Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)

VILIKOVSKÝ - Vilikovský, Pavel: Szlovák panteon

VILI­KOVSK­Y­ ­ PAVEL VI LI KO VS KY A szlovák panteon Röviddel az önálló Szlovák Köztársaság megalakulá­sa után, 1993-ban lezajlott egy szlovák történészkon­ferencia. A tanácskozást üdvözölte a Nemzeti Bank akkori igazgatóhelyettese is, aki beszédében arra mutatott rá, hogy a szlovák nemzet híján van a saját mítoszoknak, és felszólította a történészeket, hogy ezt a hiányt igyekezzenek mihamarabb pótolni. A történészek teremtsenek mítoszokat? Ebben a látszatra anekdotába illő epizódban meg­nyilvánul annak a helyzetnek a teljes tragikomi­­kuma, mellyel most foglalkozni szeretnénk. Két­ségtelenül igaz, hogy a szlovák folklórban hatal­mas mennyiségű mesekincs keletkezett és őrző­dött meg, de nem létezik semmilyen eredeti szlo­vák mítosz, másrészt a szlovák történelem maga, ahogy az visszatükröződik még az egyetemet vég­zett szlovákok tudatában is, nem más, mint merő mítosz. A pénzügyi szféra jeles képviselőjének je­lenléte akár tanúskodhatna arról a komoly meg­becsülésről is, melyet a nemzeti történelem meg­ismerésének igénye vívott ki magának, ám a felhí­vás, hogy a történészek teremtsenek mítoszokat, felfedi, hogy a történetírás küldetésének tökéletes meg nem értéséről van szó. A Nemzeti Bank egykori vezérigazgató-helyette­se a maga történelmi és a Múzsák iránti fogékony­ságával (időközben kiadta egy szlovák bankárfamí­lia szépírói gesztusokkal megírt történetét) talán nem a szlovák értelmiség legtipikusabb képviselő­je, de ez most mellékes. A kérdés az, hogy miért oly ellentmondásos és érzelmekkel megterhelt a szlo­vákok viszonya saját történelmükhöz. A választ ré­szint a szlovák történelem, részint a szlovákok ka­rakterében kell keresnünk, pontosabban szólva azokban a traumákban, melyeket a szlovák törté­nelem okozott a szlovák nemzet tudatában. A modern nemzetként elgondolt szlovákok tör­ténelme 1848. május 10-én kezdődik, ekkor került sor ugyanis Liptószentmiklósban arra a nagygyű­lésre, ahol megfogalmazták A szlovák nemzet kö­veteléseit. Ez volt a legelső nyilvános politikai fel­lépés, de a maga módján még talán ennél is fon­tosabb volt az 1843-as év, amikor az Evangélikus Líceum szláv nyelvtanárának helyettese, Ludovít Stúr és a legközvetlenebb munkatársai kodifikálták a szlovák irodalmi nyelvet, melynek alapjául a kö­zép-szlovákiai nyelvjárást tették meg. Kísérletek az szlovák irodalmi nyelv kötelező érvényű válto­zatának meghatározására már ezelőtt is történtek, a legfigyelemreméltóbb ezek közül Anton Berno­­lák katolikus papé, aki 1790-ben nyelvtant publi­kált, majd kiadta a szlovák nyelv többnyelvű szótá­rát, mely a nyugat-szlovákiai tájszólásból indult ki. De csak a szlovák irodalmi nyelv Stúr-féle változata volt tartósabban sikeres és gyümölcsözött gazda­gon számos irodalmi alkotás nyelveként, s e művek a szlovák irodalom „aranytartalékaivá” lettek. Eltű­nődhetnénk rajta, hogy ennek oka a Stúr-generá­­ció több képviselőjének kimagasló írói tehetsége le­­het-e, vagy a közép-szlovákiai dialektus szerencsés kiválasztása váltotta-e ki a „nyelvek feloldódását”, de ez nem a mi feladatunk. A fontos az, hogy a szlo­vák irodalmi nyelv kodifikálásának aktusát magát is ellentmondásosan kezelték, és nem csak Cseh­országban, ahol ezt a cseh nemzet szlovák ágának „elszakadásaként”, az erők szétforgácsolásaként ér­tékelték, de több művelt szlovák értelmiségi is ezt a nézetet vallotta - a legfontosabb köztük Ján Kol­lár költő volt, a Szláv leánya (A dicsőség leánya) című, cseh nyelven írt eposz szerzője. Kollár nem kevésbé volt nemzeti, mint a Szúr­­generáció, mindössze annak megítélésében külö­nült el tőlük, hogy mi szolgálja inkább a nemze­ti öneszmélést. A szlovák evangélikusok egyházi nyelve a bibliai cseh nyelv volt, a cseh tehát közel állt hozzájuk, és ezért teljes természetességgel nyúltak ehhez a nyelvhez akkor is, amikor saját művet alkottak (a Stúr-generáció tagjai maguk is csehül írták első irodalmi alkotásaikat). Való igaz, ez egy tökéletlen cseh nyelv volt, telis-tele lexikai és nyelvtani szlovakizmusokkal. Ráadásul, noha a katolikus többségű szlovák népesség számára közeli nyelvnek számított, mégiscsak idegen volt. A műveletlen nép nemzeti nyelven beszélt, valójá­ban a helyi dialektusok valamelyikén, és az egyes nyugat- és kelet-szlovákiai tájszólások közötti el­térések még ma is olyan nagyok, hogy használó­iknak gondot okoz egymás megértése. A történe­lem úgyszólván a Stúr-féle koncepcióra bólintott rá, ám a per eldöntésekor ez korántsem volt még egyértelmű, és az erők szétforgácsolódására vo­natkozó érvnek is volt bizonyos létjogosultsága. Ezt a belsőleg ellentmondásos felfogást, mely e döntést kísérte, és még sok más, a modern tör­ténelemben megmutatkozó gócpontot tartjuk az egyik oknak, amiért a szlovákok történelemhez való viszonya megbomlott. A magyar nemesség nemzetek feletti volt Az akkori helyzet jobb megértése végett szük­séges megemlíteni, hogy Ausztria-Magyarország soknemzetiségű államalakulat volt, a történelmi Magyarország területén a magyarokat leszámítva, akik kisebbséget alkottak, éltek németek, szer­­bek, horvátok, szlovákok, románok és oroszok is. A nemzeti újjásietési mozgalmakig a nemes­ség és a tanult réteg­ tatálos nyelve a latin volt, maga a magyar nemess­ nemzetek fölötti, vagy­is internacionalista volt. A nemzeti újjászületés a történelmi Magyarország népeinek zöménél többé-kevésbé párhuzamosan zajlott le, s így ami­kor a magyarok azzal a követeléssel álltak elő, hogy Magyarországon a magyar nyelv legyen hi­vatalos, akkor ugyanolyan nemzeti jogokért száll­tak síkra, akár a szerbek, horvátok vagy szlová­kok. Mivel a magyarok a Magyar Királyság mind nagyobb önállóságáért küzdöttek, egy egységes politikai nemzet nevében akartak megnyilatkoz­ni, ezért elvetettek minden olyan követelést, mely például a már említett A szlovák nemzet követelé­seiben szerepelt. (Be kell ismerni, hogy a követe­lések egyes pontjai, ahogy azt Dániel Rapant tör­ténész is kifejtette, „utópisztikusak” voltak, vagy a szlováksággal más módon elfogult brit törté­nész, Scotus Viator szavaival élve „szélsőségesek” és „hisztérikusak”.) így esett meg, hogy az 1848-as polgári forradalomban a szlovákok úgymond a re­akciós oldalra kerültek: önkéntes katonai alaku­latokat verbuváltak (melyek jobbára idegen zsol­dosokból álltak), és abban a reményben kapcso­lódtak be a császári sereg oldalán a harcba, hogy a császár cserébe teljesíti nemzeti követeléseiket. Mondhatnánk akár azt is, hogy az általános, a pol­gári szabadságokat érintő cselekvési terv mellett a szlovák képviselőknek volt egy másik, nemzeti cselekvési tervük is, és ez náluk a döntő pillanat­ban elsöprő erejűvé vált. Katonai értelemben, igaz, a részvétel jelentéktelennek bizonyult, és sem­milyen jutalommal nem járt. De a Stúr-generá­ció tagjai, akik arra a hőstettre vállalkoztak, hogy az öntudatlan és műveletlen földműves rétegek­ből létrehozzák a szlovák nemzetet, kénytelenek voltak erre az első történelmi fellépésre elfogad­ható, azaz sajátos magyarázatot kreálni, így pél­dául az orosz cári sereg, mely a Habsburgok se­gítségére sietett, hogy segédkezzen a forradalom VILIKOVSKY, Pavel Az élet örökzöld házaslova (Mayer Judit ford.) Kalligram, 1999 Az utolsó pompeii­­ó (Hizsnyai Tóth Ildikó ford.) Kalligram, 2002 A gonosz önéletrajza (Hizsnyai-Tóth Ildikó ford.) Kalligram, 2011 Kutya az úton (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2013 Egy igazi ember története (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2014 Első és utolsó szerelem (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2016 (megjelenés előtt)

Next