna, ha máshogy történik? A cseh történelem keresztútjai 2007) című népszerűsítő gyűjteményt, mely cseh történészek és publicisták nem kis terjedelmű, a cseh történelem nem túlságosan átgondolt variációit tárgyaló cikkeit tartalmazza, egy hat kontrafaktuális esszét tartalmazó, sokkal komolyabb publikáció követte Historie na rozeestí. jak mohly dopadnout osudové chvíle Ceskoslo venska (Történelem válaszúton. Hogy történhettek volna Csehszlovákia sorsszerű pillanatai 2013) címmel. A neves történészek ugyan alternatívát kínálnak benne a müncheni egyezményre, az 1948 februári kommunista hatalomátvételre, vagy az 1968 augusztusi szovjet invázióra, mégis nagyon óvatosan járnak el közben. Tartják magukat a jelszóhoz, miszerint „minél távolabbi az időeltolódás a ’kulcs-kontrafaktuális’-hoz képest, annál szélesebb legyezője nyílik a történelmi alternatíváknak, és ezzel arányosan csökken az ehhez hasonló ’múltprognózisok’ konkrétsága, megbízhatósága, vagy egyáltalán értelme.” (Smetana - Drapala 14) Szkeptikusak tehát azzal az elképzeléssel szemben, hogy egy esemény eltérő kimenetele az azt követő történelmi folyamatok teljesen más lefolyásához vezethet. Ha például a csehek nem fogadták volna el a müncheni ultimátumot, a második világháborúban ugyanúgy elveszítették volna államiságukat, és Kelet felé orientálódtak volna külpolitikailag. A tizenkilencedik század élenjáró történésze, Jirí Rak az első gyűjtemény előszavában olyan klasszikus történészek műveiben állapítja meg a látens kontrafaktuális elmélkedés jelenlétét, mint Frantisek Palackÿ vagy Josef Pekal: „A „mi lett volna, ha...” kérdésre adott válasz azonban implicite benne rejlik minden történelmi értékelésben. A történészek tudat alatt előszeretettel képzelik el a lehetséges alternatív fejleményt. Többségük gyakran vágyik rá legalábbis, hogy „virtuálisan” megváltoztathassa a történelem menetét, és olyan irányba fordíthassa, amelyet jobbnak tart. Ez a kísértés általában a nagy sóhaj kíséretében jelenik meg, milyen rózsás perspektívák nyílnának a nemzet (állam, társadalmi réteg stb.) előtt, ha akkor a mi oldalunk győzött volna a döntő csatában, a jelentős személyiség nem halt volna meg olyan korán stb. Aztán a tudós természetesen fegyelmezi magát, és visszatér a forrásaihoz.” (RAK 13) Jegyezzük meg ebben az összefüggésben, hogy a maga módján a kontrafaktuális elmélkedés ott volt már a cseh történelem értelméről szóló vita kezdeteinél is. A Nase dvo otázky (Két kérdésünk 1886) című provokatív cikkre gondolunk, melyben a szerző, Hubert Gordon Schauer szkeptikusan kérdezte, hogy a cseh nemzet számára hasznos volt-e a függetlenségért vívott százéves harc, és hogy nem lett volna-e politikai, gazdasági és kulturális szempontból előnyösebb a német nemzet részének maradni. A művészi próza narratívájának fiktív voltát ma biztosan senki nem vonja kétségbe, és a szerzők és az olvasók is meg vannak róla győződve, holott a köztudatban csak a modernizmus idején terjedt el ez a belátás. Ugyanígy az is egyértelmű, hogy ha egy szépirodalmi mű szerzője enged belépni a fiktív világba egy entitást az aktuális világból, akkor ennek a fiktív alteregónak nem kell és nem is lehetséges a valóság hű másának lennie. Mégis az az általános eljárás, hogy az ismert történelmi eseményt vagy személyiséget nem valódi nevén nevezik, leemelik a dicsőség piedesztáljáról, és demitizálják a szokatlan perspektívának köszönhetően. Ámbár ahhoz, hogy kontrafaktuális, tehát szó szerint a realitásnak ellentmondó történelmi fikció jöjjön létre, a szóban forgó szövegben meg kell jelennie a nyilvánvaló szerzői szándéknak, hogy bizonyos történelmi alternatívát adjon meg, és ezt világirodalmi összefüggésben nem lehet a 20. század felénél korábbra datálni. Még egy annyira ahistorikus szöveg, mint Vladislav Vancura Markéta Lazarová (1931) című műve sem lehet kontrafaktuális. Egyrészről a legnagyobb valószínűség szerint ez nem is állt a szerző szándékában, de még inkább, mert balladai regénye semmilyen alternatívát nem kínál a tények helyett, illetőleg nincs mit vagy kit helyettesítenie, hiszen nincsenek benne történelmi események, és nem tűnnek fel benne történelmi személyek. Az anything goes elve tette lehetővé a tényeknek ellentmondó történelmi fikció megjelenését Nyilvánvaló tehát, hogy éppen az „anything goes” posztmodern szabály életbelépése tette lehetővé mind a kontrafaktuális módszer megjelenését a történetírásban, mind az alternatív történelmi fikcióét a szépirodalomban. A történészek „a valószínűség kategóriáinak sokkal szélesebb értelmezésével” (Sládek 141) járnak el, mint az idáig szokásos volt a szakterületükön, a művészek számára viszont a történelem vált a játékosság számos eszközének egyikévé. A kontrafaktuális történelmi fikció nehezen megkülönböztethető az ún. történelmi fantasy-től, amely hasonló módszerrel dolgozik a múlt szándékos módosításán. Az első elképzelhető vagy fizikailag lehetséges világot alkot, a második természetfeletti elemek beavatkozásait használja ki, bár a kontrafaktuális prózában bizonyos történelmi motívumok elképzelhetősége és képtelensége közötti határ nem annyira éles. Mindkét műfaj szerzői az alternatív történelmi kép hitelességére törekszenek, az autentikus részletek használata nem egyszer nagyon alapos szakmai előkészületekről tanúskodik. Az alternatív regények művészi kvalitásában alapvető szerepet játszik a környezet struktúrája, mert fontos meggyőzően lefesteni annak a világnak a valóságát, amely más történelmi folyamatok következtében jött létre, mint ahogyan az valójában történt. Ennek a közelségnek tudatában nem meglepő, hogy a tényeknek ellentmondó történelmi narratívák egész pleiászának kezdetén az amerikai sci-fi szerző, Philip K. Dick regénye, a The Man in the High Castle (Az ember a Fellegvárban) (1962) áll. Ebben a műben az Amerikai Egyesült Államok elvesztette a második világháborút, és Japán és Németország kegyetlen uralma alá került. Dick regényének tartalma nem véletlenszerű, hiszen a második világháború történetére és eredményeire írt történelmi alternatíva határozottan a tényeknek ellentmondó fikció leggyakoribb témája. Fel hozhatjuk Robert Harris Fatherland (Führer-nap 1992. cs. 2012) című prózáját vagy a cseh szerző Jan Polácek Spësnÿ vlak Ch. 24.12. (A Ch.l2.24-es sebesvonat 2010) című szövegét. A szövetségeseken diadalmaskodó és a világuralommal bíró Harmadik Birodalom élén álló vezető képe vonzó és attraktív anyagot jelent. Erről tanúskodik Timur Vermes európai bestsellere, az Er ist wieder da (Nézd, ki van itt 2012; cs. 2013), melyben Hitler 2011-es hibernálásból való felébredésével a kortárs politikai viszonyok mulatságos és ezzel együtt nyugtalanító szatíráját hozza létre. Nyilvánvaló, hogy a kontrafaktuális regények szerzői miért választják elsősorban a 20. század történelméből a témáikat. Nemrég elmúlt történelmi eseményekről van szó, melyek az emlékezők vagy a nemzedékek közti tapasztalatátadás révén megmaradnak a köztudatban, és tovább élnek a kollektív emlékezetben. Az ilyen eseményeket még nem „borítja a feledés homálya”, és sokkal könnyebben alkotható hozzájuk alternatíva, mint például a huszita háborúhoz, ahol a szerzői szándék hatástalan maradhatna az olvasók körében. A történészek szintén hajlanak az eltérő csomópontok kiválasztásánál a modern történelem felé. Egyébként nem is tehetnek másképp, ha meg akarnak felelni Ferguson követelményeinek, hiszen egyedül az elérhető források növekvő mennyiségével szolgálhatnak érvekkel az alternatív megoldáson gondolkozó kortársak meglétére. A tényeknek ellentmondó történelmi narratíva viszonylag kedvelt kompozíciós eljárása a keretbe helyezés, melynek segítségével a deviáns történelmi történet mint kettős fikció jelenik meg. Az idősebb generáció szerzői és a populáris szövegek írói is használják, akik valamilyen okból nem merik közvetlenül előadni az alternatívát, in médiás rés belevágni a közepébe. Tipikus példa erre Ferdinand Peroutka késői regénye, a Pozdejsí zivot Panny (A Szűz utóélete 1980, 1991), melyben a történelmi párhuzam a központi szereplő, Az író keletkező prózájaként jelenik meg. A történet azon az ötleten alapul, hogy Jeanne d’Arc-ot nem égették meg. Meghal ugyan, mint az Anglia elleni francia küzdelem szimbóluma, de fizikailag életben marad. A szerző ehelyütt nem a paratörténelmi világ környezetére koncentrál, hanem az egyén belső életére, akinek szembe kell néznie saját mítoszának bukásával. Josef Nesvadba utolsó prózájában, a Peklo Benes (A pokol neve Benes 2002) című művében ismét hozzájárul a főszereplő disszociációjához, aki hallucinációiban megalkotja saját alteregóját és vele együtt a háborút követő eltérő történelmet. A címszereplő elnöknek ebben a műben sikerül megakadályoznia a müncheni egyezményt és aztán Csehszlovákiát független államnak kiáltják ki. Ettől a pillanattól kezdve a legkülönbözőbb események, intrikák, történelmi fordulatok