Magyar Műhely, 1968. június (7. évfolyam, 27. szám)
1968 / 27. szám
Folyóiratunk jelen száma — noha kizárólag strukturalista (a strukturalizmussal foglalkozó vagy strukturalista szemléletű) tanulmányokat közöl — nem tekinthető olyan értelemben különszámnak, amint a Weöres Sándor, Kassák Lajos vagy Füst Milán életművének szentelt számok voltak. A strukturalizmus az elmúlt évek minden valószínűség szerint legjelentősebb szellemi áramlata. Több, mint elemző módszer, de nem önálló filozófiai irány vagy ideológia. Egyetlen strukturalista tudós sem nevezné mozgalomnak, mégis iskolákra, csoportokra oszlik; híveinek és ellenfeleinek száma naprólnapra nő, a viták egyre nagyobb nyilvánosság előtt folynak. Ilyen helyzetben, úgy éreztük, nem a látványos állásfoglalás, hanem a tájékoztatás a feladatunk. Igenlésre vagy tagadásra már csak azért sem gondolhattunk, mert a strukturalizmus méretei meghaladják ismereteink körét. Nem kevesebbről van szó, mint olyan természettudományos igényű rendszerről, mely a matematika, a nyelvészet, az irodalomtörténet, az etnológia, a lélektan, a filozófia, stb. szakterületeit íveli át, újjáértékelésükre, átalakításukra törekedve. Igaz, a strukturalizmus vitái leginkább a francia szellemi életet rázták meg; Párizsban Freudtól Sartre-ig, Merleau-Pontytól Guevaráig gyorsan buknak föl és merülnek alá a vitatémák, a bálványok és tabuk. De — még ma is, a májusi események után is — minden jel arra mutat, hogy a strukturalizmus sorsa nem az lesz, ami az egzisztencializmusé vagy a fenomenológiáé. Elsősorban azért, mert hatása nem egyetlen ember, egyetlen iskola nevéhez fűződik, és mert nem francia földön született, fejlődése nem kizárólag e termékeny talaj hőmérsékletétől függ. A strukturalista módszer elsősorban tudósok, gondolkodók birtoka, ezek élnek vele egyaránt Párizsban és New Yorkban, Genfben és Moszkvában és — e számunk tanúsága szerint — Budapesten is. A strukturalista tevékenység tehát nem egyszerű vitatéma, még kevésbé kávéházi társalgás tárgya, hanem alkotás, új szellemi értékteremtés. Ezért sem érhettük be a tájékoztatás egyébként oly fontos szempontjával, ezért nem láttuk szükségesnek, hogy minden szakterületet áttekintsünk, oly áron is, hogy önálló tanulmányok közlése helyett fordítások, szemelvények közlésére fanyalodunk. Munkatársaink egyetemi katedrán, kutatóintézetekben, munkakörükben a strukturalizmusnak nem csupán szemlélői, de alkalmazói, anélkül, hogy feltétlen, egyértelmű híveinek vallanák magukat. Alkotók, tudósok, tehát szuverén egyéniségek. Szerkesztési meggondolásainkból következik, hogy kénytelenek voltunk lemondani egy sor, az alkotás és a tájékoztatás szemszögéből egyaránt fontos, írásról. A közölt tanulmányok főleg a nyelvtudomány és az irodalom (költészet) problémáit tárgyalják. Nem közölhettünk a strukturalizmus magyar művelői közül tanulmányt azokról, akik — mint Lotz János vagy Zempléni András — csak idegen nyelven publikálnak. Nem érinthettük a lélektani, szociológiai és etnológiai vonatkozásokat, pedig aligha lehet érvek rengetegében tájékozódni Claude Lévi-Strauss, Jean Piaget, Jacques Lacan útjelzései nélkül. Végül nem térhettünk ki a marxizmus és strukturalizmus sokat vitatott kapcsolatára, nem említhettük sem Louis Althusser, sem Lucien Goldman nevét — és Lukács Györgynek, valamint néhány tanítványának határozott, bár eddig inkább töredékekben, mint teljes koncepciójú cáfolatban jelentkező ellenzését. Célunk mindenekelőtt az volt, hogy a dolgok elevenjébe vágjunk, s a tévedés kockázatát természetesnek tekintve, a strukturalizmus kibontakozásával, s mindennapi fejlődésével egyidőben adjunk helyet strukturális tanulmányoknak, és ne évekkel, évtizedekkel később. Reméljük, hogy szerény próbálkozásunkkal további vitára, ellentmondásra, alkotó munkára ingerlünk. Ha az alkalom — munkatársaink és olvasóink igénye — úgy kívánja, szívesen publikálunk a jövőben is strukturalista vagy ellen-strukturalista tanulmányokat.