Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Németh Zoltán: Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus)

Magyar Lettre Internationale • 9­­ . s­z­á­m I 1014 ŐSZ NÉMETH Zoltán A kapus öröme a tizenegyesnél Kalligram, 1999 Olvasáserotika Kalligram, 2000 Talamon Alfonz Kalligram, 2001 A szertartás alakzatai Bevezetés a "fiatal irodalom" olvasásába Kalligram, 2004 A bevégezhetetlen feladat Bevezetés a szlovákiai magyar irodalom olvasásába Nap kiadó, 2005 Parti Nagy Lajos Kalligram, 2006 Penge Plectrum, 2009 A magyar irodalom története 1945-2009 (tankönyv, Bél Mátyás Egyetem, Besztercebánya, 2009) Feszített nyelvtükör Nap kiadó, Dunaszerdahely, 2011 Az életmű mint irodalomtörténet, Tőzsér Árpád Kalligram, 2012 A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája Kalligram, 2012 70 NÉMETH ZOLTÁN Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus) Posztmodern paradigmaváltás a társadalomtudományokban - az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg A posztmodern történetszemlélet egyik legfontosabb jelensége az a „retorikai for­dulat", amelynek során a történelemről való gondolkodás objektivitásigényének helyébe a szöveg nyelvi meghatározott­sága, illetve a történész identitása lépett. A hegeli alapozottságú történetfilozófiai hagyomány az objektív és a szubjektív oldal szintézisében, a „megtörtént ese­mények” és a „történelem-elbeszélés" szintézisében látta a történelem való­di terepét. A Hayden White nevéhez köthető posztmodern fordulat azonban a történelmi szöveg narrativitására helye­zi a hangsúlyt, s bizonyítja be, hogy a tör­ténelemről való gondolkodás azon szöveg műfaji szabályainak és retorikai fordu­latainak a jellegzetességeit viseli magán, amelyet felhasznál a történelemről való beszédhez, diskurzushoz. Az „önmagát mesélni képes és történetként feltáruló világ e fikciója” (White 1997: 141) szerint a történelemről való beszéd alapvetően narratív természetű, vagyis - hogy White egyik tanulmányának címét parafrazáljuk - a történelmi szöveg voltaképpen irodalmi alkotás. (White 1997: 68) A történettudományéhoz hasonló posztmodern paradigmaváltás figyelhe­tő meg a 70-es és 80-as években több tudományterületen, például a kulturá­lis antropológiában is, amelynek során a kultúra és az idegenség problémájának helyébe az idegen kultúrák reprezentá­cióinak és a kulturális leírásoknak a kér­désköre került. Jelesül annak tapasztalata, hogy az antropológus szerző leírása szö­veg, amelyet egy konkrét identitással ren­delkező személy alkot meg. (N. Kovács 1999: 488) Vagy ahogy James Clifford fogalmazza meg, a „diszkurzus sajátossá­gaival” kapcsolatos kérdések értékelőd­nek fel: „Ki beszél? Ki ír? Mikor és hol? Kivel és kinek? Milyen intézményes és történeti kényszerek alatt?” (Clifford 1999: 507) A posztmodern történelemszemlé­let tehát a szöveg, illetve a narrativitás primátusa mellett érvel, ahogyan Lubo­­mír Dolezel frappáns képletéből kitűnik: „a szüzsé struktúrájának kialakítása , iro­dalmi műveletsor , a fikció kialakítása”. (Dolezel 2008: 30) Ha posztmodern történelemszemléleten belül tárgyalt tör­téneti alkotásra érvényes az a felismerés, hogy a múlt „csupán az elme konstrukció­ja” (Simon 2012:127), illetve nyelvi konst­rukció, akkor az állítás elemeinek megfor­dításával kézenfekvőnek tűnik az irodalmi fikció felől is megvizsgálni az előállt poszt­modern helyzetet, amelynek nyomán „az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg” (Kisantal 2004: 75) jelenik meg. A múlt elbeszélhetőségének kérdése a posztmodern magyar irodalom egyik legfontosabb problémája A múlt elbeszélhetőségének kérdése a posztmodern magyar irodalom egyik legfontosabb problémájává vált: kis túl­zással azt az állítást is megkockáztathat­juk, hogy a posztmodern magyar iroda­lom a múlt elbeszélhetőségének kérdé­séből „bújt elő". Az első posztmodern magyar regényben, Ottlik Géza Iskola a határon (1959) című művében párhu­zamosan két kézirat jelenik meg. Mindkét kézirat ugyanazon múltbeli események menetét értelmezi, az egyik naplóként, a másik a naplóhoz fűzött kommentárok formájában. A probléma akkor jelenik meg, amikor a két kézirat állításai gyöke­resen ellentmondanak egymásnak, hitel­­telenítve egymást, elbizonytalanítva az olvasót, és radikális formában felvetve a múlt elbeszélhetőségének kérdését. (Németh 2012: 45-56) Esterházy Péter Termelési­ regény (1979) című műve egy múltbeli, elhasználódott, hiteltelenné vált műfaj, a szocialista realizmus egyik jelleg­zetes műfajának, a „termelési regény­’-nek a nyelviségén, pontosabban annak nyel­vi paródiáján keresztül kérdez rá a múlt elbeszélhetőségére. Nádas Péter Emléki­ratok könyve (1986) című regénye a múlt elbeszélhetőségének kérdésessége men­tén artikulálódik. A történelemmel való posztmodern szembenézés és múltelbeszélés egyik legfontosabb terepe a historiográfiai metafikció és a mágikus realista regény. Mindkét fogalom értelmezése össze­tett kérdéseket vet fel mind az iroda­lomtudomány, mind az irodalomtörté­net területén. A historiográfiai metafikció, amelyben nem a problémátlan történe­lem, hanem a történelemről szóló dis­kurzus feltételessége jelenik meg, vagyis az a folyamat, ahogyan a múlt a jelenbe íródik és reprezentálódik, természetes módon vált a posztmodern diskurzus részévé Linda Hutcheon munkássága által. (Hitel 2002: 93) A metafikció mint közbeiktatott önreflexiós elem a törté­nelem szövegszerűségére, az elbeszé­lő nézőpontjának alapvető fontosságá­ra, illetve a történelemről való beszéd kontradiktórius, ellentmondásos termé­szetére utal. Linda Hutcheon (Augusto Roa Bastos­en, a diktátor című 1974-ben megjelent regénye nyomán) a historio­gráfiai metafikció jellegzetességeként sorolja fel az elbizonytalanítás effektusait (ki beszél?, írott, lejegyzett vagy átírt szö­vegről van-e szó?, hol vannak a szöveg határai?), s kapcsolatba hozza a parodikus megszólalásformákkal éppúgy, mint az igazság - hazugság ellenőrizhetetlensé­gének kérdéseivel. (Hutcheon 2002:45) A mágikus realizmus esetében némi­képp bonyolultabb a kérdés, hiszen a fogalom olyan kiterjedt használati kör­rel rendelkezik, amely már-már a hasz­nálhatóságát veszélyezteti. (Bényei 1997: 19) Azonban Brian McHale már 1987- ben Gabriel Garcia Márquez regényeinek metaforikus jellegét az ontológiai poétiká­val hozza kapcsolatba, amelyet a poszt­modern alapvető jellegzetességének tart. Véleménye szerint minden metafora jelentésébe beleírja magát a szó szerinti és a metaforikus funkció is, a jelenlét és a távollét kettőssége, s a posztmodern mágikus realista regény szerkezete ennek a kettőségnek, hezitálásnak az ontológiai kiterjesztését valósítja meg (McHale 1987: 134), amely ontológiai státusz, szemben a modernizmus episztemológiai érde­keltségével, a posztmodern szövegalkotás sajátossága. (McHale 1987: 9-10) Ennek nyomán Bényei Tamás a mágikus realista regények önreflexív, metafikciós szöveg­­alkotására hívja fel a figyelmet, amelyben a nyelv „elsősorban nem a valóságról való beszéd, hanem a valóságot befolyásolni kívánó, azt »mágikusan« átalakítani vágyó cselekvés, vagyis pragmatikai tekintetben a nyelv kilép a referencialitás kényszeré­ből." (Bényei 1997: 102) A nyelv kilép a referencialitás kény­szeréből - Mészöly Közép-Európája, Márton László Testvériség-trilógiája A magyar irodalomban a mágikus rea­lista próza és a historiográfiai metafikció az 1980-as évektől kezdődően rendkívül fontos szerepet tölt be. Mészöly Mik­lós Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) című kötetének egyes elbeszélései, ame­lyek közül néhány még a hetvenes évek elején született, egy mitikus közép-euró­pai térséget mutatnak fel a töredékesen, mozaikszerűen. Ezekben a történetek­ben „a térélmény történetisége” (Thomka 1995:83) egy sajátos „pannon mítosz”-ra rétegeződve jelenik meg, s a közép-eu­rópai térség originális, multi­kulturál­is világának történeti kereteivel szembesít. Mészöly Közép-Európája a latin-amerikai mágikus realizmus tereit, Gabriel Garcia Márquez Macondóját is felidézi, s egyúttal felveti a közép-európai mágikus realista regény topográfiájának kérdését. Arról van szó ebben az esetben, hogy ahogyan a latin-amerikai mágikus realista regények sajátos világának helyszíne az irracionális latin-amerikai térség, úgy a magyar mági­kus realista regények többsége is sajá­tos topográfiát hozott létre: egy múltbe­li, multikulturális, illetve kevert kultúrá­jú, hibrid, irracionális teret. Papp Ágnes Klára szerint a magyar mágikus realista regényt ennek a „valóságos vagy virtuális­­ helyre zsúfolt sokféleségnek, sokidejű­­ségnek, sokféle jelentésnek a kronotopo­­sza, térbe sűrített idő.” Majd hozzáteszi: „Éppen ez az irracionális benne: annak a tapasztalata, hogy bizonyos - mágikus - térben egymást racionálisan kizáró kódok egyszerre érvényesek.” (Papp 2008: 131) A magyar irodalomban megjelenő mágikus realista regények korpusza meg­lehetősen kiterjedtnek mondható. Bényei Tamás szerint főként Gion Nándor, Lázár Ervin és Fehér Béla művei, illetve Háy János Dzsigerdilen (1996) című regénye rokonítható az általa mágikus realistának nevezett írásmóddal. (Bényei 1997: 17) Rácz I. Péter a történeti narratíva poé­tikai szerepét vizsgálva Márton László Jacob Wunschwitz igaz története (1997), Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai (1997), Háy János Dzsigerdi­len: A szív gyönyörűsége (1996) és Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) című regényét elemzi bővebben. E négy műhöz kapcsolja Gion Nándor Latroknak is játszott (2007) című tetraló­giáját (Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált), valamint Spiró György A jövevény (1990), Závada Pál Jadviga párnája (1997), Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998), illetve Lázár Ervin és Fehér Béla (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő) regényeit. Tanulmánya végén „a mágikus realista írásmódhoz közeli poé­tika” (Rácz I. 2000: 156) jelenlétét érzé­keli a felsorolt korpuszban, Balázs Eszter Anna Márton László Testvériség-trilógiáját­­ (Kényszerű sza­badulás (2001), A mennyország három csepp vére (2002), A követjárás nehézségei (2003) - a mágikus realizmus kontextusá­ban értelmezi, rámutatva, hogy e regé­nyek „egyik meghatározó élménye a világ átretorizáltsága: a felismerés, hogy min­den a nyelven keresztül értelmeződik s a valószerűség kizárólag a szöveg hatásos­ságától függ. Ebből következően épp úgy működtethető retorikai produktum a ter­mészetfölötti magyarázat, mint a raci­onális. A mágikus realista szövegekben tehát gyakran érvényesül egyfajta inver­­ziós logika, melyben a transzcendentá­lis és a racionális, vagy más, különböző nemű dolgok egymás mellett, egymás felé közelítve jelennek meg. A Testvéri­ség­ben például így keveredik a történelmi tény (napló, levelezés, illetve történetírás) és a fikció vagy a kozmikus és a magán­történelem (Magyarország újjászervező­

Next