Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 2. évfolyam 1926
TANULMÁNYOK - Dr. Prahács Margit: Stílusanalógiák a zene és a képzőművészetek között.II
leitési elvét teljesen magáévá teszi. Minden elmúlik! Minden árnyék, mely eltűnik, szellő, mely tovasuhan, hullám, mely tovafolyik. A változás, a mozgás nagy ingeréből fakad a barokk művészet feltűnő formagazdagsága. A modern hangszeres műformák mind a XVII-ik században kezdenek kibontakozni. A hegedűstílus kialakulása még inkább hozzájárul a szubjektivitás és bensőség emeléséhez. Coreli, a XVII-ik század legnagyobb hegedűsének kezében a hangszer egy melegen érző szív egyéni nyelvévé válik. A barokk szubjektív, pszichologizáló jellege mind a képzőművészetekben, mind a zenében igazi nagy művészegyéniségek gazdag lelkiségén át jut felszínre. Ilyen nagy művészegyéniség volt az új velencei iskolának legnagyobb mestere, Antonio Lotti. Egyházi műveiben a kifejezés ilyen fokú mélysége és drámaisága ebben a korban egyedül áll. Hatszólamú C-moll „Crucifixus" című kórusában a Megváltót, mint egy emberi tragédia hősét állítja elénk. A szűkített szeptimakkordok, a sokáig kitartott disszonáló harmóniák úgy hatnak a hatalmas énekkarban, mint minden oldalról megnyíló örvényei a fájdalomnak, kétségbeesésnek és áthatolhatatlan éjnek, melyekből a halál borzalma áramlik felénk. A fény és árnyék, konszonancia és diszszonancia, magas és mély hangok ellentétei, melyek sokszor fénylők és lángolók, máskor csak halványan felcsillanak, mindig beleolvadnak egy és ugyanazon alaphangulatba, így olvadnak össze a nagy barokk festőknél egy alaptónusba a legnagyobb színellentétek. Lotti nagy festőhonfitársa, Tintoretto vallásos tárgyú festményeinek, mint pl. az „Utolsó ítéletnek drámaisága, nyugtalan, szinte az extázisig emelkedő, fékevesztett szenvedélyessége, az „Ecce Homo" vagy a „Keresztlevétel" megkapóan szubjektív emberi ábrázolása, de főkép fény- és árnyékellentéteknek a lelki fájdalom megrázó kifejezésére való alkalmazása megkapó lelki rokonságot mutat a „Crucifixus" zenéjével. Rendkívül jellegzetes vonása A. Lotti egyházi műveinek a szólamoknak folytonos feltartóztathatatlan emelkedése. Ez a folytonos emelkedés a partitúrában is rögtön szembetűnik. A „Crucifixus" témája — mely egy lefelé haladó kis terc után egy hirtelen felszökő kvintből áll — először a legmélyebb basszus-szólamban lép fel, majd fokozatosan emelkedik az első basszusszólamból a második, majd első tenor-, második és első alt-, végre a második és első szoprán-szólamokba. A sötét mélységből fokozatosan ragyogó magasságokba fölemelkedő motívum végső kibontakozásában valami csodálatos fénytengerbe való belemerülés érzetét kelti: egy hangokból fölépített égi lajtorja, mellyel a lélek ellenállhatatlan erővel együtt emelkedik a végtelenség felé. Lehetetlen az érzelmi megindulás analógiáját e kórusok és egy barokk templom közvetlenül érzékeinkre gyakorolt hatása között fel nem ismerni. Itt is a világosság erősödésével az érzéki benyomások folytonos sokasodása szinte ellenállhatatlan kényszerrel sodor a sötét mélységek megfoghatatlanságából a kupola, mint fényforrás felé, ahol a dekorációk, a megnyílt eget ábrázoló festmények nagy ragyogásában elvész a tetőzet hatalmas dongaformájának befejező szerepe és úgy tetszik, mintha megmérhetetlen térbe, a végtelenségbe veszne el a tekintet. A vertikális dinamikának ez a drámai ereje, mely főkép a későbbi barokk templomoknál tapasztalható, a zenében még csak Bach fúgáiban jut ilyen mértékben érvényre. A barokknak ezt a végtelenbe törő, sóvárgó jellegét, melyet a minden határt feloldó illuzionisztikus ábrázolásmód tesz érzékelhetővé, még főkép a barokk festők vallásos extázist ábrázoló festményeiben tanulmányozhatjuk. A barokk művészetnek ugyanolyan mélyebb, bensőségesebb változatát mutatják ezek a festmények, mint amilyen A. Lotti műveiben nyilvánul meg. A vallásos misztika kifejezésére legfőbb eszköz a fény. Ez már Plotinos óta nagy szerepet játszott a misztikusok képzeletvilágában. A fénnyel mint földöntúli jelenséggel leginkább asszociálódtak vallásos, misztikus érzelmek. A barokk vallási miszticismus festőrepresentánsainál, mint Baroccionál, Trecónál, Murillónál stb. a fény az éteren keresztül ragyogva, feloldja a merev körvonalakat. Varázsos fluidiumában elvész a testek súlya; minden lebegni látszik a végtelenség érzetét keltő fénytengerben. Az