Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)

BEST OF ANASOFT LITERA - Pucherová, Dobrota: 1968 augusztusának traumája és emlékezete

A regényt önreflexív jellege - az emlékezés és az írás folyamatának állandó kommentálása -, va­lamint a történelmi és irodalmi szövegekkel való intertextualitás kapcsolata miatt Lindy Hutche­­on fogalmával élve historiográfiai metafikciónak nevezhetjük. Ez egy olyan műfaj, amely „a törté­nelmi tényekkel játszik, például úgy, hogy szán­dékosan hamisítja az ismert történelmi részlete­ket, hogy hangsúlyozza a feljegyzett történelem lehetséges mnemotechnikai csődjét”, ellentétben a történelmi fikcióval, amely éppen ellenkezőleg „igyekszik a megbízhatóság látszatát kelteni” (69). Az ilyen típusú írás Hutcheon szerint arra mutat rá, hogy a történelemírás mindig a fikcionalizálás, azaz a cselekmény kialakításának folyamata, ami által a historiográfiai metafikció megbontja a his­toriográfia és a fikció közötti hagyományos határt. „A historiográfiai metafikciónak kettős természete mutatkozik meg abban, hogy történelmi és iro­dalmi intertextusokkal is dolgozik” (Hutcheon 71). A süket ember háza ráadásul azt sejteti, hogy a tör­ténelmi tapasztalat művészi értelmezése valódibb és autentikusabb, mint a tapasztalat. Ez Baudril­lard szimulákrum-elmélete, amely azon a felisme­résen alapul, hogy a valóság másolataival telített világ néha kevésbé reális, mint maga a másolat. Zuzanával egymás után három vetítésen vol­tunk. ... Azóta Bielik Farkaslyukak c. (1948- as) filmjét jól ismerem. Ha eredetiben nem tudták eléggé kiélvezni a felkelést, vagy ha túl rövidnek találták, itt volt a lehetőség. (302) Ebben az értelemben A süket ember háza nem a múlt emlékein, hanem - Toni Morrison kifeje­zésével élve - a „re-memory”-n alapul: az emléken, amely nem a saját emlékezetünkből ered, hanem olyan képeken, történeteken és rituálékon ala­pul, amelyekkel a társadalom egy adott történelmi eseményre emlékezik, így kollektív „re-memory”-t alakít ki­­ „reprodukált” vagy „újra megjegyzett” emléket. A kollektív re-memory helyettesíti az élő emlékezetet, mert az az idő múlásával, az emlék hordozóinak halálával szükségszerűen elhal. Pél­daként szolgál, hogy Kristofek hogyan dolgozta fel a Varsói Szerződés hadseregeinek invázióját a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ellen. 1968. augusztus huszonegyedikét Brezanyban töltöttem a szüleimmel. Az éjszaka közepén félálomban kimentem a konyhába inni. Az egész olyan volt, mint egy befejezetlen álom - megremegett minden, még a vízzel teli bögre is, amit a kredencre tettem. Majd elugrált egészen a kredenc széléig és leesett a padlóra. Földrengés­­ jutott eszembe. (384) Kristofek 1973-ban született, nem emlékezhet 1968. augusztus 21-re. Történelmi rekonstrukci­ója tehát szükségszerűen az esemény re­ memo­­ry-ján alapul, azaz az esemény remediációjára való visszaemlékezésen. Könnyen lehet, hogy a szer­ző A lét elviselhetetlen könnyűsége (1988) című amerikai filmből jegyezte meg a vízzel teli bögre rázkódását, a filmben éppen ezzel a képpel jelzik a szovjet tankok Prága elleni invázióját. Ez a mo­tívum újra megismétlődik, bár egy kicsit módo­sítva a Kolja (1996) című filmben, amelyben az emigrált fiú fotója mindig megremeg, majd leesik a szekreterről, amikor szovjet tank halad el az ut­cában. Ebben az értelemben a kollektív társadalmi trauma áttételes traumává válik, amely többszörös remediáción alapul. Amint azt Vladimír Barborík szlovák kritikus írja „az elbeszélő biztosan nem lopta senkitől, de egész biztos, hogy nem eredeti motívumról van szó” (40). Kristofek posztmodern látásmódja sze­rint már nem lehetséges eredeti történetet írni, mert minden tapasztalatunkat (a valódiakat és a képzeletbelieket is) ismert, átvett narratív mo­dellek alapján érzékeljük. (Neumann 339). Kristo­fek azonban ezeket a hagyományozódó története­ket és képeket nem közvetlenül veszi át, hanem gyakran szubvertálja őket. Az 1968-as esemé­nyektől való generációs távolságtartása lehetővé teszi számára, hogy kritikusan viszonyuljon a tör­ténelemhez. Az ún. szovjet megszállással szembe­ni ellenállást és a szlovákiai disszidensek nemlétét például ilyen ironikusan kommentálja: Mivel galamblelkű nemzet vagyunk­­ tollazat­tal és gyenge csőrrel, épp hogy elégséges kar­mokkal, turbékolunk, mint a galambok - a ma­gunk módján kezdtük meg a harcot. Nem úgy igazán, csak amolyan galamb módjára, szim­bólumokkal. Az ellenállás megnyilvánulásának számított minden, még az is, amikor valaki reggel kiment a vécére. Kit érdekel, hogy senki sem látta. Majd az ellenállás részeként megnö­vesztette a szakállát, így legalább megspórolta a borotvát. .. .fogmosással és a cipő felvételé­vel, cigarettázással, vagy éppen a cigaretta el­hagyásával állt ellen, szexuálisan állt ellen (fő­ként a bátrabb pózokban), meg borsófőzelék főzés közben. (387) Kristofek azzal, hogy rámutat a lakosság rezig­nált viselkedésére a szovjet megszállás kapcsán, kétségbe vonja az elfogadott nagy elbeszélést, a „grand narrative”-ot (Lyotard), és az egész törté­netet az össztársadalmi tragédia (pátosz) szintjé­ről az egyéni emberi élet komikus, illetve banális szintjére (bathos) emeli, amely nem támasztja alá a hivatalos történelem logikáját. A süket ember háza ezért nem nyújthat strukturált traumanarra­­tívát, amelyben egyértelmű lenne az agresszor és az áldozat szerepe, és lezárást hozna, ami a trau­ma sikeres gyógyításának feltétele. Ehelyett felkí­nálja a lehetőséget az olvasónak, hogy a történel­mi események elemzését az emberi sors „kis törté­nelmének” szemszögéből végezze el. Az ilyesfajta historiográfiát veszi védelmébe Hayden White is, aki azt állítja, hogy a történetírásnak többet kel­lene tanulnia az experimentális prózától, és tanul­nia kellene abból, ahogyan az elutasítja a lezárást, ahelyett hogy a 19. századi realizmus stílusát pró­bálná meg imitálni (id. LaCapra 2001: 9). Milyen tehát az ilyen historiográfiai metafik­ció terápiás, ill. historiográfiai értéke? Hutche­on magyarázata szerint az ilyen posztmodern paródia nemcsak a „kis” vagy alternatív törté­nelem elfelejtése ellen harcol, amely nem része a nemzeti narratívának, hanem „kétségbe vonja bármiféle történetírás autoritását” azzal, hogy „ki­gúnyolja az ún. autoritatív történetek leegyszerűsí­tő kauzalitását” (129). Ebben az értelemben a his­toriográfiai metafikció az ideológiai történetírás ellenszere. Kérdés azonban, hogy az ilyen narratí­­va mennyiben produktív a kollektív trauma szem­pontjából. Erre a kérdésre a tanulmány végén pró­bálunk meg választ adni. A történelem abszurditása - Pavol Rankov: Szeptember elsején (vagy máskor) Hasonló módon dolgozik a kollektív emlékezet­tel Pavol Rankov a Szeptember elsején történt (vagy máskor) (2008) című regényében, amelynek mintegy háromszáz oldalára igyekezett besűríteni a szlovák társadalmi-történelmi tapasztalat har­minc évét (1938-1968). Annak ellenére, hogy a tör­ténet nagyon traumatikus események előterében játszódik, a művet publicisztikai tömörség jellemzi, ami azt feltételezi, hogy az olvasónak nincs szüksé­ge magyarázatra, mivel a közelmúlt közismert tör­téneleméről van szó, így a hiányzó részeket maga is pótolni tudja. A Pozsony elleni, augusztusi szovjet inváziót (amelyre a szerző személyesen is emlék­szik) egyetlen rövid bekezdésben írja le: Az augusztus huszadikáról huszonegyedikére virradó éjszaka derült volt és meleg. Három óra körül ébredtem fel. Az utcáról lárma és csi­­korgatás hallatszott. Kinéztem az ablakon, és rögtön tudtam, hogy baj van. Tankok vonultak el előttünk. A közepükre festett, széles, fehér csíkok világítottak a sötétben. (321) 1968 augusztusának médiális feldolgozásával el­lentétben Rankov elbeszélője nem próbálja meg az olvasóját érzelmileg bevonni a történésekbe. Ellenkezőleg, érzelemmentes stílusával megadja az olvasójának a kritikus távolságtartás lehető­ségét. A részletek hiánya itt a szerző narratív kli­séktől való posztmodern fáradtságának a jele - amilyen például a remegő vizespohár az aszta­lon Kristóféknél. Az eredmény egy sűrített, pub­licisztikai stílusban megragadott történet, amelyet az olvasónak kell kiegészítenie részletekkel (és érzelmekkel). A szerző az elbeszélőt csak fabulá­­tornak tekinti, amint azt minimalista elbeszélése­iben is láthattuk. A történelem ilyesfajta sűrítése, amelynek során a szereplők történetei csak illusztrálják „a nagy történelmet”, a kritika célpontjává vált. „A nagy történelem” kontúrjai itt nem egy meg­győző elbeszélés előterében körvonalazódnak, Rankov szereplői szó szerint kergetik őket, az útjukba állnak és a kerekeik elé vetik magukat. ... A történet az osztályozatlan tények súlya alatt eltűnik, és illusztratív eseményfolyammá válik, amely az általánosan ismert tényeket „regény­­szerűen” mondja el. (Passia 8,11). A Szeptember elején szövegében azonban egyér­telmű utalásokat találunk arra vonatkozóan, hogy nem egy klasszikus, realista történelmi regénnyel van dolgunk, amelyben a fiktív szereplők történe­tei alapján formálódik az ismert („reális”) történe­lem, hanem egy posztmodern játékkal, amelyben BEST OF ANASOFT LITERA

Next