Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)
VILIKOVSKÝ - Vilikovský, Pavel: Szlovák panteon
VILIKOVSKY PAVEL VI LI KO VS KY A szlovák panteon Röviddel az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása után, 1993-ban lezajlott egy szlovák történészkonferencia. A tanácskozást üdvözölte a Nemzeti Bank akkori igazgatóhelyettese is, aki beszédében arra mutatott rá, hogy a szlovák nemzet híján van a saját mítoszoknak, és felszólította a történészeket, hogy ezt a hiányt igyekezzenek mihamarabb pótolni. A történészek teremtsenek mítoszokat? Ebben a látszatra anekdotába illő epizódban megnyilvánul annak a helyzetnek a teljes tragikomikuma, mellyel most foglalkozni szeretnénk. Kétségtelenül igaz, hogy a szlovák folklórban hatalmas mennyiségű mesekincs keletkezett és őrződött meg, de nem létezik semmilyen eredeti szlovák mítosz, másrészt a szlovák történelem maga, ahogy az visszatükröződik még az egyetemet végzett szlovákok tudatában is, nem más, mint merő mítosz. A pénzügyi szféra jeles képviselőjének jelenléte akár tanúskodhatna arról a komoly megbecsülésről is, melyet a nemzeti történelem megismerésének igénye vívott ki magának, ám a felhívás, hogy a történészek teremtsenek mítoszokat, felfedi, hogy a történetírás küldetésének tökéletes meg nem értéséről van szó. A Nemzeti Bank egykori vezérigazgató-helyettese a maga történelmi és a Múzsák iránti fogékonyságával (időközben kiadta egy szlovák bankárfamília szépírói gesztusokkal megírt történetét) talán nem a szlovák értelmiség legtipikusabb képviselője, de ez most mellékes. A kérdés az, hogy miért oly ellentmondásos és érzelmekkel megterhelt a szlovákok viszonya saját történelmükhöz. A választ részint a szlovák történelem, részint a szlovákok karakterében kell keresnünk, pontosabban szólva azokban a traumákban, melyeket a szlovák történelem okozott a szlovák nemzet tudatában. A modern nemzetként elgondolt szlovákok történelme 1848. május 10-én kezdődik, ekkor került sor ugyanis Liptószentmiklósban arra a nagygyűlésre, ahol megfogalmazták A szlovák nemzet követeléseit. Ez volt a legelső nyilvános politikai fellépés, de a maga módján még talán ennél is fontosabb volt az 1843-as év, amikor az Evangélikus Líceum szláv nyelvtanárának helyettese, Ludovít Stúr és a legközvetlenebb munkatársai kodifikálták a szlovák irodalmi nyelvet, melynek alapjául a közép-szlovákiai nyelvjárást tették meg. Kísérletek az szlovák irodalmi nyelv kötelező érvényű változatának meghatározására már ezelőtt is történtek, a legfigyelemreméltóbb ezek közül Anton Bernolák katolikus papé, aki 1790-ben nyelvtant publikált, majd kiadta a szlovák nyelv többnyelvű szótárát, mely a nyugat-szlovákiai tájszólásból indult ki. De csak a szlovák irodalmi nyelv Stúr-féle változata volt tartósabban sikeres és gyümölcsözött gazdagon számos irodalmi alkotás nyelveként, s e művek a szlovák irodalom „aranytartalékaivá” lettek. Eltűnődhetnénk rajta, hogy ennek oka a Stúr-generáció több képviselőjének kimagasló írói tehetsége lehet-e, vagy a közép-szlovákiai dialektus szerencsés kiválasztása váltotta-e ki a „nyelvek feloldódását”, de ez nem a mi feladatunk. A fontos az, hogy a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásának aktusát magát is ellentmondásosan kezelték, és nem csak Csehországban, ahol ezt a cseh nemzet szlovák ágának „elszakadásaként”, az erők szétforgácsolásaként értékelték, de több művelt szlovák értelmiségi is ezt a nézetet vallotta - a legfontosabb köztük Ján Kollár költő volt, a Szláv leánya (A dicsőség leánya) című, cseh nyelven írt eposz szerzője. Kollár nem kevésbé volt nemzeti, mint a Szúrgeneráció, mindössze annak megítélésében különült el tőlük, hogy mi szolgálja inkább a nemzeti öneszmélést. A szlovák evangélikusok egyházi nyelve a bibliai cseh nyelv volt, a cseh tehát közel állt hozzájuk, és ezért teljes természetességgel nyúltak ehhez a nyelvhez akkor is, amikor saját művet alkottak (a Stúr-generáció tagjai maguk is csehül írták első irodalmi alkotásaikat). Való igaz, ez egy tökéletlen cseh nyelv volt, telis-tele lexikai és nyelvtani szlovakizmusokkal. Ráadásul, noha a katolikus többségű szlovák népesség számára közeli nyelvnek számított, mégiscsak idegen volt. A műveletlen nép nemzeti nyelven beszélt, valójában a helyi dialektusok valamelyikén, és az egyes nyugat- és kelet-szlovákiai tájszólások közötti eltérések még ma is olyan nagyok, hogy használóiknak gondot okoz egymás megértése. A történelem úgyszólván a Stúr-féle koncepcióra bólintott rá, ám a per eldöntésekor ez korántsem volt még egyértelmű, és az erők szétforgácsolódására vonatkozó érvnek is volt bizonyos létjogosultsága. Ezt a belsőleg ellentmondásos felfogást, mely e döntést kísérte, és még sok más, a modern történelemben megmutatkozó gócpontot tartjuk az egyik oknak, amiért a szlovákok történelemhez való viszonya megbomlott. A magyar nemesség nemzetek feletti volt Az akkori helyzet jobb megértése végett szükséges megemlíteni, hogy Ausztria-Magyarország soknemzetiségű államalakulat volt, a történelmi Magyarország területén a magyarokat leszámítva, akik kisebbséget alkottak, éltek németek, szerbek, horvátok, szlovákok, románok és oroszok is. A nemzeti újjásietési mozgalmakig a nemesség és a tanult réteg tatálos nyelve a latin volt, maga a magyar nemess nemzetek fölötti, vagyis internacionalista volt. A nemzeti újjászületés a történelmi Magyarország népeinek zöménél többé-kevésbé párhuzamosan zajlott le, s így amikor a magyarok azzal a követeléssel álltak elő, hogy Magyarországon a magyar nyelv legyen hivatalos, akkor ugyanolyan nemzeti jogokért szálltak síkra, akár a szerbek, horvátok vagy szlovákok. Mivel a magyarok a Magyar Királyság mind nagyobb önállóságáért küzdöttek, egy egységes politikai nemzet nevében akartak megnyilatkozni, ezért elvetettek minden olyan követelést, mely például a már említett A szlovák nemzet követeléseiben szerepelt. (Be kell ismerni, hogy a követelések egyes pontjai, ahogy azt Dániel Rapant történész is kifejtette, „utópisztikusak” voltak, vagy a szlováksággal más módon elfogult brit történész, Scotus Viator szavaival élve „szélsőségesek” és „hisztérikusak”.) így esett meg, hogy az 1848-as polgári forradalomban a szlovákok úgymond a reakciós oldalra kerültek: önkéntes katonai alakulatokat verbuváltak (melyek jobbára idegen zsoldosokból álltak), és abban a reményben kapcsolódtak be a császári sereg oldalán a harcba, hogy a császár cserébe teljesíti nemzeti követeléseiket. Mondhatnánk akár azt is, hogy az általános, a polgári szabadságokat érintő cselekvési terv mellett a szlovák képviselőknek volt egy másik, nemzeti cselekvési tervük is, és ez náluk a döntő pillanatban elsöprő erejűvé vált. Katonai értelemben, igaz, a részvétel jelentéktelennek bizonyult, és semmilyen jutalommal nem járt. De a Stúr-generáció tagjai, akik arra a hőstettre vállalkoztak, hogy az öntudatlan és műveletlen földműves rétegekből létrehozzák a szlovák nemzetet, kénytelenek voltak erre az első történelmi fellépésre elfogadható, azaz sajátos magyarázatot kreálni, így például az orosz cári sereg, mely a Habsburgok segítségére sietett, hogy segédkezzen a forradalom VILIKOVSKY, Pavel Az élet örökzöld házaslova (Mayer Judit ford.) Kalligram, 1999 Az utolsó pompeiió (Hizsnyai Tóth Ildikó ford.) Kalligram, 2002 A gonosz önéletrajza (Hizsnyai-Tóth Ildikó ford.) Kalligram, 2011 Kutya az úton (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2013 Egy igazi ember története (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2014 Első és utolsó szerelem (Garajszki Margit ford.) Kalligram, 2016 (megjelenés előtt)