Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-27 / 3. szám

! Ism­ét magyar lett a magyar.*. írta: Petőfi Sándor Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a': Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga! Ismét magyar lett a magyar. Bilincset összetörte, Mini ősszel a száraz levél. Csörögve Imit a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardián a napsugár ragyog S a bátorság szemébe! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca, Kitűzött zászló mindenik, Amely jelt ád a harcra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív mi­sók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézük És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, A világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz! (Pest) Németh László Emelkedő nemzet V ,siker tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolsóor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával s tudva, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá, végigtekintettem az akkor le­záródott koron, figyelmeztettem ők­et, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta an­nyit emlegetett. Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom el­­sikol­asztotta a magyar forradalmat г Habsburg császár nélkül, de súlyo­sabb formában a Habsburg-Magyar­­ország maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt an­nak­, ami történt. Egy kisképességű, anakronizmust jelentő réteg kormá­nyozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későb­bi szintén fasstílű és szintén anakro­nizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes s miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott, túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött rá benne, s a magyar tár­sadalom fejlődését ha nem is segí­tette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett ,rá en­gem, előbb halk remény, aztán a bi­zonyosság formájában, hogy a ma­gyar a rend ellenére, amelybe bele­szorították, emelkedő nemzet. Ez an­nál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe — nyugaton s keleten — nívójóléte s új technizálódása ellenére a ha­nyatlás jeleit kezdte mutatni. Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot meg­előző évtizedekre, az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tu­dósa ennek a nemzetnek, mint a jog­gal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos sza­badságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebbe­­n az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentő­ségű magyar nevet, a Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar iro­dalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli. De csaknem ugyanilyen volt a ha­ladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte teljesen megakadályozta a nagyoor шегеш kezdeményezést. Különösen a kisem­berek bizonyították be, hogy a ma­gyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére száz­ezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gazdálkodó kisbirto­­kok, kertek ezrei lepték el az orszá­got s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kertmagyarország terve, a szövetkezett minőségi gazda­ságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ez­zel egyidőben az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt; a főváros kö­rüli kertvárosokat részben az ő há­zacskáik népesítették be ы nem volt vad álom többé a másik gondolat: az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban. A­hhoz, hogy a nemzet emelkedé­sében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és poli­tikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott, az elért vívmányokat, félő volt, köny­­nyű lesz kicsikarni a kezéből. A meg­szálló német csapatok rendőrei mond­ták, hogy egy országban sem kaptak annyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy el­lenkezéssel, sőt sokszor igazán köny­­nyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami tör­tént, egyetlen keleteurópai nép sem kerülte el. De hogy így történt, an­nak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgah­ hűsége. Az elmúlt hét azért"­ volt óriási él­mény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar­ság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerír elzárt­ságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és meg­aláztatásban így összeforrt, hogy diá­kok, munkások, katonák minden elő­zetes szervezkedés nélkül közös­­­el­szántságukkal így megszerveződhet­tek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a ve­szélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyo­más börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még ron­tott az állapotomon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre,­hogy kiadatlan kéz­irataim rendezésének élek, s nem té­rek többé vissza a fővárosba. Egy na­pig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjsza­kát birkóztam az örömömmel; azóta már csak a felelősség szorítását ér­zem. A­z utolsó ötven év magyar szel­lemi fejlődése világosan fölírta a célokat, melyek felé egy magyar forradalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, miért irtják a könyveinket. Ezt a ma­gyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most órájuk, a t­evesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék fél­­resiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a ve­szély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugal­­mazóira hallgatva, olyasmit talál el­követni, amit nem lehet többé jóvá­tenni, s a kissé távolibb, hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szov­jet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál, vagy még az sem adhat. Az első al­kalmi autóval én is Pestre jöttem s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gé­pem mellől arra a fiatal lányra gon­dolok, akinek a hírek szerint a Kál­vin téri ház tetején valamennyi férfi­társát kilőtték s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is ol­dalt nem konyult. Nem tudom pon­tosan így történt-e, de az én szívem­ben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: »Rajta, öreg hulla­­jelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.«­­ LÁBHOZ TETT FEGYVERREL Az Irodalmi Újság szabadsághar­cunk első hetében nem jelent meg. Az az újság, amely még a terror ide­jén bontotta ki a szabadság zászla­ját, nem inthetett békére, rendre és nyugalomra azokban a napokban, amikor a nemzet a szabadságáért harcolt. Mi nem akartunk és nem akarunk békét, rendet és nyugalmat bármi áron. Tűrhetetlenül hosszú korszakon át éltünk ilyen nyugalom­ban. A legnagyobb békében és rend­ben hurcoltak el bennünket tízezré­vel az ÁVO börtöneibe. A legna­gyobb »nyugalomban«, a rettegés, az összeszorított fogak és a meggyalá­­zottság nyugalmában, alj ásítottak sok mindent el ebben az országban, ami nekünk és minden embernek szent. Kifosztották és" tönkre tették az országot — rendben és módszere­sen. Ilyen rend, ilyen nyugalom és ilyen béke nem kell többé a magyar­nak. Ezért nem rimánkodtunk rezgő hangon nyugalomért és békéért. Nem, mi csak azért aggódtunk, hogy a magyar nemzet ki ne adja kezéből a fegyvert a teljes győzelem kivívása előtt. Most már elmondhatjuk, hogy győztünk egy olyan harcban, amelyet az egész világ lélegzetvisszafojtva fi­gyelt. Győztünk egy olyan harcban, amely nemcsak a mi szabadságun­kért, hanem a szabadságért folyt. Se­bes­ült jemninnek öt világrész sok-sok népe küld vért és gyógyszert. Óceá­nok felett berregnek a hatalmas szál­lító repülőgépek. Gyógyszert és élel­miszert hoznak nekünk. Világváro­sok tengernyi ablakában lobognak a gyász gyertyái — a mi halottatokért. A világ minden népe megismerte jel­szavunkat: »Szabadság vagy­ halál!« »Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig. Vagy ez a m­­illiárur. bürosayra válik!« Az önkény felett kettős győzelmet arattunk. Az egyiket Budapest és az ország csataterein ezekben a napok­ban, a másikat a terror hosszú kor­szaka alatt makacs és néma ellenál­lásainkkal. A terror erkölcsileg is tönkr­e akarta tenni ezt a népet. nép­pé akarta őrölni gerinceinket. Meg akarta mételyezni ifjúságunk lelkét. Mi ellenálltunk, ahogy lehetett, s ezekben a napokban ország-világ előtt bebizonyítottuk, hogy nem tud­tak erkölcsileg tönkre tenni, nem tudták gerinceinket megtörni, nem tudták ifjúságunkat elaljasítani. Az iszonyat korszaka gyermekeinket is csak­ megkeményítette, jó politiku­sokká és hős harcosokká tette. A ti­­zenkét-tizennégy éves fiúk és lányok, akik puszta kézzel rohanták meg az ÁVO-s pribékek csapatszállító autóit, és dobáltak benzines üvegeket a szovjet tankokra, harcosokká váltak a kietlen időkben. Hisszük és vall­juk: az önkény minden országban és minden népben csak hasonló hatást válthat ki. Ezt hiszi és vallja már az egész világ, ezért sugároz biztatást mindenüvé a mi harcunk. Mindenüvé! Mellénk állt Nyugat és Kelet. Amerika épp úgy hitet tett ügyünk mellett, mint a hatalmas Kína és India. Harcunk spontán volt és tiszta. Nem népes értekezleteken történt döntés, senki sem várt utasításra. Amikor ütött az óra, Budapest csata­térré lett és élet-halál harc közben szerveződött egy világváros felkelése. A hatnapos harc alatt kevesebb betö­rés és fosztogatás történt, mint egy másfélmilliós város átlagos hétköz­napjaiban. A világ amúgy sem hitt szabadságharcunk ostoba rágalmazói­nak. Aki az életéért, a szabadságáért küzd, az nem lop és nem fosztogat. Az aljas tolvajok azok, akik szabad­: • ... - U Су. — •rabolni. Lapjaink sorra közüik a vi­lág közvéleményének válaszát erre a kísérletre. Szabadságharcunk a hit­­lerek és Sztálinok hosszú rémkorsza­ka után visszaadta az emberiség hi­tét az emberben. Ez a kis nép, nagy nép lett. Sza­badságharca az egész emberiség ügye. Vigyázzunk szabadságunkra. A világ továbbra is példaadást vár tő­lünk. Bátorságból, állhatatosságból levizsgáztunk. Emberségünk tisztán ragyogott harc közben, ragyogjon tisztán akkor is, amikor Írekében, a mi békénkben, rendezkedünk be ha­zánkban, úgy, ahogy mi akarunk. Nem múlt időben beszélünk har­cunkról. Ebben a korszakban megta­nultuk a borzalmas leckét, sorozatán, hogy csak önmagunkban bízhatunk. Ebben az országban józan és tisztes­ség­es ember még hosszú időn át­­nem hihet szavaknak. Csak azt hisszük el, amit saját szemünkkel látunk. Lép­­ten-nyomon akarjuk tapasztalni, hogy életünkből eltűnik minden, amit gyűlölünk. Eltüntetését nem má­soktól várjuk, mi magunk fogjuk el­végezni ezt a munkát. Szavaknak nem hiszünk. De igaz és bátor tettekkel csodákat lehet el­érni velünk. Nagy Imre jegyzéke a Szovjetunióhoz, az Egyesült Nemze­tekhez és a világ valamennyi orszá­gához — igaz, és bátor tett volt. Nagy Imre roppant felelősséget vállalt ez­zel a lépéssel. A szovjet páncélosok gyűrűjében állt ki az ország függet­lensége és semlegessége mellett. Magyarország népe azóta tettekkel bizonyította be, hogy vállalja nem­zeti kormányunknál­­ ezt a lépését, s tízmillió magyar vállalja Nagy Im­rével együtt a felelősséget azért, ami tegnap történt. A ma élő magyarok feladata, hogy kemények legyenek, tisztességesek és igazak. Egy olyan korszak végén, amelyben mindenünnen áradt a szenny, legyünk tisztábbak a legtisz­tábbaknál. Egy olyan korszak végéit, amely riadt puhánnyá akarta zúzni az embert, legyünk gerincesebbel, más korok leggerincesebbjeinél. És őrizzük faot­z teli fegyverrel sza­badságunkat. Pálóczi Horváth György BARÁTAIM, nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első pus­kalövés elhangzott, kiszaladt a fe­jemből a vér, ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lazítottál, hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkosok kezét! Én nem tudom egy­szemen tudomásul venni, hogy for­radalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lel­kiiismeretben s a vád­lottak padjára ültettem magam. B­arátaim, vállalom a felelőssé­get. Boldog és büszke va­gyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavá­nak. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemé­nyek szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva éb­redek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig meg­rendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre neheze­dett, hogy ilyen egységesen felel­ rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a »suhanc« szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a ma­gyar ifjúságot: ájul­tan hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütöt­te a nemzet becsületét. Megrendül­ten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy ahogy kíván­tam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazám­na­k egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban őhozzájuk szólott, mert ma az ő kezükben van a forrada­lom sorsa, öreg vagyok, 62 éves múltam,­ két bukott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mind­annyian, akik a nemzeten kívül re­kedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről-lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hit­tük, a szocializmust fogjuk meg­építhetni s ehelyett vérből s hazug­ságból rakott börtönfalak közé zár­ták. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, ma­gyar íróknak: ha későn is, de min­denkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen. Barátaim, ha szavaimnak van va­lami hitele, hallgassatok meg: óv­játok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, ember­nek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren téved­tek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sik­kaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele, fogjunk össze, ne egymás el­len hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. Déry Tibor Á* A 1 50 FiflSfil

Next