A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 55. évfolyam (1921)

25. szám - Fritz Oszkár: Schulek Frigyes emlékünnepe

LV. kötet, 25. szám. Schulek Frigyes emlékünnepe. Schulek Frigyes emlékünnepe. FRITZ OSZKÁR-tól. A magyar nemzeti kultúra és művészet sok száz tisz­telője hódolt e hó első vasárnapja verőfényes nyári dél­előttjén a magyar szellemi élet és munka első templomá­ban, a Tudományos Akadémia dísztermében, a magyar építőművészet egyik legkiválóbb mestere, Schulek Frigyes emlékének. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet a művelt társadalommal szemben reáháramlott kötelességének tett eleget, amidőn a mai gond teljes napok közepette méltó ünnepség keretében adott alkalmat az illetékes tényezők­nek s mindazoknak, kik kellő megértéssel, szeretettel és érdeklődéssel viseltetnek a művészetek iránt, hogy Schulek Frigyes világító szellemi kiválóságának hódolhassanak. Mert amidőn két évvel ezelőtt Schulek Frigyest egy kis Balaton melletti község temetőjében csöndben és szinte észrevétlenül örök nyugalomba helyezték hozzátartozói, az akkori állapotok lehetetlenné tették, hogy bárki is részt vehessen a nagy halott végtisztességén. Azóta éreztük mind, akik hozzá közelebb állottunk, és érezte mindenki, aki művészetét, kiválóságát ismerte, hogy a nagy vissza­vonulttal ez után a végleges visszavonulása után, még mi­előtt földi élete jelenségei felett az idő mindent elborító, feledtető hullámai elsimulnának, habár az ő művészete örö­kös is, még egyszer foglalkoznunk kell. Még egyszer bele kell néznünk együttesen lángoló szellemének örök tüzébe, hogy e szent világosság fényéből még merítsünk nemzeti kultúránk, létünk e sziklaszilárd bástyája számára erősítést. Tudtuk, hogy nagy ünnepe lesz a magyar géniusznak, ha összejövünk mind, akik ezt érezzük — és méltatják érdemeit, majd akik az országnak, a tudománynak, a művé­szetnek és a társadalom nagy csoportjainak lesznek szó­szólói. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet vállalta e meg­emlékezés rendezését és már az első megbeszéléskor, ami­kor a vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízottja ki­jelentette, hogy anyagilag is kész támogatni e társadalmi megemlékezést, és a Tudományos Akadémia méltó részt kívánt az ünneplésből vállalni, a Műegyetem pedig saját otthonát óhajtotta a megemlékezés megtartására felaján­lani : láttuk, hogy kegyeletünk e tervezett megnyilatko­zása ünnepség lesz, nagyszabású ünnepély, mely meg­haladja egyleti helyiségeink befogadó méreteit, melyen nemcsak ünnepi beszédek lehetnek a tisztelő hódolat ki­fejezői, hanem a kellő ünnepi formák mellett kívánatos, hogy az ünnepelt emléke iránt táplált mélységes érzé­sekkel összhangban, művészi keretképpen zenei szólamok is hangozzanak el, így lett nagyszabású ünnepéllyé a június hó 5.-én a Tudományos Akadémia dísztermében rendezett megemlé­kezés. Kevés magyar művész emlékét ülte meg a magyar társadalom oly impozáns részvéttel, mint ezzel az alka­lommal Schulek mesterünk emlékét. Mint ahogy az ő művészete mindenkinek megérthető, teljességgel élvezhető és hozzáférhető, úgy vett részt az ünnepélyen a művelt társadalom minden osztálya. Ott voltak Csernoch János hercegprímás egyházi fejedelemmel az élén a kormány képviselői, a tudomány és művészvilág kiválóságai és mind, akik az alaki szépség formanyelvét értve, Schulek mester remek­műveit nemcsak megérteni, de megszeretni is tudták. Társadalmunk fejlett műérzékére vall, hogy az építőművészet e magányban dolgozó képviselője iránt ily nagy érdeklődéssel viseltetett. Felismerték Schulek művé­szetének abszolút értékét, mely annyira kiemelte többi építészeink fölé. Amilyen teljes harmónia volt Schulek Frigyes egyéni­sége és élete, éppoly harmonikusan egységes volt mun­kássága, mely tisztán és csakis a művészet szolgálatában állott. Kultúránknak a köze a kevés, de kimagasló harcosa közé tartozott, kik törhetetlen odaadással és fanatikus buz­galommal csak a nemes célt látták mindenkor maguk előtt és csak annak elérése volt mindenkor tetteiknek rugója. Mint embert, ez tette naggyá, pedig ő is csak ember volt és mégis az emberi élet kicsinyes harcai, érdekeket és elő­nyöket kereső és hajhászó törekvései soha nem ragadták magukkal. Mint kimagasló ércszobor állt közöttünk fehéren, a lábai körül kavargó szürke tömegek hullámai őt soha meg nem ingatták, sem el nem boríthatták. Hálásak lehetünk mi, magyarok a sorsnak, hogy a keresztény magyar állam legfőbb jelképének, a királyi hatalom szentesítése helyének csarnokát, az ország koro­názó templomát, Schulek Frigyes kezeire bízták. E templom, mely jó és balsorsban mindig hűséges osztályosa volt a nemzet végzetének , mely pusztult, ha csapás súj­tott a magyarra és együtt emelkedett vele, ha dicsőség érte, a legméltóbb kezekbe került akkor, a mikor restaurálását művészetére bízták. Ezt a szent helyet, mely a nemzet oltára lett, ő alakította művészi hivatottságával kultúránk kincsévé és ő adott n­eki oly foglalatot, hogy méltó kifejezője lett annak az eszmének, mely a magyar szent koronát és a velejáró hatalmat mindenkor minden magyar urává teszi. Ő testet és méltó formát adott ennek a helynek, melyre minden magyar, legyen az bárhol, bár­kinek hatalma­­alatt, mindig mint az egész magyar nemzet és ország szívére tekint fel. Amennyire fölötte áll ez az eszme az egyéni vonatkozásoknak, annyira fölötte áll Schulek művészete, az ő korát jellemző kicsinyes művé­szi viaskodásoknak és meddő újító és újat kereső törek­véseknek. Ő, alkotó munkájában, nagy tudása és termé­keny teremtő ereje folytán, soha nem csatlakozott bizonyos irányhoz, nem vált senkinek követőjévé, de még hozzá mindig újat és eredetit alkotva, soha nem törekedett fel­tűnő hatásra. Minden, amit produkált, oly természetesen alakult ki a keze alatt, annyira saját gazdag lelkéből fakadt, hogy az mindig jó, megfelelő, de egyéni és nemzeti is volt. Művészetét a gondolatok eredetisége, a formák gazdag változatossága jellemzi, önkéntesen csak saját magából alkotott, kiapadhatatlan formakincsével mindig újat: felépítésben, csoportosításban és részleteiben. Ez teszi alkotásait örökbecsűvé és magyarrá. Ezért ünne­peltük benne a magyar építőművészet egyik forrását és ezért vált lobogó fáklyává ez ünnepség lelkes beszé­deivel ünneplő közönségével a nemzeti kultúra szent kultuszában. Az ünnepélyen a következő beszédek és megemléke­zések hangzottak el. Kertész K. Róbert, a magyar Mérnök- és Építész Egylet alelnökének ünnepi megnyitó beszéde: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Az emberiség kul­túrglóbuszának örökké zöldelő kertekkel, virágos rétekkel pompázó szent területe a művészetek kimagasló kontinense,­­ a Megváltás földje, hová a lét küzdelmeiben és a belső tusakodásokban elfáradt lélek elszáll, hogy ott az Isten által beléje oltott legtisztább ösztönének, a szép kultuszá­nak áldozhasson. Minden nemzet kultúrélete gazdagságának mérője az, hogy a művészet kontinensén mekkora területet hódít meg, abból mennyit mondhat magáénak — nem a földi harcok nyers fegyvereivel, amelyek a negyedik dimenzió konti­nensén élőket vesztik —, hanem a teremtő lélek alkotó erejével, a megihletettség szuggesztív, lángoló pallosával és mindenek felett a nemzeti géniusz isteni leheletével. Mert hamis az a beállítás, amely a kultúrvilágot és 181

Next