Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890-1919 1. (Budapest, 1981)
Első rész - A századforduló kora
szellemi élet mozgása lassúbb ütemű volt. A századfordulókor a pozitivizmus még erősen hatott. A hetvenes évektől kezdve gyűrűzött ugyanis végig a magyar tudományos életen Darwin, Spencer és Taine nézeteinek hatása bár e hatás nem volt egyértelműen pozitív. Beöthy Zsolt irodalomelmélete jelzi, hogy például a taine-i tanokat hogyan sajátították ki a fennálló rend, a nemesi ideológia védelmére. A szociáldarwinizmus eszméje is sok gondolkodót megfertőzött, nemcsak a 19. század utolsó évtizedeiben, hanem a 20. század első évtizedének radikális szemléletű képviselőire is hatott. Justh Zsigmond és baráti körének eszmei-ideológiai konglomerátuma pedig azt mutatja, hogy a darwinizmus és a századvég divatos biológiai elméletei miként keveredtek irracionalista és misztikus nézetekkel. A pozitivizmus válsága csakhamar a magyar szellemi életben is jelentkezett. A századvégen feltűntek az irracionalizmus jelei. Filozófiai szinten ez mindenekelőtt Palágyi Menyhértre vonatkozik, de nagyobb hatása volt a különféle teozofikus tanoknak és a buddhizmusnak. Schmitt Jenő Henrik eklektikus gnoszticizmusa például több művész világképére hatott. Ugyancsak a pozitivizmuson való túlhaladás kísérlete jelentkezett a neokantianizmusban (Alexander Bernát), Péterfy Jenő történeti szemléletű, objektív esztétikájában. Ugyanakkor a pozitivizmus új hullámát hozta a megerősödő társadalomtudományi és természettudományos gondolkodás, a polgári radikalizmus térnyerése. Különösen a pozitivista szociológia és természettudományos gondolkodás hatott ekkor. Jellemző adalék ehhez A Hét gárdájához tartozó jogtudós, Pollák Illés vallomása, aki 1893-ban legkedvesebb művei között Herbert Spencer szociológiáját, a Germinalt, A tőkét és Darwin könyvét említi Spinoza Etikája mellett, Ignotus pedig 1900-ban Darwint, Spencert, Bentham-et, Marxot, Stuart-Millt és Taine-t minősítette korszak meghatározó gondolkodónak. A 20. század elejének — immár polgári szemléletű — szellemi divatjaira pedig jellemző Fieber Henriknek a tízes évek elejéről való visszaemlékezése: „.. . alig egy évtizeddel ezelőtt művelt ember számába csak az ment, aki Haeckel »Welträtsel«-jére esküdött; az erkölcs terén Nietzschével »jenseits von Gut und Böse« állott; tudományos téren Lombroso—Kraft-Ebbing elméletéért harcolt; világnézete Büchner »Kraft und Stoff«-ján sarkallott; irodalomban a körömszakadtáig való Fart pour Fart-ért életét és vérét adta; a festészetben egyedül és kizárólagosan a whistled arrangementekért s a neoimpresszionisták fénytani kísérleteiért rajongott; a szobrászatban Rodin— Meunier—Klinger-trión kívül minden egyebet eretnekségnek bélyegzett; az építészetben Wagner— Olbrich—Van de Veldén kívül másban üdvösséget nem talált.” Az említett nevek mellett hivatkozni lehet még a Maeterlinck-kultuszra, az angol preraffaeliták ideológusaira, különösen a később tárgyalandó Ruskin hatására és a szimbolista esztétika nagy propagandistájára, Oscar Wilde-ra — e nevek mutatják, hogy a századforduló éveiben szélesedett az érdeklődés spektruma, teret nyertek a pozitivizmus melletti szimbolista, idealista szellemi áramlatok is. A 20. század első éveiben bonyolult szimbiózisa alakult ki a pozitivizmuson nevelkedett, szociológiai intenciójú, racionális, lényegében materialista és az idealista, gyakran az irracionalizmustól is megérintett gondolkodásnak. Míg a 19. századi magyar gondolkodás egyik legtisztább elméje, Péterfy Jenő a klasszikus racionalizmus objektív szemlélete miatt szembehelyezkedett Nietzsche irracionalizmusával és a mítosz szintjére emelt szubjektivizmusával, a századelő magyar szellemi életére rányomta bélyegét Nietzsche. Nem elsősorban irracionalizmusa hatott, inkább a szubjektivitás mindenhatóságába vetett mitikus hite és a minden túlélt érték dühödt eltakarításának a követelménye, az értékromboló erő. A századelő radikális nemzedéke ugyanis már nem elégedett meg a polgári fejlődéselmélet adta lehetőségekkel, hiszen ha a feudalizmus elleni harcban szövetkezett is a polgári nézetekkel, de egyúttal már meg is kérdőjelezte azok igazságát. Ehhez azonban felül kellett emelkedni a polgári haladáskoncepción, túl kellett haladni a pozitivista világképen és különösen azon a mechanikus determinizmuson, amely a darwinizmus, Spencer és a zolai naturalizmus tanain keresztül a század utolsó évtizedeiben úgyszólván minden magyar gondolkodóra hatott, Madáchtól kezdve Péterfyn át a századelő polgári radikalizmusának képviselőiig. A századelő legjobb magyar gondolkodóinak, Ady Endrének és a Szellem-kör tagjainak, elsősorban Fülep Lajosnak és Lukács Györgynek a példája mutatta, hogy a felülemelkedés szükségszerű fázisa volt Nietzsche, Simmel és Bergson tanainak részbeni adaptálása vagy legalábbis a vulgárevolucionizmust megkérdőjelező irányok által felvetett problémák végiggondolása. Ady e tekintetben is a korszak mágikus tükre volt, minden rezonált benne, a preszürrealista és preegzisztencialista szorongás és mítoszkeresés, az önistenülés mámora, a racionális emberkép