Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-27 / 3. szám

N­em kell különösebben megokolni, hogy az 1956-os forradalmat ün­neplő versek nagy része miért Nyu­gaton született meg. Bár akad itt­hon is — most elég, ha csak a nemrég publi­kált Füst Milán-költeményre emlékeztetünk —, de annyi bizonyos: az életét (az újraélés bátorságát) és ihletét a forradalomtól kapó költő, aki gyakran tevékeny részese is volt az eseményeknek, sokkal intenzívebben tudta átélni ezt a „világ csodáját”, mint itthon élő, megfélemlített és szájzárra ítéltetett társai. A kinti szabad légkörnek, a költőt csak meg­rendítő szólásszabadságnak köszönhető, hogy 1956 forradalmát oly sok vers örökítet­te meg. Ez a költemények sorából kibontako­zó történelemkönyv, jóllehet egyes darabjai szinte leltárszerű pontossággal idézik föl ok­tóbert s a későbbi napokat és hónapokat, azért több bármely históriai leírásnál, mert a szív és érzelem igazságait is közvetíti. Amíg az itthon maradt lírikusnak a forradalom rej­tegetni való kincse, a nyugatinak kitárulko­zás, mámor, életigazolás. És gyakran — mint Fáy Ferenc Jeremiás siralmai vagy Siklós Ist­ván csöndErdeje előtt című poémájában — apokaliptikus látomás a megvert nemzetről és a „sortűzzel, tarkólövéssel, szuronnyal, fejvesztéssel, megtiprással, ütlegeléssel” el­tüntethető emberről. Az Új Látóhatártól (Látóhatártól) a Kato­likus Szemléig és a Nemzetőrig, az Irodalmi Újságtól a Szivárványig — hogy egy frissebb keletű lap is említtessék — szinte nem volt olyan orgánum, amely ne adott volna közre 1956-os vagy annak szellemében íródott ver­seket. Egészében e témának szentelt verses­kötetről alig tudunk, ami viszont létezik, az kivételes érzékenységgel próbál emléket állí­tani a világ ámulatát is kivívó forradalom­nak. A már említett Siklós István-költemény mellett Kannás Alajos 56 (!) verse mint kö­tetegész is figyelmet érdemel (a Kormos kö­vek először Rómában jelent meg, 1957-ben, második kiadása — a számozott verseknek címet is adva — Münchenben, 1988-ban). Kannás, az állhatatos szemlélő — „nem al­kudtam meg, mert a Forradalom nem lehet semmi alku tárgya, hiszen a Magyar Március és Magyar Október történelmünk fakulhatat­­lan ikercsillaga” —, mint Illyés Gyula az Egy évben (1945), elsősorban eseményrajzot ad, a forradalom kis és nagy csatáit, meghitt és fölkavaró pillanatait avatja verssé, ugyanak­kor, némi filozofikus beütéssel, a „történet” mögé is szeretne látni. Kereszt- és páros című soraiban, ismétlődéseiben, biblikus képeiben mindig ott az a többlet, amely a valóságos pillanatot — épp metaforikájának erejével — általánossá teszi (Fekete dél). Ebben a kis terjedelmű versekből álló könyvben azonban — amelyben az egész mű esztétikai értéke fe­ledteti az egyes darabok kisebb-nagyobb bi­zonytalanságait — még ott a túlélés sóhajnyi reménye, de Fáy Ferenc Jeremiás siralmai cí­mű ötrészes, 1956 novemberi keltezésű poé­májában, híven a bibliai helyzethez, már csu­pán a mérhetetlen szenvedés hangja szól; átokzuhatag és ima a „bűnös fajtáról”. Az apokaliptikus képek, a szinte egymásból ki­növő lázálmok — Fáy ezekhez későbbi lírá­jában sem lesz hűtlen — hangulatilag tökély­re fejlesztik az érzést: nagy érték megy ve­szendőbe, melynek legkisebb próbája is kín­halál. Közvetlenül a forradalom bukása után született vers Márai Sándor Mennyből az an­gyala. Márai, a kimért polgár egy kissé ér­zelmesen, de annál nagyobb megrendültség­­gel karácsony esti látomásként éli át nemze­tének megfeszítettségét, mely öröm is egy­ben, hiszen a legyőzött díszítményként — örök példaként — került ama kitüntetett helyre: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország”. Az áldo­zat megkerülhetetlensége e New York-i szent­­este-fölidézésben is hangot kap: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből”. A méltósággal kezelt gyász és téma magya­rázza e versekben a biblikus motívumok el­uralkodását, s az érzelmi telítettség is innen eredeztethető. S alighanem a képtobzódás is. „Tűzmadár és korommadár, / kiégett fekete határ” — kezdi 1956. november 4-i datálású versét Máté Imre. „Hazám! Lángodtól ég a nap, / S amelyből ennyi fény fakadt, / Az a seb nem halálos!” — kiált föl Emlékbeszéd egy ifjú harcos felett című versében Tollas Ti­bor; „sírás / a vakondokok mélyebbre ástak / mindenki ás / földalatti ország / hóhérok / fekete szakállukban elvesztek a csillagok” — nyugtázza fájdalmát és szégyenét Évfordu­lójában Kocsis Gábor; „ennyi halál / ennyi halál / vér virágzik a holtakon" — amígy Su­lyok Vince (Siratóének). Aczél Tamás Feltá­madásában azt idézi meg, akinek „vasszög­gel vezetett át a keze és a lába”; Faludy György Egy elesett ifjú emlékének című versé­ből pedig a totális megvertség riadalma süt ki: „Ködök forognak, kárognak a varjak, / a sárba terült az ország avarnak.” Ugyancsak ezeknek az éveknek a termése — alig vagyunk egy-két évvel a forradalom leverése után — Kibédi Varga Áron Fohász 1957-ben című verse, Csokits János Monológ süketeknek és Tűz Tamás 1956 után című költeménye, valamint Csiky Ágnes Mária Gyerek-legendája és Békés Gellért Testamen­tuma. Zsolozsmázva, dühödten, érzelmesen, a „kufároknak, kesztyűs gyilkosoknak” (Csokits) fügét mutatva szólnak ezek a ver­sek, s mégis mintha mindegyikük Békés föl­ismerését visszhangozná: „Mi elhullunk — népünknek élni kell, szabad népként a sza­bad hazában!” Mindannyiukat a hit mozgat­ja: túlélni, bármily körülmény közt túlélni a veszedelmet. Gömöri György ötrészes nagy verse (Változatok egy ismert témára) ugyan­csak a virrasztók felelősségét hangsúlyozza, mintegy képpé oldva a szép reménytelensé­get: „... Az időtlenül hosszú éjbe nézünk / és mégis tudjuk — mi bírjuk tovább, // ülünk a parton, átkozott virrasztók. / Őriz­zük Isten üres tarsolyát.” E versek emelkedett hangja, esdeklésszerű imája — talán Csokitsé a kivétel — érthető, a gyász majdnem minden esetben elszorítja a torkot. Ezen az állapoton igyekezett túllépni András Sándor ama meggondolással, ha rek­viemjét szokatlan helyen játszatja, talán ész­re lehet majd venni a „fals” hangok megren­­dültségét is. A gyászmise a hattyú utcai kocs­mában evvel a profán ünnepélyességgel kitá­gult, hiszen az elterelő hadmozdulat — „hadd gyónjunk a romok urának / a cifra borok kegyes asszonyának” — csak még kö­zelebb hozta a kibeszélhetetlen fájdalom kis és nagy köreit: a személyes, a barátok halálá­val bekövetkező veszteséget, és a felelős ma­gyar kormány miniszterelnökének és társai­nak likvidálását. (Ezen kívül András Sándor egy másik versében is adózott Nagy Imre emlékének.) Még olyan nem politikus költők is fölidézték 1956 eseményeit, mint a „kagy­ló­ korára” visszaemlékező Bakucz József — „mennyboltszín szemed angyalom / a tan­kok mint a szürke tetvek / mászták meg szer­da hajnalon / szép rózsafánkat Budapes­tet... (Órák) — vagy a Kishúgom I. húsz­­versnyi ciklusában az „emberarcú álom” el­leni terrort megvető Major-Zala Lajos. Gyakran már a vers fölütése, állásfoglalás­ra késztetvén a befogadót, hangulati fogó­dzót ad: az ódon hangú, régi poéták hangján megszólaló igric mintha sokadalom közepén állna, s úgy próbálná megnyerni hallgatósá­gát: „Hallottad-e hírét, / hogyan esett tőrbe, / orosz kelepcébe, / orosz kelepcéből / bitó­ra hogy jutott / Nagy Imre, magyarok / igaz reménysége?” A maszk, híven költészetének „zenei” hanghordozásához, Máté Imréé, s evvel a regölő „bájolással” a borzalmak meg­jelenítésének olyan többletet tud adni, mint András Sándor a kocsmai siratással. Faludy György londoni keltezésű Nagy Imréje (1958) leírás és érzelmi leltár; vershősét a portrét rajzoló költő a siralomházi magány­ból a magyar történelem nagy alakjaihoz emeli: „a perc lejárt, a lelked tiszta / s egy óra sem kell már, amíg / Kossuth Lajost, Rá­kóczit, Dózsát / beérik kurta lábaid.” A forradalmat, annak eseményeit és hőseit megszólaltató költemények formai sokszínű­sége nyilvánvaló. A bohóc és vásári kikiáltó igazsága semmivel sem lehet kisebb, mint az érzelmesen, megrendülten, a fájdalomtól szinte dadogva „éneklő” emberé-költőé. Ez a formai változatosság a forradalmat őriző, 1956 évfordulóira írott verseknek is sajátja. A találomra ideírt költeményekből is kitel­nék egy kisebb antológia: Fáy Ferenc: „Síp­pal, dobbal, nádihegedűvel"; Sárga requiem; Víz-mosta vers; Október; Őszi készülődés; Ha­tár Győző: A léleknek rengése; Sírlapra; Tűz Tamás: Lázálom; Faludy György: Egy hely­tartóhoz 25 év után; Ezerkilencszázötvenhat, te csillag; Cs. Szabó László: Három iszonyat; Baránszky László: 1956—1983; Gömöri György: Emlékeztek; Csokits János: Ha el­mondom, mi történt velünk...; Máté Imre: Huszonöt év után; Tollas Tibor: Tíz év után; Makkai Ádám: Kegyelem; Horváth Elemér: Nincs; András Sándor: Felszabadulás hódolt­ság alól; Vitéz György: Statárium; Sulyok Vince: Számvetés bujdosásban; Kabdebó Ta­más: Janicsár-induló stb. Látható: 1956 jegyében nemzedékek épül­tek egymásra, s tagjaiknak életét örökre meg­határozta az élmény, Faludyval szólván: „feltépett utcák, sínek, de fölöttük / a sza­badság liliom illata —”. Gőgösen („Én 56 forradalmára vagyok” — Máté Imre), min­denre elszánva („Fogd hát a késed két ma­rokra / s a szabadságod védd vele” — Fáy Ferenc), magunkat s a világot átvilágító ítél­kezéssel („a te parttalan eláradt / gyermek­­kereszteshadjárat / nép a ketreckirakatban! / s fogadalmunk foganatlan”) szólnak ezek a versek; a történelem tanúiként egy olyan korról — bennük az igazság már-már esztéti­kai kategória —, amelyben a nemzet, rabtar­tóit megunván, elindult a fölemelkedés út­ján. Ezért énekeltetett meg 1956 például a Petőfit megidéző Faludy Györgynél, de ezt sugallva másoknál is — csillagként: „Ezerki­lencszázötvenhat: nem emlék, / nem múlt vagy nékem s nem történelem, / de húsom­­vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerin­cem ...” □ „Ezerkilencszázötvenhat, te csillag” NYUGATI MAGYAR KÖLTŐK A FORRADALOMRÓL SZAKOLCZAY LAJOS FOTÓ: HORUS-ARCHÍVUM 8 Ezerkilencszázötvenhat MAGYAR NAPLÓ 1989. október 27.

Next